Buchenwaldi menekülés

Anyám, ne engedd el kezem, én rab vagyok, te meg csak árnyék. Ha vezetnél értelmesen, az utakon hazatalálnék, mutasd meg azt a barna fát, melynek belül oly nyers a teste, a fát jelöld meg legalább! Hazaérek én holnap este. Lábomba beletört a tű, az elmúlás injekciója, azt mondtad, hogy majd nő a fű s jeleket ír a hosszú porba s hazatalálok biztosan, házak lesznek fehér falakból, meszes falakból az úton s végre hazatalálok akkor. Hogy amire megérkezem, nagy ajtók lesznek és kilincsek s kinyílnak majd rejtelmesen és most egy árva csajka sincs meg, mivel felmerjem a levest a rabok sárga mocsarából, fáradt a lélek és a test, fel nem kelek az út porából. Azt mondtad, jön az alkonyat és nyitva lesz a régi ablak, szedek fehér virágokat és integetek, hívogatlak, azt mondtad, jön Bakos Feri, segít nekem meg nem pihenni, de csak az utakat veri a zivatar és nem jön senki. Ugye, nincs város és a tér a végtelen mezőkre tágult? Csak bömbölnek a hófehér levegőben a súlyos ágyuk, ferdére dőlt utakon át a fölhasadt szivekbe látok, hogy hullnak el a katonák, a bombák és a vasszilánkok. Nekem van szemem és fülem, csak forgó föld van itt meg árok, de te meghaltál nélkülem és én haza már nem találok. Elvesztettem saruimat, hiába lépek már, hiába, hever, mint eldobott sisak, a holtak üres koponyája.