Hajnali részegség

…Az energiának, a semmiben meg nem nyilatkozó érzésnek ez a helyhez és időhöz nem illő felidézése lehetetlen, hogy rombolóan ne hasson! Mintha egészen új érzések nyílnának meg előttem, amelyekről eddig fogalmam sem volt. És hogyan? Egyáltalán nem úgy, ahogy ezelőtt éreztem és éltem, hanem mintha a lelkemben szólna! Hát meg lehet engedni, hogy bárki, aki akarja, egy másik embert hipnotizálhasson, aztán azt csinálja velük, amit akar?

 

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

 

 

 

Ébredés

Zenére ébredsz, bongó muzsika
bizsergeti a tested, mint a kék
megrebbenő szél a hajósokét
és vékony takaróval fedi a
tagjaidat a fátyolos ütem,
ringatózol a végtelen vizen.
Hajón pihensz, a lassú ébredés
fölveri sátrát süppedő szívedben,
majd egyre szebben és értelmesebben
tekintetedbe gyűlik össze és
az árva lencsén át a nagy világba
ocsudik fel, mint sárgafényű lámpa.
Megrázkódik a test a zátonyon,
az elmúlás vize se hidegebb,
ahogy betódul a merev, kerek
erek csapdáin át a monoton
hangszereken és magának utat
keres a fokozatos öntudat.
Egy fény rivall fejedbe, mint a kürt,
idegeid felszöknek a higany
hirtelenségével mindannyian
mint vad kígyófejek és az elült
zene helyébe ajkadon a szó
lerakódik, mint partokon a só.

 

 

 

Apám

Én szerettem apámat, hagyjatok
szülőtlen hősök, korcs vakondokok,
fehér haja úgy úszott s szállt fölötte
s kapaszkodott a fényességes rögbe,
fölszállt keményen, mint egy bátor angyal,
parázzsal élt és hosszú jajszavakkal
és fogta az eloszló látomást
és mérte az időt. Egy-egy rovást
tett, mint a rab az évek szürke padján,
hogy eddig él. Az ősz alatt járt. Halvány
s égőpiros levél szegdelte utját
és dalt dudolt és modern halleluját.
Isten s ember közt végső pillanatra
merész szivét kamaszul kitakarta,
a földi fogság tételét lemérte
és felröppent, ahonnan jött, az égbe.
*
De jól tudom, hogy most is jár az utcán,
int, lengedez, kezét megdobva, lustán
és elegánsan halad át, tovább
sodorva ősök tünő gesztusát,
vendég csupán, ezt látom jól az arcán,
nem vette komolyan. De még ez hagyján,
hisz elégett, mint mohó gyertyaszál,
kit szörnyű szél lobogtat. A halál
égett kezében, haja lángragyúlt,
megnőtt vörösre, marta az azurt,
viharzó lángként repdesett tova,
mint istenek hanyatló bíbora.

 

 

 

Buchenwaldi menekülés

Anyám, ne engedd el kezem,
én rab vagyok, te meg csak árnyék.
Ha vezetnél értelmesen,
az utakon hazatalálnék,
mutasd meg azt a barna fát,
melynek belül oly nyers a teste,
a fát jelöld meg legalább!
Hazaérek én holnap este.
Lábomba beletört a tű,
az elmúlás injekciója,
azt mondtad, hogy majd nő a fű
s jeleket ír a hosszú porba
s hazatalálok biztosan,
házak lesznek fehér falakból,
meszes falakból az úton
s végre hazatalálok akkor.
Hogy amire megérkezem,
nagy ajtók lesznek és kilincsek
s kinyílnak majd rejtelmesen
és most egy árva csajka sincs meg,
mivel felmerjem a levest
a rabok sárga mocsarából,
fáradt a lélek és a test,
fel nem kelek az út porából.
Azt mondtad, jön az alkonyat
és nyitva lesz a régi ablak,
szedek fehér virágokat
és integetek, hívogatlak,
azt mondtad, jön Bakos Feri,
segít nekem meg nem pihenni,
de csak az utakat veri
a zivatar és nem jön senki.
Ugye, nincs város és a tér
a végtelen mezőkre tágult?
Csak bömbölnek a hófehér
levegőben a súlyos ágyuk,
ferdére dőlt utakon át
a fölhasadt szivekbe látok,
hogy hullnak el a katonák,
a bombák és a vasszilánkok.
Nekem van szemem és fülem,
csak forgó föld van itt meg árok,
de te meghaltál nélkülem
és én haza már nem találok.
Elvesztettem saruimat,
hiába lépek már, hiába,
hever, mint eldobott sisak,
a holtak üres koponyája.

