Déli harangszó

…A zene egy csapásra visz át minket abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta. Ez az állapot őt bizonyos cselekedetekre ösztönözte, épp ezért az Ő számára ennek az állapotnak megvolt az értelme, az én számomra azonban nincs. A zene épp ezért csak fölzaklat, de nem végez el semmit. Ha célja van – ha katonáknak játszanak indulót, ha tánchoz muzsikálnak, ha misén szól az orgona –, a zene célt ér. De itt? Itt csak izgalom van, de hogy mit kell tennem ebben az izgalomban, az nincs…

 

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

 

 

 

Szabadság

Szabadság lóg a fákon
mint óriás gerezd,
ráhullik a szivárvány
és lassan érni kezd.
Szabadság lóg a fákon
dúsan, hangtalanul,
megérik a gyümölcse,
aztán a földre hull.

 

 

 

Kalap

Egyetlen változás: a hajamon.
Mikor megnő – levágatom.
Vagy ha megnő, meghagyom.
Csak nőjön szabadon.
Ez a szabadakaratom.
Időnként kisfejű vagyok
és ötvennégyes kalapot
viselek, mint a kispapok
de nagyobbat akarok,
művészhajat hagyok.
Nagyon szellős a kis fejem,
két ujjal beletúrhatok.
De impozáns a nagyfejem:
van Beethovennek mutatok –
Melyikre vegyek kalapot?
Szeretem ám a kisfejeket,
szabad és tisztességeset,
de ha bozont fedi fejem
sokan kérdik: mi lesz velem?
Ezt kérdik. (Kétszáznegyvenen)
Hajam: az állásfoglalásom.
(Eleinte büszkén levágtam,
hogy mindenki szabadnak lásson,
és megnövesztettem, ha kell,
nem törődve senkivel.)
Most egy kalapot keresek,
nincs erre illetékesebb,
mely megmondja, hogy mennyire
értek egyet, vagy semmire
se tartom a törvényeket?

 

 

 

Cantata aquilarum

– Sasok éneke –

Dubrovay Lászlónak ajánlom

 
 

I

Még visszaperdül egy-egy szélmalom,
még visszacsendül végtelen dalom,
én is itt jártam iskolába menvén
a Duna és a Tisza medre mentén,
Kárpátiában, hogy a magyarokra
mindig úgy néztek föl, mint a sasokra,
kik sorsukat a fényességbe tárják,
ha szárnyukkal az eget áthasítják.
Tátong az ég – föl, föl, a szegletig,
ahol maga az Úristen lakik,
kérdőre vonni, rázni köntösét,
tépni-szaggatni, míg sötét szemét
erre az elszánt tájra rávetíti,
a magyarokra selymét ráteríti
és kinyitja az erdők kapuit,
hogy aki belép, jó helyen lakik.
Én is itt jártam, itt voltam gyerek
a halhatatlan kék dombok felett,
feledhetetlen iskolába járván
Magyarország kies kálváriáján,
soha szebb tájon, soha komiszabb
testvérek között, hol a dudva, bab
csak nőtt, de mindig jött egy balga kertész,
ki megenyhíti földünk drága terhét.
Ó, iskola! Az ország iskolája!
Balaton, Sopron, kökényfényű Mátra,
belétek jártunk mint örök diákok,
kerestük az elpazarolt országot,
simogattatok füvek, fenyvesek,
begyógyítottatok minden sebet,
hogy hozzátok örökké visszatérjünk,
ha elkopik is útakon a térdünk.
Én is itt jártam. Mégis köszönöm,
veletek voltam minden vérkörön,
a nagy sasok nagy egeket nyitottak
a vándorló s nagy szívű magyaroknak,
még visszaperdül egy-egy szélmalom,
lapátjukat forgatja a dalom,
hogy élet legyen még a Duna mentén,
nektek hagyom a kardom és a mentém!
Kárpátiában, hol az iskolában
mindenki tudja mennyit ér magában,
az Isten is, ha szemét ránk vetíti,
segít az iskolakaput kinyitni;
erdők, tavak, rét, dombok, hómező
kiáltja föl Hozzád: ez ő, ez Ő!
Megmérkőzik a nagy szárnyú sasokkal:
nevüket zengi mindegyik hegyoldal.
 

