Kikötő

Gyermekkoromnak nagysötétű partján bolyong valaki. Nem is én vagyok. Haján a sapka megbillen a szélben, utánakap, ahogyan a nagyok. Tó ez, folyam, vagy ez maga a tenger, hová magában az ember kijár de mindenképp valami kikötő, hol egyedül lehet, ahogy a király. Kavics zörög. Cipője talpa csikkan, a lépcsőkön csaknem a vízbe hull, megtántorodik, aztán visszaszédül s járkál a parton csak parttalanul, ahogy a víz. Odamegy, visszajön, minthogyha hozna a hátán hajót. De semmi sem jön. Szilvakék az ég, ám mögötte égnek néhány ablakok a távolba elrejtett kikötőben hová jószerint sose mehetek, ez ugyanaz az ember, aki voltam és aki többé sose lehetek? Hűvös levegő biberél a sapkán. Zörög kavics. Kő mozdul. Ember él. S a végtelen sötét tekintetében csak fúj, csak fúj, csak fúj, csak fúj a szél.