 

 

 

Valahol

Valahol messze él anyám.
Egy félrefordított tanyán
a bú könyvében ellapozva,
mint hogyha elperdül a kocka,
hiába nyúlsz utána, hat
egyforma golyóbist mutat:
fehér fejek fekete folton,
ez mered rád, ezt látod folyton, –
játszottatok egy délután
és hogy akármilyen sután
dobtad el, ő vesztett s te nyertél…
Ő messze él és nincs szerencsém.
*
A ház kidől, a ház bedől.
Egy napraforgó feje ül
a tetején, az ajtó nyitva,
megrongálódott kőkalitka.
Anyám elmos egy kanalat
s festi a fehér lovakat,
hat lovat fest, remeg a térde,
rádől a pince odva, mérge.
Szemében apró könny a kocka,
pergeti, rázza, veti, dobja,
keveset sír így egyedül,
mindig csak egyet sikerül.
*
A nagyszobában, kupolában
betévedt, riadt fecske szárnyal.
Maradna is, meg nem is,
most én vagyok az. Meg te is.
Végül kiszáll a szürke kertbe,
nem marad itt és nincs szerencse,
sötét van, alig látni már,
madár, vagy kocka merre száll.
„Mindig te nyersz.” „Próbáld meg újra!”
remeg vörösre dagadt ujja,
fehér ponttal, sötét kockával
játszódunk, örök rádobással.

 

 

 

Szüleim halálára

78. máj. 28. éjfél
Nincs már följebbvalóm
magam vagyok a katona
az anyuka az apuka
magam vagyok a hadsereg
Most már magamban döntöm el
mikor lesz béke háború
én vagyok a hős a fiú
ha megvernek ha megverek
Egyedülálló hadsereg
mindenki az alattvalóm
lányaim összes rokonom
elvesztem vagy elvesztenek
A magán-világháborút
most már magamban döntöm el
utasítás nem érdekel
meghalt az apám az anyám
Magam vagyok a tisztikar
csel vagy átcsoportosítás
döntésem őrült vagy hibás
gyönyörű hadmozdulatok
hogy győzni kell, hogy veszni kell
nincs szeretet se távirat
hadoszlop se tapasztalat
a parancsnoki száj dadog
de én vagyok a felelős
nincs hit se eligazítás
A sátorban nincs senki más.
– S az ellenség is én vagyok.

 

 

 

Fényes

Csodáknak, csillagoknak
ezer visszfénye látszik,
van ami elmosódik,
van ami idelátszik.
Nincs merre mód kitörni,
a nagy galaktikáknak
a szára le van törve,
nehogy odaálljak.

 

 

 

Őrség

Megnéztem künn a csillagot,
hogy jajdul-e. És mit ragyog.
Meg az időt, a feketét,
amint a tájba belelép.
Meg a virágot, meg a fát,
az ember tiszta otthonát.
A dombokat a hegy alatt,
a nem múló arányokat,
sőt, őtmagát a hegytetőt,
amely a csöndes égre nőtt.
Az esőt is, ahogy esik,
ahogyan leereszkedik,
a víz sodrát, a partokat.
Hallgattam rikoltásokat.
Láttam gyikok ügyes futását
és hangyák komor vonulását,
erdőt is láttam, egybe, mint
a hadsereg, vigyázva mind.
Megvizsgáltam a jeleket
amennyire csak lehetett
közelkerültem kívül is,
hogy él is, hal is. Hirűl is
sejtettem ezt, amennyire
tellett tudomásom. De mire
számot s hitelt kell adnom is,
hogy mi szabadít és nyom is,
addigra bizton tudnom is kell,
hogy mennyire van fény, meg Isten.
Eddig jutottam. Nem nagyon
sok, ezt bizony megvallhatom.
Láttam, mert látnom adatott,
szigorú tények, adatok
vannak fejemben. Józanul
ítélem meg, mi van alul
s mi marad meg a hegytetőn.
Ameddig bírja az erőm,
a fülem és a két szemem,
mint őr, feszülten figyelem,
mi történik a vizeken,
a tereken, a dombokon,
őzeken és virágokon.
Gyűjtöm az óriási leckét,
mi történt eddig és mi lesz még?
Vigyázom a fűszálakat
s a változó arányokat.
Ne kérdezz. – Látnom adatott.
De vallani nem vallhatok.

 

 

 

Egy alma

Egy alma kellene nekem,
vörös hegyek közt termett alma,
amit az ember a bűn után
jutalmul, ráadásul kapna,
hogy megtette, amit tehet,
a szikrázó tájon úgy állhat
fújtatva, lassan szőrösen
mint paradicsomban az állat.
Fölértem s elrontottam én
amit lehet.
 