II

Itt nyomorított meg tatár, török,
évszázadokra kerékbe törött,
leszúrt, fölnégyelt, rabigába hajtott,
a puszta földön éltünk, mint a barmok,
vályogba bújva és vályogba verte
a lelkünket is az Istenek keserve,
freccsent a vér és fölserkent az ujjbegy,
magyaroknak is alig maradtunk meg!
Hová lettek a régi kitörések?
Lett kitolása hőseink szemének,
fülünk levágva laffogott utánunk,
vakon-süketen kellett hazajárnunk,
vérző kengyelt húzott a ló utánunk,
hová lett Gézánk és Árpád királyunk?
Magunk szaladtunk be a halál-nyílba,
hová lett Európa, hová a hun Attila?
Dölyfünk hová? A magyar ősiség?
Ki tépte ki a magyarok szivét?
Hunyadi Mátyás s apja, János kellett,
hogy föltartóztassuk a történelmet,
csak ölni évre, csak rémülni évre,
míg nőhetett Európában a béke:
várak, termek, kecses kolostorok,
míg itthon mindenik kő elkopott,
egyetlen fal, egyetlen iskolánk sincs,
a kertjeinkben nem nyílott a jácint,
fölívelő templomtornyok helyett
asszonyok szőttek szakadt selymeket,
vékony gyerekek, horpasz-testű nők
fonnyadoztak az oszlopok előtt,
mi lettünk Európa maradéka:
bogárszemű fiúk, sok vézna Éva…
de föltámadtunk, ahogy annyiszor már,
épült csőszkunyhó nádjából az oltár,
hol prédikátorok elébe álltak
a romlásnak s magyarul prédikáltak
hitet, betűt, puritán álmot, Erdélyt,
hol véres iskolákban sem feledték,
– ha sasok szárnya is összetört itt lenn –,
hogy egy a nyelv, a nép, és egy az Isten!
 

III

Jött a török had
jött a tatár
jött a Szulejmán
s kánra kán
kidagadt a
nyakban az ér
futott a tájon
a patak az ér
s csobogott vígan
a víz meg a vér!
El sosem esni
véglegesen!
El nem zuhanni
róka-lesen,
közben hazajárni
szerelmesen
ölelve sietni
egypercesen!
Mindig belefúlva
a drága futásba
mindig előre
vágyva de hátra
ahol megmenthet
az asszony a nő
és mindig fölsír
az új csecsemő
Sose föladni
kölyköt erőt
sose hajolni
mások előtt
nyakasan állni
akasztófa alatt
sose hajlítani
meg a nyakat!
Rákóczival
és vérrel befutni
Magyarországot:
ez vagyunk mi
hajduk katonák
papok és gyerekek
akik elestek
lyukas zászlók felett
Oroszok ellen
németek ellen
tankok és ágyúk
október ellen
osztrákok ellen
fegyverek ellen
szovjetek ellen
gyereksebekben
Kukoricásban
kozák dárdában
világszabadság
augusztusában
világszabadság
októberében
gyerek-koktélok
bűvöletében
 

IV

Zárva Keletre Nyugatra nyitva
ez a magyarság keserű titka
kérdi a gyermek mért ne lehetne
zárva Nyugatra nyitva Keletre?
Keleten éltem mint a madárnyom
nagyokat lépve mint a sasálom
nagyokra szállva lebbenő sasszárny
Keleti álmom mért nem akarnám?
Sztyeppe folyóköz végtelen egyre
mért ne szállhatnánk vissza Keletre?
mégis a szárnyam Nyugatra fordul
pörgök és forgok néha bolondul
Mért fele-szárnyon kétfele szállnom
Keletre-Nyugatra rebben az álmom
mind mindkét szivem csak befelé fáj
mért szaggat-szárnyal kétfele égtáj?
Egyszerre szállni Nyugatra-Keletre
mint a kemény sasok fejedelme
mért ne lehetne jöjjön akármi
mindig a szélben fölfele szállni
magyarul élni megveszekedve
szállva Nyugatra szállva Keletre
bárha szakadva bárha elégve
mindig az isteni láng közelébe?
Haj ha még egyszer
hogyha csak egyszer
fölemelkednénk
önmagunk ellen
belső ellenség
tőrei ellen
megreszkettető
honszerelemben
A Mammon ellen
hogy ne csak rágjuk
a rágógumit
mint a diákok
hamburger ellen
hotdögök ellen
magyar – Európába
hazaszeretetben –
 

