Valahol

Valahol messze él anyám. Egy félrefordított tanyán a bú könyvében ellapozva, mint hogyha elperdül a kocka, hiába nyúlsz utána, hat egyforma golyóbist mutat: fehér fejek fekete folton, ez mered rád, ezt látod folyton, – játszottatok egy délután és hogy akármilyen sután dobtad el, ő vesztett s te nyertél… Ő messze él és nincs szerencsém. * A ház kidől, a ház bedől. Egy napraforgó feje ül a tetején, az ajtó nyitva, megrongálódott kőkalitka. Anyám elmos egy kanalat s festi a fehér lovakat, hat lovat fest, remeg a térde, rádől a pince odva, mérge. Szemében apró könny a kocka, pergeti, rázza, veti, dobja, keveset sír így egyedül, mindig csak egyet sikerül. * A nagyszobában, kupolában betévedt, riadt fecske szárnyal. Maradna is, meg nem is, most én vagyok az. Meg te is. Végül kiszáll a szürke kertbe, nem marad itt és nincs szerencse, sötét van, alig látni már, madár, vagy kocka merre száll. „Mindig te nyersz.” „Próbáld meg újra!” remeg vörösre dagadt ujja, fehér ponttal, sötét kockával játszódunk, örök rádobással.