Hajnali részegség
…Az energiának, a semmiben meg nem nyilatkozó érzésnek ez a helyhez és időhöz nem illő felidézése lehetetlen, hogy rombolóan ne hasson! Mintha egészen új érzések nyílnának meg előttem, amelyekről eddig fogalmam sem volt. És hogyan? Egyáltalán nem úgy, ahogy ezelőtt éreztem és éltem, hanem mintha a lelkemben szólna! Hát meg lehet engedni, hogy bárki, aki akarja, egy másik embert hipnotizálhasson, aztán azt csinálja velük, amit akar?
(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)
Ébredés
| Zenére ébredsz, bongó muzsika |
| bizsergeti a tested, mint a kék |
| megrebbenő szél a hajósokét |
| és vékony takaróval fedi a |
| tagjaidat a fátyolos ütem, |
| ringatózol a végtelen vizen. |
|
| Hajón pihensz, a lassú ébredés |
| fölveri sátrát süppedő szívedben, |
| majd egyre szebben és értelmesebben |
| tekintetedbe gyűlik össze és |
| az árva lencsén át a nagy világba |
| ocsudik fel, mint sárgafényű lámpa. |
|
| Megrázkódik a test a zátonyon, |
| az elmúlás vize se hidegebb, |
| ahogy betódul a merev, kerek |
| erek csapdáin át a monoton |
| hangszereken és magának utat |
| keres a fokozatos öntudat. |
|
| Egy fény rivall fejedbe, mint a kürt, |
| idegeid felszöknek a higany |
| hirtelenségével mindannyian |
| mint vad kígyófejek és az elült |
| zene helyébe ajkadon a szó |
| lerakódik, mint partokon a só. |
|
|
Apám
| Én szerettem apámat, hagyjatok |
| szülőtlen hősök, korcs vakondokok, |
| fehér haja úgy úszott s szállt fölötte |
| s kapaszkodott a fényességes rögbe, |
|
| fölszállt keményen, mint egy bátor angyal, |
| parázzsal élt és hosszú jajszavakkal |
| és fogta az eloszló látomást |
| és mérte az időt. Egy-egy rovást |
|
| tett, mint a rab az évek szürke padján, |
| hogy eddig él. Az ősz alatt járt. Halvány |
| s égőpiros levél szegdelte utját |
| és dalt dudolt és modern halleluját. |
|
| Isten s ember közt végső pillanatra |
| merész szivét kamaszul kitakarta, |
| a földi fogság tételét lemérte |
| és felröppent, ahonnan jött, az égbe. |
|
| De jól tudom, hogy most is jár az utcán, |
| int, lengedez, kezét megdobva, lustán |
| és elegánsan halad át, tovább |
| sodorva ősök tünő gesztusát, |
|
| vendég csupán, ezt látom jól az arcán, |
| nem vette komolyan. De még ez hagyján, |
| hisz elégett, mint mohó gyertyaszál, |
| kit szörnyű szél lobogtat. A halál |
|
| égett kezében, haja lángragyúlt, |
| megnőtt vörösre, marta az azurt, |
| viharzó lángként repdesett tova, |
| mint istenek hanyatló bíbora. |
|
|
Buchenwaldi menekülés
| Anyám, ne engedd el kezem, |
| én rab vagyok, te meg csak árnyék. |
| mutasd meg azt a barna fát, |
| melynek belül oly nyers a teste, |
| a fát jelöld meg legalább! |
| azt mondtad, hogy majd nő a fű |
| s jeleket ír a hosszú porba |
| házak lesznek fehér falakból, |
| s végre hazatalálok akkor. |
| nagy ajtók lesznek és kilincsek |
| s kinyílnak majd rejtelmesen |
| és most egy árva csajka sincs meg, |