V

Addig csak járjuk ezt az iskolát
mit Ady Illyés és Radnóti járt
tavat-csatát-dombot-kolostort
még Zsámbékot is ami összeomlott
Ez a haza A tájban a haza
Tájban az ember Európa maga
Emberben a szó és nyelvben a táj
magunkkal emelve mi gyáva mi fáj
föl-föl az égig a távoli zúgás
emel föl az égbe a vakhit a túlzás
hogy hős a magyar bizonyítja az ezred
lebukva ezerszer csak újra kezded
kitárul a puszta a város a sátor
magyarok szélbe rohanó igazától
hol Európa koronája ragyog
oda ragadnak föl a sasok!

 

 

 

Gyarmat

A katonáknak nincs cipőjük,
de van fejük és fegyverük,
fekete vér csorog erükben
és szívük, mint a fegyver üt.
Köröskörül izgága dzsungel,
hatalmas, csüngő díszletek,
ahol a növekvő halálnak
a tikkadt tigris tiszteleg.
Súlyos kezével, mit alig tud
a fejéig emelni fel,
rumbára táncolt éjszakáin
keresztül is les és figyel,
ki, a fekete katonákra,
vékony, mezítelen nyakuk
ingerlő gyűrűje a mámor
ködén át is eszébe jut,
dundi fejét forgatja, szőrös
szemét befödte alkohol,
a felhőkarcolók tövében
s a dzsungelekben silbakol.
Liánok kötik össze őt a
városok huzalaival,
szívében távoli szabadság
és hollywoodi nő rivall.
De jönnek elgyötört derékkal
félénk fekete emberek,
kezükben meztelen a fegyver
s így lépnek mindig közelebb.

 

 

 

Kávéházi ballada

Piszkok szemetek gyilkosok
kiknek a száma mára sok
kik járnak lassú tűhegyen
fülledten közönségesen
és csinálják a néma zűrt
kevergetik a mélyre szűrt
tejeskávék alján a nagy
öblös méregpoharakat
úgy néznek mint kik semmiről
sem tehetnek egycentiről
arcodba néznek nagyra tárt
ártatlansági balladát
adnak elő miközben a
kávéskanalakat haza
csempésztetik elemelik
óriás ganef mindegyik
nem veszed észre míg szemed
tükörtavába hintenek
merőleges kis mérgeket
hogy ne keresd a lényeget
– csak ők csak ők már mindenütt
elloptak boltot és betűt
kódexet bánatot revűt
ellopták már a kerítést
a palánkok közötti rést
a rés között a levegőt
a dombokról a temetőt
temetőből a holtakat
a vonítást a hold alatt
kutyát barlangot madarat
ágas alól a kutat is
a jövőt is a múltat is
a járás méltó ritmusát
a kábítózó ifjúság
keze közül a hitviták
szabadságát a pénz a pénz
peremén övék a penész
a régiség az ómodern
tünődés vagy történelem
csak ők csak ők kevergetik
gombostűfejnyi mérgeik
és ülnek a bárszékeken
csak nehogy más is szép legyen
magas fehér akármilyen
csak ne legyen csak ne legyen
más senki más csak ők csak ők
ők legyenek a csecsemők
a pult alól is kinövők
az örökös kevergetők
lóbálva lassú lábukat
harangozva a pult alatt
mert ez az ő harangszavuk
kongva konganak a hazug
kávéházban: a férfi ők
az írástudók ők a nők
a tapétán a minta ők
már ellopták a terítőt
a bolt üres a ház üres
a tej is aranyszélű lesz
mit kevergetnek vastagon
ártatlansági alapon
arany a szó arany a tett
ők kevergetik mérgüket
amit te végül megiszol
Seneca poharaiból.

 

 

 

Mozaik

Itt folyton meg kell halni
alig van egy magyarnyi
itt mikor magyar akarsz lenni
alig lehet magyarni
Itt csupa rémület van
mint katlanban a katlan
mikor kivégzünk valakit
ordítunk: nem akartam
Itt csupa ős él Koppány
kit a ló mögé kötvén
hurcolnak végig bele-ontva
és énekelve mondván
Itt folyton meg kell halni
hogy megmaradjon annyi
amennyinek amíg lehet
érdemes lesz magyarni
Itt nevetséges ösztön
a hatalom a börtön
addig kell ütni egymást
hogy szívünk be ne törjön
Itt nem marad más hátra
csak a csillagok háta
talán azon megmaradna
négy-öt magyar összehajolt
bús Magyarországa....