Jutalmazzatok meg,
gyermekeim szétszórtam és
magamban állok, mint a gyermek.
Egy alma kellene, egy alma
a harapásra, dühre, bajra,
gyógyíthatatlan, szétesett fák
között a bűneim jutalma.

 

 

 

Tavasz

Itt a nap, itt a nap,
ezüst boglyát rakva rak,
jön a szél, az égi villa,
összedobja, széthajítja
a sugarakat.
A tavasz, a tavasz,
a magas, a sugaras,
arany füvet hint a rétre
dúsan, azt eszi ebédre
rózsaszín malac.
Répa nő a földeken,
a levélen gyöngyösen
áll a harmat és az égen
fekete sas száll kevélyen
messze, messze fenn.
Ballag így, ballag úgy,
nézi, merre van a kút,
ballag erre birkapásztor,
botjával megdöfi párszor
a lemaradót.
Mint a teknő, áll a völgy,
minden vizet abba tölt
az eső, hogy jól kimossa,
amit megfogott a rozsda
s régi, téli föld.

 

 

 

A világ eszméje

Apósom jó talánya
talán világ csodája:
Az égre s földre nézve
a dolgok összessége
szerinte mind egyetlen
törvény a végtelenben.
A rózsa és a föld is,
a sárga is, a zöld is,
az állat és az ember,
az atom és a tenger,
világunk sok darabja
egyetlen forma rabja.
A végtelen bezárul,
ha úgy tetszik – kitárul,
gurulhat és megállhat,
történhet és leállhat,
mind szabad börtönű:
mert minden gömbölyű.

 

 

 

Orgona

Orgonalevelek
hosszúkás zöld szívek
hosszúkás zöld szívek
orgonalevelek
Nem a virágotok kell
bordó bársony bogyók
bárhogy árasztotok el
szívet és hajlatot
Lehull a régi kert:
ahogy meghalt apám
hamar utána ment
holtában az anyám
Apám meghalt nagyon
az orgonák alatt
anyámból a napon
már semmi sem maradt
Nyílik az orgona
de szíve sose fáj
apám – anyámra vár
de nem jönnek haza

 

 

 

Anyácskám

Gyógyíts meg, édes kis anyám,
ki odaát is gondolsz rám,
ki izzadt tenyeredbe rejtve
nyújtottad gyógyszereid: „vedd be!
És üss pofon, ha nem használ!”
Anyám, édes kicsiny anyám,
te vagy az egyetlen talán,
aki aggódsz kicsinyedért,
hatvanhatéves fiadért,
nyújtsd mégegyszer a tenyered,
és ígérem, hogy jó leszek,
nem töröm össze az edényt,
se a szívedben a reményt,
ha felnövök, ha nagy leszek,
mindig veled ebédelek!

 

 

 

Lakás

A hártyavékony üvegek mögött
megannyi tárgy a sárga vitrinekben
lebeg. Az óra mutatója rebben
és méri az időt, ami örök.
Sovány szobám falán dörömbölök,
hogy láthassam a suhanó ecsetben
a duzzadt fényt s a napsütötte ebben
piros nyelvvel csaholó örömöt.
Mozog a lét, mint tenyérben a kocka,
vagy hálóingen guruló napocska,
sőt súlyos kövek között moccanó gyík.
Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére
a bú a vak szobában, évről-évre
a mozdulat tehetetlen csomóit.

 

 

 

Váltóláz

Én megszoktam hogy összeomlik
a lelkem mint egy áruház
amelyet kedden este hatkor
az áram váltóláza ráz
minden elég – és elég minden
hamuvá válik éjszaka
cipő edény kanapé sportszár
lavór – s maga az éjszaka
hamu hamu – eladhatatlan –
a szürke tárgyak tömege
hiába tölti meg a polcot
nincs senki aki megvegye:
reggelre marad csak egy bábu
élettelen az arca máz
de fölvidámul megmelegszik –
kit Isten mindkét karja ráz.

 

 

 

Ólomkristályok

Akárha zengne hosszú alkonyat,
ólomkristályok kényesen zenélnek,
mint vékony hangszerek, elejtett kések
bocsátják ki a pengő hangokat.
Hol szürke szól, hol fehér, fekete,
vörös mereng mint gyáva oboa
s a rozsdabarna, mint lepkék sora
merül a karcsú tál öbleibe.
A vastag üveg muzsikál magában
mint középkori szerzetes s a tálban
renaissance rózsák hervadása kél,
mint melegfényű, tompahúrú nyárban
valami ősz, sőt a bágyadt szobában
hozzájuk ér a hidegujjú tél.