| a rabok sárga mocsarából, |
| fáradt a lélek és a test, |
| fel nem kelek az út porából. |
|
| Azt mondtad, jön az alkonyat |
| és nyitva lesz a régi ablak, |
| és integetek, hívogatlak, |
| azt mondtad, jön Bakos Feri, |
| segít nekem meg nem pihenni, |
| a zivatar és nem jön senki. |
| Ugye, nincs város és a tér |
| a végtelen mezőkre tágult? |
| levegőben a súlyos ágyuk, |
| a fölhasadt szivekbe látok, |
| hogy hullnak el a katonák, |
| a bombák és a vasszilánkok. |
| Nekem van szemem és fülem, |
| csak forgó föld van itt meg árok, |
| és én haza már nem találok. |
| hever, mint eldobott sisak, |
|
|
Valahol
| Egy félrefordított tanyán |
|
| a bú könyvében ellapozva, |
| mint hogyha elperdül a kocka, |
|
| egyforma golyóbist mutat: |
|
| fehér fejek fekete folton, |
| ez mered rád, ezt látod folyton, – |
|
| dobtad el, ő vesztett s te nyertél… |
| Ő messze él és nincs szerencsém. |
|
| A ház kidől, a ház bedől. |
|
| a tetején, az ajtó nyitva, |
| megrongálódott kőkalitka. |
|
| hat lovat fest, remeg a térde, |
| rádől a pince odva, mérge. |
|
| Szemében apró könny a kocka, |
| pergeti, rázza, veti, dobja, |
|
| mindig csak egyet sikerül. |
|
| A nagyszobában, kupolában |
| betévedt, riadt fecske szárnyal. |
|
| most én vagyok az. Meg te is. |
|
| Végül kiszáll a szürke kertbe, |
| nem marad itt és nincs szerencse, |
|
| sötét van, alig látni már, |
| madár, vagy kocka merre száll. |
|
| „Mindig te nyersz.” „Próbáld meg újra!” |
| remeg vörösre dagadt ujja, |
|
| fehér ponttal, sötét kockával |
| játszódunk, örök rádobással. |
|
|
Szüleim halálára
| Most már magamban döntöm el |
|
| elvesztem vagy elvesztenek |
|
| most már magamban döntöm el |
|
| csel vagy átcsoportosítás |
| döntésem őrült vagy hibás |
|
| hogy győzni kell, hogy veszni kell |
| nincs szeretet se távirat |
|
| A sátorban nincs senki más. |
| – S az ellenség is én vagyok. |
|
|
Őrség
| Megnéztem künn a csillagot, |
| hogy jajdul-e. És mit ragyog. |
| Meg a virágot, meg a fát, |
| az ember tiszta otthonát. |
| sőt, őtmagát a hegytetőt, |
| amely a csöndes égre nőtt. |
| a víz sodrát, a partokat. |
| Láttam gyikok ügyes futását |
| és hangyák komor vonulását, |
| erdőt is láttam, egybe, mint |
| a hadsereg, vigyázva mind. |
| hogy él is, hal is. Hirűl is |
| tellett tudomásom. De mire |
| számot s hitelt kell adnom is, |
| hogy mi szabadít és nyom is, |
| addigra bizton tudnom is kell, |
| hogy mennyire van fény, meg Isten. |
|
| Eddig jutottam. Nem nagyon |
| sok, ezt bizony megvallhatom. |
| Láttam, mert látnom adatott, |
| s mi marad meg a hegytetőn. |
| mint őr, feszülten figyelem, |
| Gyűjtöm az óriási leckét, |
| mi történt eddig és mi lesz még? |
| Ne kérdezz. – Látnom adatott. |
| De vallani nem vallhatok. |
|
|
Egy alma
| vörös hegyek közt termett alma, |
| jutalmul, ráadásul kapna, |
| hogy megtette, amit tehet, |
| a szikrázó tájon úgy állhat |
| fújtatva, lassan szőrösen |