 

 

 

Cukrász

Ja aki cukrász aki cukrász
annak felépül hamar a húsz ház
de aki költő aki költő
annak kevés egy emberöltő
csak aki cukrász aki cukrász
annak hamar felépül húsz ház…
Tortára festhet egeret bút-bát
a tetejére kerül a dús máz
csokoládéban kezével kurkász
édességeket vonalaz húz rá
szekrényben tarthat sok drága puskát
Én csak uborkákat savanyítok
s hozzá mint a kutya vonyítok
ecetezek csak átkok és szitkok
közt büdösségeket bonyolítok
és közben mint a kutya vonyítok
Foglalkozásom szagos nyílt titok
nem is vehettem soha vityillót
sem csak uborkákat savanyítok
én csak ecethez sóhoz konyítok
nevem alá csókát kanyarítok
Büdös a ház is bő lében úszkál
tökök káposzták sárga fuszulykák
ebből nem épül sohase dús ház
de aki cukrász ja aki cukrász
annak fölépül hamar a húsz ház!

 

 

 

Általános leszerelés

1981. nov. 21.
Meg kéne énekelni
hogy nem marad meg senki
se épen se bomoltan
se a Gorkij fasorban
akármit mondanak még
a miniszterelnökék
meghalunk mindahányan
a buszokban az ágyban
a sok előkelőség
a barnák és a szőkék
a jó csajok meghalnak
plusz még a birodalmak
az ostobábbak a barmak
egyúttal mind meghalnak
a nagyranőtt pribékek
épp úgy mint a szegények
csontjukból kifordulva
hullanak a Tejútra
A demokráciában
megdöglenek magában
ahogy a bankár Svájcban
se maradnak meg hárman
nem fognak zongorázni
se Cziffra György se Ránki
s földbe hiába vetnek
nem terem csak keresztet
Egyszer föl kéne fogni
hogy csak a makaróni
örök a csőretöltött
áldozat – Nagycsütörtök
lyukas marad a Krisztus
– lélegzel majd amíg tudsz –
egy makaróni csőben
atommal eltűnőben
Marad a makaróni
csövet a csőbe tolni
hogy egyszer fölrobbanjon
sok ezeréves templom
Most már nem társadalmi
kérdés a makaróni
most már mindenki tudja
hogy fejét hova dugja:
a makaróni csőbe
amelyik csőre töltve
várja a makarónit
mi csak csöveket hódít!
Csak makaróni van már
egy csőből indít hat zár
makaróni a makarónit
szüli a cső csőlakóit
makaronálva makarol
a makaróni zakatol
üres csövébe makarolva
a makarónit makarolja
hiába van sok magyarom
ha fölrobban a makaron!

 

 

 

Borkínálat

 

I

Száraz vörös és asztali
ezt érdemes meghallani
ha pincér mondja ha vigéc
politikai szanitéc
ki meg akarja menteni
mi nemzetközi nemzeti
közölni akarja azt az egyben
tulajdonképp közölhetetlen
eszmét hogy legyen valaki
vörös – száraz – és asztali.
De:
 

II

Ami száraz az nem lehet
vörös – a vörös nedvesebb
Áthatóbb jóval emberibb
fölforral és fölmelegít
robban – kirobban hogyha kell
túlhevített gőzeivel
nem a borban de általában
a domboldalon a politikában
és nem lehet lefojtani –
akármennyire asztali.
 

III

De nem lehet az asztali
se faramuci fancsali
az asztal meghitt ünnepélyes
vízszintese többezer éves
azon tálalják föl a búsan
leölt disznó ízét a húsban
és tépik nyúzzák eszik a
vad ételt egész éjszaka
azok is akik zöldbabot
kívánnának és jó papot.
 

IV

A vörös pedig azt jelenti
hogy összeférhetetlen ennyi
egy az egyben nemzetközi
elem – bár Lenin hirdeti.
A vörös nem az asztalon
foglal helyet – ravatalon.
A vörös nem ismeri a száraz
erőszakmentes ideákat
a vérnélküli győzelemben
Krisztus-eszméket győzhetetlen.
 