 

 

 

Becsvágy

Júdásnak lenni könnyebb
ő híresebb lett több lett
a történet világszin-
padán övé a többlet
De ehhez feketének
kell születni a gének
csoportosulásában
kreténnek vagy hülyének
Eleve hosszú orral
születni mint a tolvaj
szüleidet leköpni
tizenkét éves korban
Figyelni házat udvart
az itatót a tyúkszart
amit hajnali ötkor
csöndesen elárulsz majd!
Nem lehet nőt cicézni
mert fölfigyel a néni
pajtában este hatkor
csöndesen kell kefélni
És Jézus ismeretlen
húsz éve alatt rendben
figyelni hogy mit tesztek
párhuzamosan ketten
Ha ő alszik – te alszol
fölkelsz ha a harang szól
ha Jeruzsálembe
betér – fölugrasz akkor
Ha kézrátételével
gyógyít lapulevéllel
a vak mellett botorkálsz
és látsz az ő szemével
Ha meg kell halni – meghalsz
várva hogy föltámadsz majd
hogy a kóró levélen
is új virágokat hajtsz
S szeretni kell szeretni
a köz elébe menni
úgy nézni a szemébe
mint nem szereti senki!
Lélegzetvisszafojtva
lélegezni naponta
míg beteszi a lábát
a Jézus a hurokba!
És aztán el kell adni
harminc ezüst- aranynyi
telekért hol egy ágon
föl kell magad akasztni!

 

 

 

Operett

A franciák, a franciák,
nekik nincs gondjuk semmi,
csak tűzön át, csak véren át
mindig előbbre menni,
ha puska szól, ha orgona,
ha hegedű, ha gránát,
a harcmező lépéseit
is négyesükre járják,
ez elegáns, az etikett,
a háború idill s a
spanyol falon túl leveti
a ruháját Brigitta,
már nem apáca, hajdani
középkori kelengyét
már elcserélt ő valami
középkorú kegyeltért.
A francia, a francia
mindig marad magának,
a szakálla, a mosolya
csak franciául állhat,
Algírba is, Tuniszba is
elküldte csaknem állig
begombolt zubbonyú, kecses
watteau-i katonáit,
fehér cipő, lágy kézelő
és párizsi igazság,
a puska is csak úgy elő-
kelő, ha jól kitartják,
fehér cipő, az ing hasad
és szerteszáll a parfőm,
mely összefogta a hajat
egy véres, lankatag főn.

 

 

 

Barátok

Összegyűlik a szájamban az íz
Bakos Imre és Hartay Alíz
élők holtak kik szerettek s kiket
haló poromig én is szeretek
ők segítettek elviselni a
vak éjszakákat minden éjszaka
a nappalokat a napégetőt is
vádló hazát isten-feledést – őt is
Hová lettek? Egy lakásban vagyok
ajtók vannak a házon ablakok
egy jó polgári házban ülök mint a rém
kicsit fáradtan kicsit könnyedén
mint túlvilági ember aki a
házába jár kisértetként haza.
Haza haza… és hova tüntek ők
akik adagolták nekem az erőt
a boldogsághoz vagy egy árva székhez
az emberekhez s az emberiséghez?
Nincsenek már előérzeteim
úszom a fák közt mint a Zeppelin
bizonytalanul át a bizonyosba
hol otthonom nem ház hanem – nagyobb fa
fönnakadni lezuhanóban egy-két
pillanat alatt beálló öröklét
Lassan halállá fejlődöm magam
de általuk: szeretet-szívta szájjal
lényük baráti vére velem áthal
egy másvilágba hogyha nincs ha van.

 

 

 

Barátok ó…

Barátok, ó, barátok
ahogy engem is láttok,
már mindent megbocsátok…
ha volna valamit
Egy demokráciában
hova valaha vágytam
ott guggolnátok hárman
meg épp a negyedik
Szakonyi átpilézik
Kiss Dénes megsértődik
Bulcsu hetvenkedésig
Lázár csak átrohan
Marad egy nemzedékből
Isten-ismeretéből
míg ugrálunk le és föl
marad egy árfolyam:
Így lettünk volna férfi
kit hozzánk lehet mérni
így tudna reánk nézni
az Isten, hogyha van.

 

 

 

Partecédula

„És velem leszel a paradicsomban.”
 
Dénesem Dénesem
azt kérdezem – kicsit mérgesen –
hogy akarsz te haragudni
mikor nem vagyunk egy falunnyi?
Már itt-ott elhull egy cipő
egy rákbeteg egy karcsú nő
és egy oszthatlan maradék
issza ezt a rosszkedvű lét.
Dénesem Dénesem
azt kérdem mindig édesen
magyarul kell meghalni-e
Lázár-álomsebeibe?
Vagy szemfedőül vastagon
ráruházhatjuk a sírhalom
tetejére az örök búcsut –
Lázárt Szakonyit Bertha Bulcsut?