| mint paradicsomban az állat. |
| Fölértem s elrontottam én |
| gyermekeim szétszórtam és |
| magamban állok, mint a gyermek. |
| Egy alma kellene, egy alma |
| a harapásra, dühre, bajra, |
| gyógyíthatatlan, szétesett fák |
|
|
Tavasz
| jön a szél, az égi villa, |
|
| fekete sas száll kevélyen |
|
| ballag erre birkapásztor, |
|
| Mint a teknő, áll a völgy, |
| az eső, hogy jól kimossa, |
|
|
A világ eszméje
| ha úgy tetszik – kitárul, |
|
|
Anyácskám
| Gyógyíts meg, édes kis anyám, |
| ki odaát is gondolsz rám, |
| ki izzadt tenyeredbe rejtve |
| nyújtottad gyógyszereid: „vedd be! |
| És üss pofon, ha nem használ!” |
|
| Anyám, édes kicsiny anyám, |
| te vagy az egyetlen talán, |
| aki aggódsz kicsinyedért, |
| nyújtsd mégegyszer a tenyered, |
|
| és ígérem, hogy jó leszek, |
| nem töröm össze az edényt, |
| se a szívedben a reményt, |
| ha felnövök, ha nagy leszek, |
|
|
Lakás
| A hártyavékony üvegek mögött |
| megannyi tárgy a sárga vitrinekben |
| lebeg. Az óra mutatója rebben |
| és méri az időt, ami örök. |
|
| Sovány szobám falán dörömbölök, |
| hogy láthassam a suhanó ecsetben |
| a duzzadt fényt s a napsütötte ebben |
| piros nyelvvel csaholó örömöt. |
|
| Mozog a lét, mint tenyérben a kocka, |
| vagy hálóingen guruló napocska, |
| sőt súlyos kövek között moccanó gyík. |
|
| Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére |
| a bú a vak szobában, évről-évre |
| a mozdulat tehetetlen csomóit. |
|
|
Váltóláz
| Én megszoktam hogy összeomlik |
| amelyet kedden este hatkor |
|
| minden elég – és elég minden |
| cipő edény kanapé sportszár |
| lavór – s maga az éjszaka |
|
| hamu hamu – eladhatatlan – |
| nincs senki aki megvegye: |
|
| reggelre marad csak egy bábu |
| de fölvidámul megmelegszik – |
| kit Isten mindkét karja ráz. |
|
|
Ólomkristályok
| Akárha zengne hosszú alkonyat, |
| ólomkristályok kényesen zenélnek, |
| mint vékony hangszerek, elejtett kések |
| bocsátják ki a pengő hangokat. |
|
| Hol szürke szól, hol fehér, fekete, |
| vörös mereng mint gyáva oboa |
| s a rozsdabarna, mint lepkék sora |
| merül a karcsú tál öbleibe. |
|
| A vastag üveg muzsikál magában |
| mint középkori szerzetes s a tálban |
| renaissance rózsák hervadása kél, |
|
| mint melegfényű, tompahúrú nyárban |
| valami ősz, sőt a bágyadt szobában |
| hozzájuk ér a hidegujjú tél. |
|
|
Becsvágy
| ő híresebb lett több lett |
|
| figyelni hogy mit tesztek |
|
| fölkelsz ha a harang szól |
|
| Ha meg kell halni – meghalsz |
| várva hogy föltámadsz majd |
|
|
Operett
| nekik nincs gondjuk semmi, |
| csak tűzön át, csak véren át |
|
| ha puska szól, ha orgona, |
|
| begombolt zubbonyú, kecses |
|
|
Barátok
| Összegyűlik a szájamban az íz |
| Bakos Imre és Hartay Alíz |
| élők holtak kik szerettek s kiket |
| haló poromig én is szeretek |
| ők segítettek elviselni a |
| vak éjszakákat minden éjszaka |
| a nappalokat a napégetőt is |
