Lorca-Lorca

Lorca, Lorca, öreg költő, mutasd meg a bájaid, mint szemérmes ifiasszony, olyan régen várlak itt, ahol nyűg az ember hátán az a sokszínű szivárvány s mint a kés a könnyű hártyán, a szerelem áthasít. Dalolódó dalaidat, vöröslő repkényeid borostyános borítását, dárdák fényes végeit vártam kinn a sáros utcán, óh, ha jönnél, óh, ha tudnám jól fogadni, bolondulván ezüstszínű verseid. Itt élek elebrudalva rokonod és ellened, még keményebb ölelésre szólítom a szellemet, hogy szorítsa ki belőlem, nyomja ki a gégefőben, bár a korom felelőtlen a sziklányi verseket. Én is hordom, mint az asszony áldott terhét. Nagy teher, kiránt földünk légköréből jaj, bolygóként égek el, jaj, miért is szándékoztam, álmélkodtam, fulladoztam, így jár aki kölyök-korban, óriásit énekel.