Apám

Én szerettem apámat, hagyjatok szülőtlen hősök, korcs vakondokok, fehér haja úgy úszott s szállt fölötte s kapaszkodott a fényességes rögbe, fölszállt keményen, mint egy bátor angyal, parázzsal élt és hosszú jajszavakkal és fogta az eloszló látomást és mérte az időt. Egy-egy rovást tett, mint a rab az évek szürke padján, hogy eddig él. Az ősz alatt járt. Halvány s égőpiros levél szegdelte utját és dalt dudolt és modern halleluját. Isten s ember közt végső pillanatra merész szivét kamaszul kitakarta, a földi fogság tételét lemérte és felröppent, ahonnan jött, az égbe. * De jól tudom, hogy most is jár az utcán, int, lengedez, kezét megdobva, lustán és elegánsan halad át, tovább sodorva ősök tünő gesztusát, vendég csupán, ezt látom jól az arcán, nem vette komolyan. De még ez hagyján, hisz elégett, mint mohó gyertyaszál, kit szörnyű szél lobogtat. A halál égett kezében, haja lángragyúlt, megnőtt vörösre, marta az azurt, viharzó lángként repdesett tova, mint istenek hanyatló bíbora.