| vádló hazát isten-feledést – őt is |
| Hová lettek? Egy lakásban vagyok |
| ajtók vannak a házon ablakok |
| egy jó polgári házban ülök mint a rém |
| kicsit fáradtan kicsit könnyedén |
| mint túlvilági ember aki a |
| házába jár kisértetként haza. |
|
| Haza haza… és hova tüntek ők |
| akik adagolták nekem az erőt |
| a boldogsághoz vagy egy árva székhez |
| az emberekhez s az emberiséghez? |
| Nincsenek már előérzeteim |
| úszom a fák közt mint a Zeppelin |
| bizonytalanul át a bizonyosba |
| hol otthonom nem ház hanem – nagyobb fa |
| fönnakadni lezuhanóban egy-két |
| pillanat alatt beálló öröklét |
| Lassan halállá fejlődöm magam |
| de általuk: szeretet-szívta szájjal |
| lényük baráti vére velem áthal |
| egy másvilágba hogyha nincs ha van. |
|
|
Partecédula
„És velem leszel a paradicsomban.” |
|
| azt kérdezem – kicsit mérgesen – |
| mikor nem vagyunk egy falunnyi? |
|
| Már itt-ott elhull egy cipő |
| egy rákbeteg egy karcsú nő |
| és egy oszthatlan maradék |
| issza ezt a rosszkedvű lét. |
|
| tetejére az örök búcsut – |
| Lázárt Szakonyit Bertha Bulcsut? |
|
|
Medve-les
| IIyen vagyok, baráti és nagy, |
| ilyen vagyok, baráti és kicsi, |
| csak nyom, amit a szenvedés hagy |
| maga után, a talpamat viszi. |
|
| Nyomom viszi e nagy határ őszt, |
| mint holttestet a sűrű fák közt, |
|
| Mutatja, erre ment vasárnap. |
| Szenvedett egész délután. |
| Ily mélyen csak egy medve járhat, |
| ily súlyosan, ilyen puhán. |
|
| Mert így csak annak fáj a talpa, |
| és nem veszi ki, benne hagyja, |
| vagyis kivenni nem lehet. |
|
| Mert így csak az megy, aki óvja, |
| mert annyira fáj, annyira, |
|
| ki nem mozdítja onnan. Egyre |
| csak fájó talpát fogja két |
| hideg kezébe, mert a medve |
|
| Bozót, bozót! Tüskéd de jó, te |
| majd meggyógyítasz engemet, |
| vannak, kik nem szeretnek, óh, de |
|
|
Évek és üvegek
| Én törhetetlen üvegek közt élek, |
| sebesülékeny testem, mint a gyík |
| a vaksi élek előtt áthasít. |
| Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek. |
|
| A világ széthull. Idegek kötése |
| a bomló hangulat elvének enged, |
| elhagyva a legádázabb szerelmet, |
| a feszes kapcsolatok gúzsát. És e |
|
| nagy romlás kése szívembe hasít. |
| Gyűjtögetem a kezembe a békét, |
| a széjjelhullott évek törmelékét, |
| az összetört kancsók szilánkjait. |
|
|
Mikes levele
| Nyugodtan élünk, mint a hontalan, |
| világba elbújt nagyvezérek, |
| akiknek már csak az avas dió |
|
| Akiknek teste már merő viszály |
| és sebek lógnak rajta mint az érmek |
| és rengenek vidéki lobogók |
| gyanánt, már alig-alig élnek, |
|
| már csak az almafa virága |
| de bánatuk a szürke Dráva |
|
| nem fontos nekik, csak a furulya |
| ha a füzesben este, este szól, |
| a görbe házak hideg ablakán |
| a zsaluk becsukódnak amikor, |
|
| fel nem törik már a pecsétet, |
| lehajtott fővel, asztalra eső |
| karral várják az estebédet, |
|
| mert tudják, hogy a hír, az fekete, |