 

 

 

Medve-les

IIyen vagyok, baráti és nagy,
ilyen vagyok, baráti és kicsi,
csak nyom, amit a szenvedés hagy
maga után, a talpamat viszi.
Nyomom viszi e nagy határ őszt,
emlékezőn és sarasan,
mint holttestet a sűrű fák közt,
én úgy viszem magam.
Mutatja, erre ment vasárnap.
Szenvedett egész délután.
Ily mélyen csak egy medve járhat,
ily súlyosan, ilyen puhán.
Mert így csak annak fáj a talpa,
akinek abba tüske megy
és nem veszi ki, benne hagyja,
vagyis kivenni nem lehet.
Mert így csak az megy, aki óvja,
mert annyira fáj, annyira,
bevette magát a bozótba,
se jó szó, se istennyila
ki nem mozdítja onnan. Egyre
csak fájó talpát fogja két
hideg kezébe, mert a medve
nem fájhat, hogyha lép.
Bozót, bozót! Tüskéd de jó, te
majd meggyógyítasz engemet,
vannak, kik nem szeretnek, óh, de
aki követ, az megszeret.

 

 

 

Évek és üvegek

Én törhetetlen üvegek közt élek,
sebesülékeny testem, mint a gyík
a vaksi élek előtt áthasít.
Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.
A világ széthull. Idegek kötése
a bomló hangulat elvének enged,
elhagyva a legádázabb szerelmet,
a feszes kapcsolatok gúzsát. És e
nagy romlás kése szívembe hasít.
Gyűjtögetem a kezembe a békét,
a széjjelhullott évek törmelékét,
az összetört kancsók szilánkjait.

 

 

 

Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan,
világba elbújt nagyvezérek,
akiknek már csak az avas dió
s füge okoz keserűséget.
Akiknek teste már merő viszály
és sebek lógnak rajta mint az érmek
és rengenek vidéki lobogók
gyanánt, már alig-alig élnek,
már csak az almafa virága
s az arcuk színe hófehér
de bánatuk a szürke Dráva
és a világ partjára ér,
nem fontos nekik, csak a furulya
ha a füzesben este, este szól,
a görbe házak hideg ablakán
a zsaluk becsukódnak amikor,
a követek mohó levelein
fel nem törik már a pecsétet,
lehajtott fővel, asztalra eső
karral várják az estebédet,
mert tudják, hogy a hír, az fekete,
mint tepsiben az elpörkölt dió,
összehúzódni, mint az állat és
kimúlni. Tán az volna jó.

 

 

 

Üldözés

(Zrínyi)
Ne űzzetek, kürtök, ebek,
a fűben elbukik a lábam,
a homlokomig ér a seb,
haló holló se hull puhábban.
Ne jöjjetek már közelebb
a szűkre szabott éjszakában,
a torkomon a vér pezseg,
mint nyers és habos bor a kádban.
Már reszkető szikrákra látok,
lándzsátokat ne dobáljátok
haragosan, aranyosan,
vad kelyheket, szilaj kupákat
ürítsetek! Az íj megállhat,
mivelhogy megadom magam.

 

 

 

Egyenként

Mennyit szenvedett mindenki,
ökörfogatos, áldott emberek,
rózsahalántékú gyerek,
Beethoven, Camus, Kandinsky.
És nem elég belőle.
Eltörik a tojás, szétfolyik.
Megszakadnak egyenként a kocsik.
Fölszáll a madár, hogy az ember lelője.

 

 

 

Lorca-Lorca

Lorca, Lorca, öreg költő,
mutasd meg a bájaid,
mint szemérmes ifiasszony,
olyan régen várlak itt,
ahol nyűg az ember hátán
az a sokszínű szivárvány
s mint a kés a könnyű hártyán,
a szerelem áthasít.
Dalolódó dalaidat,
vöröslő repkényeid
borostyános borítását,
dárdák fényes végeit
vártam kinn a sáros utcán,
óh, ha jönnél, óh, ha tudnám
jól fogadni, bolondulván
ezüstszínű verseid.
Itt élek elebrudalva
rokonod és ellened,
még keményebb ölelésre
szólítom a szellemet,
hogy szorítsa ki belőlem,
nyomja ki a gégefőben,
bár a korom felelőtlen
a sziklányi verseket.
Én is hordom, mint az asszony
áldott terhét. Nagy teher,
kiránt földünk légköréből
jaj, bolygóként égek el,
jaj, miért is szándékoztam,
álmélkodtam, fulladoztam,
így jár aki kölyök-korban,
óriásit énekel.

