Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan, világba elbújt nagyvezérek, akiknek már csak az avas dió s füge okoz keserűséget. Akiknek teste már merő viszály és sebek lógnak rajta mint az érmek és rengenek vidéki lobogók gyanánt, már alig-alig élnek, már csak az almafa virága s az arcuk színe hófehér de bánatuk a szürke Dráva és a világ partjára ér, nem fontos nekik, csak a furulya ha a füzesben este, este szól, a görbe házak hideg ablakán a zsaluk becsukódnak amikor, a követek mohó levelein fel nem törik már a pecsétet, lehajtott fővel, asztalra eső karral várják az estebédet, mert tudják, hogy a hír, az fekete, mint tepsiben az elpörkölt dió, összehúzódni, mint az állat és kimúlni. Tán az volna jó.