V

Marad a régi idea
mit ordít a pincér szava
Idd csak azt ami ihatatlan
ebben a kocsma-alkonyatban
hogy egyszer még összejöhet
a túlvilági böcsület
hogy vörös legyen az a bor
és száraz legyen amikor
a rendelést meghallani:
Száraz vörös és asztali.

 

 

 

Nyugat

Nyugat, Nyugat, te ármányközi kép,
hová beszorult magyar ifjúságunk,
vágtatunk, de mint ló ha lép,
óvatosan egy-egy halottra hágunk:
Adyt elmondtuk sokszor verlaine-esnek,
kihez csak annyiban hasonlított,
hogy valójában sose volt
kényszerhálójában a ferde szexnek,
ami egyébként nem baj és legyen,
hisz ki-ki úgy hordja, ahogy tudja, botját,
egye fene, még ha Babitsra mondják,
nevettünk volna eme közhelyen –
de itt valami elfeledtetett!
Isten magyar volt – nem tudom, mióta,
aki nem érti ezt a közhelyet,
az nyilván dekadens vagy idióta.
Uraim! Egyszer vegyük tudomásul:
keletiek s nyugatiak vagyunk,
sánta patánkkal úgy be- s kirúgunk,
hogy József nádor maga belesántul!

 

 

 

Ország

Csak megalázó helyzetekben
alakul ki a szív a jellem
és így majd egyszer összefog
a magyar és a magyarok
talán majd összeesküszik
ha a bajokban áll szügyig
addig dalol – jól szól a nóta –
dalol dalol az idióta
Kossuthokért Széchenyikért
és ki tudja hogy még kikért
ellengősen és fellengősen
dalolja hogy magyar erősen
Egyszer egy ember kellene
talán a bája jelleme
hogy összeférjünk mint a baj
magyar a magyarjaival
Sebezhetetlen Nem Zsilinszky
aki Áchimot leteríti
és nem is a zsidó Radnóti
katolikusként haldokolni
Nem is Mátyás nem is szent István
erőszakosan alapítván
nem is Petőfi-Petrovics
kit Segesvár halálba visz
Hanem egyként egy magyar nemzet
összeállhatna mint a selymet
szövik száz szálból együvé
rabok tovább nem leszünkké
Petőfiből Mátyás királyból
Zsilinszky Áchim Andrisából
Kossuth dühödt Széchenyijéből
Radnóti sártépett verséből
egy olyan ország születik
határtalan határokig
amely összeáll mint a jellem
a megalázó helyzetekben.

 

 

 

Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj
A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!
Kiröpül az egész határ
– de gyönyörű az őszi ég –
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!

 

 

 

Egy cenzúrásra

A cenzúrát nem kell kitalálni
a cenzúrát nem kell cenzúrázni
a cenzúra az maga van
maga a cenzúra van
Belülről nem mondod amit kell
az agyagra azt mondod nikkel
és úgy gyártod az aranyat
hogy az már a sárba ragad.
Már magad a cenzúra vagy
ezt nem kell tovább cenzúrálni
nem kell semmit se kitalálni
se a tegnapnak gazsulálni
Tudod magad is honnan jöttél
már ellenőrizni se kell
hogy egyszer embernek születtél
mára miért felejted el?

 

 

 

Kannibál

Én halhatatlanságban élek,
mégis elkezdem ezt az évet.
Csupa napfény, eső és hó lesz,
sokszor bedöglünk, sokszor jó lesz.
Siettetem, hogy véget érjen:
sokasodjon rajtunk az érem.
Tele legyünk magunkkal s egy s más
dísszel, mit honorál az egyház.
De visszafogom, hogy beérjen
mellünkön a sok érdemérem.
Folyton sietni, folyton csak minden
percet megélni mit ád az Isten?
Előre-hátra huzigáljuk
ezt az évet is, mint a vályut,
hogy megtölthessük, mint a moslék
lötyög bennük a még nagyobb lét:
hogy önmagunkat ehessük meg,
fölfaljuk növő sok sebünket,
önmagunkból táplálkozunk,
ez a vérünk, ez a húsunk,
sajátmagunknak kannibáljai
vagyunk, a Zoltán, a Miki,
csak 1 év van, egyetlen év,
amelyik mindenre elég:
el kell fogyasztani magunkat,
mint az éj megeszi a holdat,
nincs család, nincs történelem,
csak sajátmagamat eszem,
kitalálhattok jobb eszméket,
magam eszem meg az egészet,
a fogamat, a szívemet,
ami belőlem sose lett,
miket csak szeretne a század
a szentferenci ideákat,
végülis elfogyaszthatom
magamat, mint a jó barom,
röfögve és ábrándosan,
ön-Vajdásan, ön-Adysan,
hiába nőtárs, hatalom,
csak önmagamat habzsolom,
saját magammal fölemésztem
hazafiúi eszményképem,
boldogtalanul, boldogan,
mint csámcsogó disznó az ólban,
testdörgölőzve, elhagyottan,
a halhatatlanság jegyében,
kérem, vagy nem is kérem szépen,
végülis megeszem magam.