 

 

 

Fotógéppuska-sorozat

(Latinovits)
 

I.

Az őrületnek szép szemhéja van
Isten el szokta hagyni híveit
Gombok a csuklón megbicsaklanak
és kidagad a fül alatt az ér
a haj megperdül mint szoknyán a lány
ha vursliban a kék szarvasra ül fel
fehér az ingmell hová a golyó
mint sóska-pötty bármikor becsapódik
Üvölt a vers a szájban mint a vad
akit fogak kelepcéjébe fogtak
a hang nem tud kiszabadulni
évmilliókra szabott börtönéből?
Nevess nevess az egekig recsegve
s bugyborékolva le a gégetorkon
az őrületnek szép szemhéja van
s Isten el szokta hagyni híveit
Vitorla-mellényt csináltam magamnak
hogy elérjek az ismeretlen partra:
mindig azt kérdezték hogy kell-e Lelle?
hol végül is megölhetem magam
mint a homokban játszó gyerekembert
ki agyagból csinálta meg magát.
 

II.

Azelőtt szájba lőtték emberek
magukat hogy bemenjen a golyó
a szájpadlásig és szétvesse a
szép csontokon nyugvó agykoponyát
Most itt a látvány itt Isten maga
aki el szokta hagyni híveit
ilyen közelről nem láttam soha
de szorítom míg erőmből telik
Ej, nem bírom! Ej, ő nem bír velem?
Bandzsítva nézek bandzsító szemébe!
Csak ne ilyen közel! Engedjetek!
Holnap délután föladom magam!
De onnan is? Alulról fölbukik
mint elkerülhetetlen viziszörny?
Ne még, ne még! Ne nyelj el engemet!
Tudod, gyerek vagyok. Megint gyerek.
Partedlimet leettem sóskaszósszal.

 

 

 

Boldog Sándor

Elkészült.
Régen.
Mindenre, ami megtörténhetik
és ami sohasem történik meg.
Ezüst hálóingén áttetszik az átizzó test
ezüst körvonalaival a szoba ajtajába égve.
Így nyit ajtót harminchárom éve
nekem – és befogad.
Isten örökébe.
És a kis diványos szoba, hol hanyatt
nézi aranybarna szeméig leérő csillagokat.
„Szabad”
– mondja s érzem, szabad
vagyok vele – bejöhetek lelke
betelhetetlen tereibe,
szabad vagyok, iskola-szabad,
ember-szabad és haza-szabad,
mint aki mindig hazaszalad
Isten örömébe.
A szilvafák alatt állunk.
Kis kezével a fölemelt rögöt tapogatja.
Körbenéz, körbemutatja
– ez a föld, ahol élek
s ahol véget érek.
Átbújik a gyümölcságak alatt
kibújik a kerítésen és szalad
le a Törökvészi úton, átsiklik
az autókerekek alatt,
cikázik le a Margit hídig
s a könyvsátorban leül
a Vörösmarty téren
izzó napban, Isten közelében.
„Csak hogy ne égjen a hajad!”
nyújtom fehér nyári kalpagomat.
Amy a fejére borítja,
ő mosolyog ferdén, kicsit megigazítja,
aztán fölugrik, szalad,
mert hívja már és vonja már
a fényesség, a tág határ,
s ha sose tudtuk kiejteni a nevét
kiejti most a nagy madár.
Elkészült.
Régen.
Mindenre, ami van és ami nincsen.
Magához ölelte az Isten.
Én meg az eltűnt téreken
fehér sapkámat lengetem.

 

 

 

Karamazovok

Óh, hogyha szerethetnélek Grusenka,
megölném tán a veszett öreget
vagy Demeterrel férkőzhetnék lent a
vak lét mélyvizeihez közelebb,
vagy Iván lennék, hogy a lobogó,
de hidegvérű paripát elérjem.
Liza vagy Kolja, leány vagy fiú
és Aljósával mennék át a téren,
hol a mosogatócsutak-szakállú
százados fia ujjamat harapná,
vigasztalásban tanulhatnék naggyá
és adakozásban lehetnék bárgyú,
vagy lennék bűzkölődő Zoszima
és hisztéria-lélek sine qua non,
őrölhetne az örökös ima
egy közönséges oroszhoni tájon,
akár Szmerdjákov lehetnék, a bamba,
gyűjtve a pénzt bélésbe és kalapba,
csak sárkánymódra falnák véremet
rapszódikus, mihaszna némberek.

