Gyurkovics Tibor

Az első benyomás mindig döntő. Már lezajlottak a kölcsönös bemutatkozások, Tibor még nem foglalta el a rivalda fényét – még nem volt elemében –, mikor a hazai politikára került a szó. Magyarországon éppen kormányváltozás történt, a messze Amerikában tudtuk, amit tudtunk, én pedig, akkor már harmadik egyetemi tanítási évemben Budapesten, leszögeztem különleges értesüléseimet. Ekkor lépett Gyurkovics a színpadra. Felpattant a székről, mögötte három ajtó is mint színpad, az ideális háttér egy francia-intrikás szalondarabhoz. A következő negyedórában eljátszotta előttünk a magyar kormányváltozást, Antalltól Horn Gyuláig, az összes szereplőivel, statisztáival, emberi, nagyon is emberi gyarlóságaival. Egyszerre Arisztophanész és Molière, Gyurkovics bevonultatta a szobába az intrikát, a szenvedélyt, a hiúságot, a gyávaságot, a hízelgést, az ambíciót. Mindezt megjátszotta: ki- és beugrott az ajtókon, grimaszolt, függöny mögé bújt, összeesküvő volt és pökhendi fráter, siralmas és alázatos. Közben a magyar nyelvet lovagolta meg, idomította, vigyázzba állította, a tájszólást, a vulgárist, az előkelőt – és mi, szájunkat tátó nézők, végre megértettük Magyarország közelmúltját, közhelyzetét, válságokból válságokba való bukdácsolását. A jelenlegi történelmet.

Gyurkovics Tibor a színész azóta is feledhetetlen, és baráti közelsége nem képes tagadni azt, hogy mindig is a színpadon van, Lear királyt adva, vagy Monsieur Jourdaint. Hihetetlenül sokoldalú, a skálája elér innen odáig (most kinyújtom mindkét karomat). Az az ember, aki olyanképpen áll rengeteg rögzített pillanatmozaikokból, hogy mégis mindig egész: egy vaskos szubsztancia a látszólagos ide-oda kapkodás mögött. Egy vérbeli színész, akinek játszania sem kell; őt figyelve tudjuk, hogy az élet dráma és komédia, és hogy ezt Gyurkovics Tibor tökéletes időzítéssel és ritmussal játssza.

Azután Pesten tovább ismerkedtünk, de Gyurkovics Tibor, a színház klasszikusa, megőrizte szememben lényegét, csak éppen meggazdagítva. Elsősorban a barát, akire mindig lehet számítani. A költő, aki a szavak útvesztőiben megint játszik, mint egy csintalan gyerek, és hihetetlen mozgékonysággal dominálja a labdák színeit, kiszámíthatatlan ballisztikáját, titkos összjátékát. Gyurkovics úgy ír, mintha egyszerre Karinthy és Márai lenne, Rilke és Hrabal. Ráadásul festene mint Chagall, szürrealistaként, dobálja alakjait fel-le és srégen, amíg a néző meglátja a harmóniát.

Gyurkovics a modern, vési-faragja a szavakat, amíg táncra perdülnek, új kombinációkban, meztelenre vetkőztetve elkapva a modernség tónusát, összeboronálva Heideggert és Beckettet, egyik a szókutató, másik a pucér színpad szerencsétlen flótásaival. Mindenkor Gyurkovics Tibor a beszéd alkemikusa, főzetei fortyannak, füstölnek, kavarognak – amíg egy eddig nem észlelt koktél keletkezik, a költő által is előre nem látott. Ez a modernség lényege, az új világok létrejötte, kockáztatva azt, hogy a varázsló ellen fordulnak. A Jezovics-szövegek példák erre: Molière-hez most Swift is csatlakozik, és a kortársak közül Céline. A szó játszik, míg (pszeudo)-valóság lesz belőle.

Létezik egy Gyurkovics-világ, a toll emberének világa, akinél sohasem érezzük a mesterkéltséget, az erőfeszítést. Gyurkovics lélegzik, tehát ír – mint Descartes mondhatta volna. Tibor úgy poéta, mint ahogy a nápolyi fiúk éneklik az O sole miót. Spontán ember, akiből úgy buggyan a próza és a vers, mint a barátság.

Tibor, ad multos annos!

Molnár Tamás