Őrség

Megnéztem künn a csillagot, hogy jajdul-e. És mit ragyog. Meg az időt, a feketét, amint a tájba belelép. Meg a virágot, meg a fát, az ember tiszta otthonát. A dombokat a hegy alatt, a nem múló arányokat, sőt, őtmagát a hegytetőt, amely a csöndes égre nőtt. Az esőt is, ahogy esik, ahogyan leereszkedik, a víz sodrát, a partokat. Hallgattam rikoltásokat. Láttam gyikok ügyes futását és hangyák komor vonulását, erdőt is láttam, egybe, mint a hadsereg, vigyázva mind. Megvizsgáltam a jeleket amennyire csak lehetett közelkerültem kívül is, hogy él is, hal is. Hirűl is sejtettem ezt, amennyire tellett tudomásom. De mire számot s hitelt kell adnom is, hogy mi szabadít és nyom is, addigra bizton tudnom is kell, hogy mennyire van fény, meg Isten. Eddig jutottam. Nem nagyon sok, ezt bizony megvallhatom. Láttam, mert látnom adatott, szigorú tények, adatok vannak fejemben. Józanul ítélem meg, mi van alul s mi marad meg a hegytetőn. Ameddig bírja az erőm, a fülem és a két szemem, mint őr, feszülten figyelem, mi történik a vizeken, a tereken, a dombokon, őzeken és virágokon. Gyűjtöm az óriási leckét, mi történt eddig és mi lesz még? Vigyázom a fűszálakat s a változó arányokat. Ne kérdezz. – Látnom adatott. De vallani nem vallhatok.