 

 

 

Szabó Lőrinc temetésén

(1957)
A tücsök ősszel meghal
nem húzza muzsikáját
az ember a halott bogártól
nem húzza el a száját
nem fintorog barátja
ha földet harapott
mikor a hosszú temetésen
fölállnak a papok
és búcsuztatják lassan
a szétszórt menetet
mikor az első sorban bukdos
a nagyranőtt gyerek
próbálják összetartani
de futnak a hadak
mint őrült hírtől megzavart
fekete bogarak
Hogy lássák még az arcát
még hátha fölfedi
a szél a szemfedőt szeméről
vagy bika ökleli
szivét szarvára tűzi
és fölágaskodik
még maga is a koporsóból
talán viaskodik
a szenvedélytől torzult
ajak még szólni fog
még nő a haja körme és
szájában ott a fog
– szemüvege betörve
kezén nincs jaj a toll
s a délceg hősi agyvelőbe
a féreg behatol
ruhája sáros piszkos
orcája torz vidor
zsebkendőt nem tettek zsebébe
minek ha nincsen orr
dobhártyáján hiába
csak nyű meg hangya jár
de nem csiklandja fel a legjobb
barát sem a bogár
szemében megfagyott a könny
torkában a sikoly
keresztbe áll mint hosszú szálka
s lóg a cipőzsinór –
próbálják összetartani
de fut ki merre lát
keresztül síron holtakon
árkon és bokron át
néha Weöres Sanyi megáll
és butykost vesz elő
de kiragadja most kezéből
egy dundi barna nő
a Kis Juhász Ferenc nevet
hogy mennyi verset írt
Vidor fut irodalmi arccal
elhagyják mind a sírt
Fodor töröli tömpe orrát
és közben verset ír
Illyést találta legbelülről
elfordul s egyre sír
Csanádi fut a fákon át
neje is véle fut
kérdés hogy a hír mekkora
elérik a kaput?
És Németh László félre áll
mint már megannyiszor
Jaj Rónaynak fáj a lába
eléri a bitor
gaz látomás s költő legyen
belőle is? Soha!
Inkább mint Kálnoky Laci
fordító mostoha
futnak az összes népiek
Csoóri F. Nagy Simon
ördögpilleként szállnak a
deres majálison
Vas Pista futás közben is
egy régi könyvet árul
és Toldalagi Palika
szól a gyermekkoráról
Kassák fölkapja lábait
mint vágtató bogár
és feje fölött elrepül
a nikkel szamovár
És Jékely meg Áprily
mint könnyű két madár
röpül s a tilalmas kertből
az Ábel füstje száll
Sík Sándor el nem jöhetett
verset kell írnia
készülni kell tíz-húsz szonettre
s litániáira
Szalad Weöres Sanyi előtt
jó gáláns Füst Milán
a Szellemek nagy utcájából
egy kandúr paripán
Futnak az újabb hallgatók
a csalódottak is
Benjámin Kónya Kuczka és
a többi csak Babits
áll ott a sír szájában
és tiszteleg nagyon
siratja szétesett fiát
a néma roncsokon
*
A pap példabeszédét
mondja akár a skálát
a tücsök ősszel meghal
nem húzza muzsikáját.

 

 

 

Sinka

Immár húsz esztendő múltán
nagy-nagy költő Sinka István
Már vagy húsz esztendő előtt
a feje az egekbe nőtt
Sehol jászol sehol paraszt
Sinka István költő maradt
Lehúnyta a szeme pírját
nevét öles betűkkel írják
Rakéták szállnak az égre
Sinkát egyikük se érte
Fuvarosok motorosok
robognak – ő elöl lobog
Vándor léptét kék időbe
örökkévalóba mérte
Pedig ő csak fuvolázott
hol birka volt hol juhász volt
Zagyva hírekkel cicázott
a halállal koronázott
Nagy lyuk van az idő pírján
azon átbúj Sinka István
és az ég fövére fekszik
fekszik ahogy neki tetszik.

 

 

 

Juhász Gyula

Olyan vagy mint egy sebesült hajó, mely
sebeivel a végtelenbe tart,
miközben messze tájat, arcot old el
kötelein a búgó, szürke part,
búgása mély és szürkesége jó hely,
hol hűs szél gyötri lassan az avart,
hajód mellett a víz gyöngén sikolt fel,
igazi líra, csöndes és zavart.
Pereg a víz s te viszed a hajódat
oda, ahol örökké zúg a Holnap,
túl emberen, személyen és gyulán,
dadog a szél a szerzetesi csöndben,
utad mögött a víz marad törötten,
szent fecsegés boruló délután.

 

 

 

Elmaradt köszöntő

(Kassák Lajosnak)

 
Igy, harminchárom szőke tallért
fizettem sok-sok versedért,
sok sohse hangzó,
mindig mulasztó,
szertejáró
rímedért.
 
