Boldog Sándor

Elkészült. Régen. Mindenre, ami megtörténhetik és ami sohasem történik meg. Ezüst hálóingén áttetszik az átizzó test ezüst körvonalaival a szoba ajtajába égve. Így nyit ajtót harminchárom éve nekem – és befogad. Isten örökébe. És a kis diványos szoba, hol hanyatt nézi aranybarna szeméig leérő csillagokat. „Szabad” – mondja s érzem, szabad vagyok vele – bejöhetek lelke betelhetetlen tereibe, szabad vagyok, iskola-szabad, ember-szabad és haza-szabad, mint aki mindig hazaszalad Isten örömébe. A szilvafák alatt állunk. Kis kezével a fölemelt rögöt tapogatja. Körbenéz, körbemutatja – ez a föld, ahol élek s ahol véget érek. Átbújik a gyümölcságak alatt kibújik a kerítésen és szalad le a Törökvészi úton, átsiklik az autókerekek alatt, cikázik le a Margit hídig s a könyvsátorban leül a Vörösmarty téren izzó napban, Isten közelében. „Csak hogy ne égjen a hajad!” nyújtom fehér nyári kalpagomat. Amy a fejére borítja, ő mosolyog ferdén, kicsit megigazítja, aztán fölugrik, szalad, mert hívja már és vonja már a fényesség, a tág határ, s ha sose tudtuk kiejteni a nevét kiejti most a nagy madár. Elkészült. Régen. Mindenre, ami van és ami nincsen. Magához ölelte az Isten. Én meg az eltűnt téreken fehér sapkámat lengetem.