 

 

 

Nemzethalál

Egyenként hullunk el,
mint a kadétok,
meghalni
van elég ok.
Kinek mi fáj?
Egy porckorong. Gyomorszáj.
Reves tüdő. De
ez már több a soknál!
Egy országba! Egy
nemzetüllepénybe
nem kellene meghalni
holnap este mégse!
Sorozatosan! Mintha csak
mi volnánk
egyszemélyben, egyenként
Magyarország!
Egy pillanat! Mi
élni akarunk!
Ész, irgalom, szárny,
ahogyan vagyunk!
Nekünk van tisztességes
köldökünk!
Ehhez a tájhoz
van közünk!
Mi kiálltuk a hetvenhétszer
leckét!
Mi megfizettünk magunkért
egyenként!
De közben hullunk
ahogy a kadétok,
alig számláljuk meg
a maradékot:
egyéniségünk elveszett
tavasszal,
hurkát árul belőlünk
disznótoros asztal,
zsigereinket
disznósajtba őrlik,
ahogy szuronyra tűzték föl
Petőfit!
Ez a zsigerek
szabadságharca,
énünket darálják
egy mohó falatba!
Még van tüdőnk, szívünk,
idegrendszerünk –
csak a hentes
nem törődik velünk!
Még boldogok lehetnénk
önkörünkben,
nem szimatolna kriptát
egyikünk sem,
Gyerekeink fejét még
simogatnánk,
hegy-völgynek látnánk
napközben a Balkánt,
öregkorunkra delizsánszba
ülnénk,
jóízűen szopogatnánk
e bürkét –
de nincs tovább.
Ebbe az „Alkalmi
Magyarország”-ba kell
belehalni.

 

 

 

Fa

Sokszor hülyének tettetem magam
ahogy Magyarországon annyian
(Ágáltak ötven-hatvan évesek
barmok okosak szívhűdésesek
Csoportosultak mint fában a szú
hogy csak ők percegnek magyarul
Ették a fát a bükköt meg a tölgyet
a fa kevesebb a lyuk egyre több lett
Folyton a fáért – keresztül-kasul
fúrták az anyagot magyarul
Jóformán alig volt fa – csupa járat
maradt meg fa-hazának
Titokzatos szú-összeesküvés
volt az erdő – lakóhelynek kevés:
„mi megfúrtuk hogy megfúrták a megfúrt
fák megfúrt kérgeiben az egyensúlyt”
Büszkék voltak: mi legalább fúrunk
saját fánkat is szétszedi a szúnk
Ez a dolgunk – és ez is valami
a percegést hajnalig hallani
inkább lyuk legyen egész Magyarország
mint hogy erdőnket elorozzák!)
Egy lyuk a táj: lyukakból nem lehet
fölépíteni nemzetet
Kell egy kis erdő ami van ha van
hamis egységes délceg lyuktalan –
inkább hülyének tettetem magam.

 

 

 

Hajónk

Nemzetünk a Dunán
sok fényes éjszakán
suhan a vizen alá
nem is gondolhatunk rá
hogy ezer év után
várja a nemzethalál –
nem gondoltuk hogy ez a sok egybegyűlt
magyar kun vitéz vagy sebesült
zsidó mokány
keresztény és pogány
elmerülhet vagy már el is merült.
*
Álmaink a Dunán
egyik a másik után
úsznak a vizen alá
lantokat pengetünk
hova tünt nemzetünk
kapkodunk – uram bocsá’
lehet hogy sok volt a gaz meg a hamis
gondoltuk révedve jut is marad is
néhány halász
ki a mélyben kotorász
s nem öli meg közben a víz
Suhanunk a Dunán
merészen vagy bután
örvények fölé s alá
remeg a szívünk meg a szánk
de holnapután
hajózunk újra tovább
törik a szél meg a deszkapadozat
szemünket kilopják a madarak
Hajónk a Dunán
ennyi év után
összetörve is megmarad!