| mint tepsiben az elpörkölt dió, |
| összehúzódni, mint az állat és |
| kimúlni. Tán az volna jó. |
|
|
Üldözés
| Ne űzzetek, kürtök, ebek, |
| haló holló se hull puhábban. |
|
| a szűkre szabott éjszakában, |
| mint nyers és habos bor a kádban. |
|
| Már reszkető szikrákra látok, |
| lándzsátokat ne dobáljátok |
|
| vad kelyheket, szilaj kupákat |
| ürítsetek! Az íj megállhat, |
|
|
Egyenként
| Mennyit szenvedett mindenki, |
| ökörfogatos, áldott emberek, |
| Beethoven, Camus, Kandinsky. |
|
| Eltörik a tojás, szétfolyik. |
| Megszakadnak egyenként a kocsik. |
| Fölszáll a madár, hogy az ember lelője. |
|
|
Lorca-Lorca
| Lorca, Lorca, öreg költő, |
| mint szemérmes ifiasszony, |
| s mint a kés a könnyű hártyán, |
|
| vártam kinn a sáros utcán, |
| óh, ha jönnél, óh, ha tudnám |
|
| hogy szorítsa ki belőlem, |
|
| Én is hordom, mint az asszony |
| áldott terhét. Nagy teher, |
| kiránt földünk légköréből |
| jaj, miért is szándékoztam, |
| álmélkodtam, fulladoztam, |
| így jár aki kölyök-korban, |
|
|
Fotógéppuska-sorozat
| Az őrületnek szép szemhéja van |
| Isten el szokta hagyni híveit |
| Gombok a csuklón megbicsaklanak |
| és kidagad a fül alatt az ér |
| a haj megperdül mint szoknyán a lány |
| ha vursliban a kék szarvasra ül fel |
| fehér az ingmell hová a golyó |
| mint sóska-pötty bármikor becsapódik |
| Üvölt a vers a szájban mint a vad |
| akit fogak kelepcéjébe fogtak |
| a hang nem tud kiszabadulni |
| évmilliókra szabott börtönéből? |
| Nevess nevess az egekig recsegve |
| s bugyborékolva le a gégetorkon |
| az őrületnek szép szemhéja van |
| s Isten el szokta hagyni híveit |
|
| Vitorla-mellényt csináltam magamnak |
| hogy elérjek az ismeretlen partra: |
| mindig azt kérdezték hogy kell-e Lelle? |
| hol végül is megölhetem magam |
| mint a homokban játszó gyerekembert |
| ki agyagból csinálta meg magát. |
|
|
| Azelőtt szájba lőtték emberek |
| magukat hogy bemenjen a golyó |
| a szájpadlásig és szétvesse a |
| szép csontokon nyugvó agykoponyát |
| Most itt a látvány itt Isten maga |
| aki el szokta hagyni híveit |
| ilyen közelről nem láttam soha |
| de szorítom míg erőmből telik |
| Ej, nem bírom! Ej, ő nem bír velem? |
| Bandzsítva nézek bandzsító szemébe! |
| Csak ne ilyen közel! Engedjetek! |
| Holnap délután föladom magam! |
| De onnan is? Alulról fölbukik |
| mint elkerülhetetlen viziszörny? |
| Ne még, ne még! Ne nyelj el engemet! |
| Tudod, gyerek vagyok. Megint gyerek. |
| Partedlimet leettem sóskaszósszal. |
|
|
Boldog Sándor
| Mindenre, ami megtörténhetik |
| és ami sohasem történik meg. |
| Ezüst hálóingén áttetszik az átizzó test |
| ezüst körvonalaival a szoba ajtajába égve. |
| Így nyit ajtót harminchárom éve |
| És a kis diványos szoba, hol hanyatt |
| nézi aranybarna szeméig leérő csillagokat. |
|
| vagyok vele – bejöhetek lelke |
| szabad vagyok, iskola-szabad, |
| ember-szabad és haza-szabad, |
| mint aki mindig hazaszalad |