Köteted, mint egy
 
alvajárót,
 
hazatalálót,
 
tetten ért.
Igy, harminchárom verssel fizetnék
neked, ősz költő
sok babért.
Lehetsz nyugodt és nyugodatlan,
kioltott, avagy olthatatlan,
mindent megadtál hosszú élten
a borért, vízért,
asztalért.
Igy, harminchárom életet adnék
azért e furcsa
életért.
Sokat szaladtál,
elmaradtál,
jól megihattál,
jól megehettél
a szomjadért,
az éhedért.
Igy, harminchárom napsugárba
fonnám fonódó
fejedet
s mielőtt mennél szertejárva
patakba, tűzbe, hű virágba,
megfognám sok-sok pillanatra
aggul remeklő,
bölcsen verekvő,
violaszinű
kezedet.

 

 

 

Avató vers

(A balatonfüredi Eötvös Loránd Általános Iskola keresztelőjén)
Ing az inga, Eötvös Loránd
elindul még toronyiránt,
arany kezével ezt kutatja,
mi van a földben és alatta,
az egész ember arany műszer,
tele napfénnyel és derűvel,
hogy kicsap belőle a láng –
így indul el Eötvös Loránd.
Hova indul Eötvös Loránd
vakmerően, toronyiránt?
Milyen földre lép, milyen mezőre,
buktatóra, sírgödörbe,
vagy az égig emelkedőre,
ahogy a láng kicsap belőle,
hogy minden népnek megmutassa,
mi van a földben alatta?
Azt mutatja meg a műszer:
a hazai föld tele van tűzzel,
tele van izzó robbanással,
és elnyomott kiáltozással,
réteg a rétegre omolva,
egymás testébe kapaszkodva
él a mélyben millió ember
kibírhatatlan türelemmel!
Eötvös Loránd, azt is vizsgáltad,
amibe belehal ez a század,
a folyadékok felszínébe
úgy néztél, ahogy más a mélybe,
mi tartja össze és mi éget,
őrület, terror, hőmérséklet?
s ha kicsap belőle a láng,
mit csináljunk Eötvös Loránd?
Te, ki negyvennyolcban születtél,
fizikailag törvénykeztél
felszínek s rétegek fölött,
akinek megszólal a rög,
és megnyílik a rög alatti,
taníts minket hazát akarni
műszerrel és politikával,
ki egyidős vagy a szabadsággal!
Háborog a föld alattunk:
az inga ing: jelzi – miattunk,
mi vagyunk oda alányomva
a legmegalázóbb bugyorba,
arccal a föld felé fektetve,
beletaposva, nem temetve,
ha egyszer föltámad a láng,
mit csináljunk, Eötvös Loránd?
Taníts meg minket higgadásra,
pontos, műszeres számadásra,
ne haragra, bosszúállásra,
taníts meg minket arany tudásra,
arany ingára – ing az inga –
arany rezgése megtanítja
hazává lenni ezt a tájat,
örökös földi iskoládat!

 

 

 

Hívás

B. B.-nak, 1997. január 20-án, éjjel fél kettő

 
Elpattan már az ág,
mint a hegedühúr,
amikor a madár
róla égig nyomul.
Elpattan most az ág,
mint a hegedühúr,
a jégcsap kivirág-
zik, majd a mélybe hull.
A madár elrugasz-
kodik az ég felé,
mert honát e csupasz
világon nem lelé.
Elpattan maga a
madár is, mint a húr,
– várja az éjszaka
mélyén maga az Úr.
Ha az ég kútja vár
s hívnak a kék sasok,
azt mondja a madár:
Uram, én kész vagyok.

 

 

 

Kikötő

Gyermekkoromnak nagysötétű partján
bolyong valaki. Nem is én vagyok.
Haján a sapka megbillen a szélben,
utánakap, ahogyan a nagyok.
Tó ez, folyam, vagy ez maga a tenger,
hová magában az ember kijár
de mindenképp valami kikötő, hol
egyedül lehet, ahogy a király.
Kavics zörög. Cipője talpa csikkan,
a lépcsőkön csaknem a vízbe hull,
megtántorodik, aztán visszaszédül
s járkál a parton csak parttalanul,
ahogy a víz. Odamegy, visszajön,
minthogyha hozna a hátán hajót.
De semmi sem jön. Szilvakék az ég, ám
mögötte égnek néhány ablakok
a távolba elrejtett kikötőben
hová jószerint sose mehetek,
ez ugyanaz az ember, aki voltam
és aki többé sose lehetek?
Hűvös levegő biberél a sapkán.
Zörög kavics. Kő mozdul. Ember él.
S a végtelen sötét tekintetében
csak fúj, csak fúj, csak fúj, csak fúj a szél.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]