 

 

 

Himnusz

Folyton tülekszünk folyton meghalunk
egykettőre véget akarunk érni
miközben azt se tudjuk kik vagyunk
hősnek kiszemelt vagy csak alku-férfi
Politizálunk gyorsan és vitézül
Petőfi módra – halni akarunk
magunkat hirdetve emberiségül
miközben azt se tudjuk kik vagyunk
Élünk lihegve élünk össze – vissza
ki abban hisz ami nincs neki
míg megeszi eszét a vaksötét –
de az igazi a valódi tiszta
az öröklétnek alárendeli
a pillanat halálos érdekét.

 

 

 

Országolás

Erők között. Fekete és fehér
arcok között: kapa és kalapács
között van ország? bánya és a sás
között az élet az égig felér.
Megtervezik a földi birodalmat
agyagból gyúrva az angyalfejek,
a munkás szíve üt és a parasztnak
nyitják a fák a nagy gyümölcsöket.
Izmukból húr, fejükből gondolat
táplálkozik, mint rögből a falat,
erő kerül, mint méh körül a méz:
legyek üllő kovács pörölyén, akkor
megválok ezer-mérföldnyi salaktól
s szemem kaszások kék egére néz.

 

 

 

Parancs

Parancsszavak ha hangzanak
csak az lehet ilyen kemény,
ilyen ütődött, bizonyos
mindenből kizárult remény.
A föld maga könyörtelen,
az a gyerek és az a fa,
az egész világ ellened
esküszik és te annyira
elhagytad magad, hogy a hó
se látszik este arcodon.
Mert nincs tovább. Fogoly maradsz
a nagy vidéken szabadon.

 

 

 

Hazánk

– ballada –
Alattunk volt a földteke
– nem kérdeztük hogy öltek-e? –
azon röpültük át a nagy
kozmosz menti sugarakat!
Nem kérdeztük Nagy Imre hol
fekszik hol rejti a bokor
mert nem is rejtette sehol
csak amit a ló letipor
csak annyi föld a temető
sarkában – alig hihető –
azt mondták oda vihető
ott volt az állattemető
mikor utólag megkerestük
szerelmemmel bolyongva együtt
találtunk kis nyúlcsontokat
s kiálló szögesdrótokat
melyekkel – meg se ásva gödrét
igazából – összekötözték
Losonczyt Malétert Nagy Imrét
s arccal előre földbe lökték
reájuk kis meszet se hintve
így feküdtek csak eleinte
arcra borulva minthacsak
szagolnák forradalmukat
és míg fölöttük szállt a hinta
s mi lábunkat lóbáztuk mint a
gyerekek ők kátránypapírba
voltak alul becsavarintva
És nem kérdezte a gyerek
hogy a Nagy bácsi hova lett?
azt mondja meg a rendőr bácsi
ő meg csak azt felelte: ácsi!
mutatóujját fölemelte
az egész bandát leintette
hogy elhallgatott a zene
Alattunk volt a földteke
Mutatóujját ajakára
téve intett a hallgatásra
Ne kérdezzük nem válaszolhat
hogy hova lettek a halottak
hiába ő maga se tudja
hogy Nagy Imre hova lett dugva?
Be a kozmoszba be a mennybe
vagy állattemetői szennybe
Ő maga nem is ismeri
Nagy bácsit nem felelheti
hogy itt meg itt lehet hogy elszállt
nem állítottak neki fejfát
talán földbe talán a mennybe
ment vele egész regimentje…
Mi is csak éltünk gyereket
csináltunk éppen eleget
biciklit vettünk nekik kesztyűt
és minden évben újra kezdtük
mi márciusban kérem szépen
mint árva gyerek a mesében
hintáztunk velük krinolint
ettünk az égi bakacsint
s a forradalmat elfeledtük
hintalovat vettünk meg kesztyűt
hogy legalább a gyilkosokkal
abban fogjunk kezet hahóval
köszöntöttünk a sárga napra
így élt az apraja a Nadja
Tillert láttuk a moziban
kinek oly szexis haja van
alattunk volt a földteke
Nem is tudtuk hogy öltek-e?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]