|
| A szilvafák alatt állunk. |
| Kis kezével a fölemelt rögöt tapogatja. |
| Átbújik a gyümölcságak alatt |
| kibújik a kerítésen és szalad |
| le a Törökvészi úton, átsiklik |
| cikázik le a Margit hídig |
| izzó napban, Isten közelében. |
|
| „Csak hogy ne égjen a hajad!” |
| nyújtom fehér nyári kalpagomat. |
| ő mosolyog ferdén, kicsit megigazítja, |
| mert hívja már és vonja már |
| a fényesség, a tág határ, |
| s ha sose tudtuk kiejteni a nevét |
| kiejti most a nagy madár. |
|
| Mindenre, ami van és ami nincsen. |
|
|
Karamazovok
| Óh, hogyha szerethetnélek Grusenka, |
| megölném tán a veszett öreget |
| vagy Demeterrel férkőzhetnék lent a |
| vak lét mélyvizeihez közelebb, |
|
| vagy Iván lennék, hogy a lobogó, |
| de hidegvérű paripát elérjem. |
| Liza vagy Kolja, leány vagy fiú |
| és Aljósával mennék át a téren, |
|
| hol a mosogatócsutak-szakállú |
| százados fia ujjamat harapná, |
| vigasztalásban tanulhatnék naggyá |
| és adakozásban lehetnék bárgyú, |
|
| vagy lennék bűzkölődő Zoszima |
| és hisztéria-lélek sine qua non, |
| egy közönséges oroszhoni tájon, |
|
| akár Szmerdjákov lehetnék, a bamba, |
| gyűjtve a pénzt bélésbe és kalapba, |
| csak sárkánymódra falnák véremet |
| rapszódikus, mihaszna némberek. |
|
|
Szabó Lőrinc temetésén
| az ember a halott bogártól |
|
| mikor az első sorban bukdos |
|
| mint őrült hírtől megzavart |
|
| a szél a szemfedőt szeméről |
|
| s a délceg hősi agyvelőbe |
|
| zsebkendőt nem tettek zsebébe |
|
| de nem csiklandja fel a legjobb |
|
| szemében megfagyott a könny |
| keresztbe áll mint hosszú szálka |
|
| de kiragadja most kezéből |
|
| a Kis Juhász Ferenc nevet |
| Vidor fut irodalmi arccal |
|
| Illyést találta legbelülről |
|
| kérdés hogy a hír mekkora |
|
| És Németh László félre áll |
|
| gaz látomás s költő legyen |
|
| ördögpilleként szállnak a |
|
| Vas Pista futás közben is |
|
| röpül s a tilalmas kertből |
|
| Sík Sándor el nem jöhetett |
| készülni kell tíz-húsz szonettre |
|
| Szalad Weöres Sanyi előtt |
| a Szellemek nagy utcájából |
|
| Futnak az újabb hallgatók |
|
|
Sinka
| Immár húsz esztendő múltán |
| nagy-nagy költő Sinka István |
|
| Már vagy húsz esztendő előtt |
|
| Sehol jászol sehol paraszt |
| Sinka István költő maradt |
|
| nevét öles betűkkel írják |
|
| hol birka volt hol juhász volt |
|
| Nagy lyuk van az idő pírján |
|
| fekszik ahogy neki tetszik. |
|
|
Juhász Gyula
| Olyan vagy mint egy sebesült hajó, mely |
| sebeivel a végtelenbe tart, |
| miközben messze tájat, arcot old el |
| kötelein a búgó, szürke part, |
|
| búgása mély és szürkesége jó hely, |
| hol hűs szél gyötri lassan az avart, |
| hajód mellett a víz gyöngén sikolt fel, |
| igazi líra, csöndes és zavart. |
|
| Pereg a víz s te viszed a hajódat |
| oda, ahol örökké zúg a Holnap, |
| túl emberen, személyen és gyulán, |
|
| dadog a szél a szerzetesi csöndben, |
| utad mögött a víz marad törötten, |
| szent fecsegés boruló délután. |
|
|
Elmaradt köszöntő
|
(Kassák Lajosnak)
| Igy, harminchárom szőke tallért |
| fizettem sok-sok versedért, |
| Igy, harminchárom verssel fizetnék |
| Lehetsz nyugodt és nyugodatlan, |
| kioltott, avagy olthatatlan, |
| mindent megadtál hosszú élten |
| Igy, harminchárom életet adnék |
|
| Igy, harminchárom napsugárba |
| s mielőtt mennél szertejárva |
| patakba, tűzbe, hű virágba, |
| megfognám sok-sok pillanatra |
|
|
Avató vers
(A balatonfüredi Eötvös Loránd Általános Iskola keresztelőjén)
| Ing az inga, Eötvös Loránd |
| arany kezével ezt kutatja, |
| mi van a földben és alatta, |
| az egész ember arany műszer, |
| tele napfénnyel és derűvel, |
| hogy kicsap belőle a láng – |
| így indul el Eötvös Loránd. |
|
| Milyen földre lép, milyen mezőre, |
| ahogy a láng kicsap belőle, |
| hogy minden népnek megmutassa, |
|
| Azt mutatja meg a műszer: |
| a hazai föld tele van tűzzel, |
| tele van izzó robbanással, |
| és elnyomott kiáltozással, |
| egymás testébe kapaszkodva |
| él a mélyben millió ember |
| kibírhatatlan türelemmel! |
|
| Eötvös Loránd, azt is vizsgáltad, |
| amibe belehal ez a század, |
| úgy néztél, ahogy más a mélybe, |
| mi tartja össze és mi éget, |
| őrület, terror, hőmérséklet? |
| s ha kicsap belőle a láng, |
| mit csináljunk Eötvös Loránd? |
|
| Te, ki negyvennyolcban születtél, |
| felszínek s rétegek fölött, |
| és megnyílik a rög alatti, |
| taníts minket hazát akarni |
| műszerrel és politikával, |
| ki egyidős vagy a szabadsággal! |
|
| az inga ing: jelzi – miattunk, |
| a legmegalázóbb bugyorba, |
| arccal a föld felé fektetve, |
| beletaposva, nem temetve, |
| ha egyszer föltámad a láng, |
| mit csináljunk, Eötvös Loránd? |
|
| Taníts meg minket higgadásra, |
| pontos, műszeres számadásra, |
| ne haragra, bosszúállásra, |
| taníts meg minket arany tudásra, |
| arany ingára – ing az inga – |
| hazává lenni ezt a tájat, |
|
|
Hívás
|
B. B.-nak, 1997. január 20-án, éjjel fél kettő
|
Kikötő
| Gyermekkoromnak nagysötétű partján |
| bolyong valaki. Nem is én vagyok. |
| Haján a sapka megbillen a szélben, |
| utánakap, ahogyan a nagyok. |
|
| Tó ez, folyam, vagy ez maga a tenger, |
| hová magában az ember kijár |
| de mindenképp valami kikötő, hol |
| egyedül lehet, ahogy a király. |
|
| Kavics zörög. Cipője talpa csikkan, |
| a lépcsőkön csaknem a vízbe hull, |
| megtántorodik, aztán visszaszédül |
| s járkál a parton csak parttalanul, |
|
| ahogy a víz. Odamegy, visszajön, |
| minthogyha hozna a hátán hajót. |
| De semmi sem jön. Szilvakék az ég, ám |
| mögötte égnek néhány ablakok |
|
| a távolba elrejtett kikötőben |
| hová jószerint sose mehetek, |
| ez ugyanaz az ember, aki voltam |
| és aki többé sose lehetek? |
|
| Hűvös levegő biberél a sapkán. |
| Zörög kavics. Kő mozdul. Ember él. |
| S a végtelen sötét tekintetében |
| csak fúj, csak fúj, csak fúj, csak fúj a szél. |
|
|
|