Cantata aquilarum

– Sasok éneke –

Gyurkovics Tibor

Költő, színész, barát

Az első benyomás mindig döntő. Már lezajlottak a kölcsönös bemutatkozások, Tibor még nem foglalta el a rivalda fényét – még nem volt elemében –, mikor a hazai politikára került a szó. Magyarországon éppen kormányváltozás történt, a messze Amerikában tudtuk, amit tudtunk, én pedig, akkor már harmadik egyetemi tanítási évemben Budapesten, leszögeztem különleges értesüléseimet. Ekkor lépett Gyurkovics a színpadra. Felpattant a székről, mögötte három ajtó is mint színpad, az ideális háttér egy francia-intrikás szalondarabhoz. A következő negyedórában eljátszotta előttünk a magyar kormányváltozást, Antalltól Horn Gyuláig, az összes szereplőivel, statisztáival, emberi, nagyon is emberi gyarlóságaival. Egyszerre Arisztophanész és Molière, Gyurkovics bevonultatta a szobába az intrikát, a szenvedélyt, a hiúságot, a gyávaságot, a hízelgést, az ambíciót. Mindezt megjátszotta: ki- és beugrott az ajtókon, grimaszolt, függöny mögé bújt, összeesküvő volt és pökhendi fráter, siralmas és alázatos. Közben a magyar nyelvet lovagolta meg, idomította, vigyázzba állította, a tájszólást, a vulgárist, az előkelőt – és mi, szájunkat tátó nézők, végre megértettük Magyarország közelmúltját, közhelyzetét, válságokból válságokba való bukdácsolását. A jelenlegi történelmet.

Gyurkovics Tibor a színész azóta is feledhetetlen, és baráti közelsége nem képes tagadni azt, hogy mindig is a színpadon van, Lear királyt adva, vagy Monsieur Jourdaint. Hihetetlenül sokoldalú, a skálája elér innen odáig (most kinyújtom mindkét karomat). Az az ember, aki olyanképpen áll rengeteg rögzített pillanatmozaikokból, hogy mégis mindig egész: egy vaskos szubsztancia a látszólagos ide-oda kapkodás mögött. Egy vérbeli színész, akinek játszania sem kell; őt figyelve tudjuk, hogy az élet dráma és komédia, és hogy ezt Gyurkovics Tibor tökéletes időzítéssel és ritmussal játssza.

Azután Pesten tovább ismerkedtünk, de Gyurkovics Tibor, a színház klasszikusa, megőrizte szememben lényegét, csak éppen meggazdagítva. Elsősorban a barát, akire mindig lehet számítani. A költő, aki a szavak útvesztőiben megint játszik, mint egy csintalan gyerek, és hihetetlen mozgékonysággal dominálja a labdák színeit, kiszámíthatatlan ballisztikáját, titkos összjátékát. Gyurkovics úgy ír, mintha egyszerre Karinthy és Márai lenne, Rilke és Hrabal. Ráadásul festene mint Chagall, szürrealistaként, dobálja alakjait fel-le és srégen, amíg a néző meglátja a harmóniát.

Gyurkovics a modern, vési-faragja a szavakat, amíg táncra perdülnek, új kombinációkban, meztelenre vetkőztetve elkapva a modernség tónusát, összeboronálva Heideggert és Beckettet, egyik a szókutató, másik a pucér színpad szerencsétlen flótásaival. Mindenkor Gyurkovics Tibor a beszéd alkemikusa, főzetei fortyannak, füstölnek, kavarognak – amíg egy eddig nem észlelt koktél keletkezik, a költő által is előre nem látott. Ez a modernség lényege, az új világok létrejötte, kockáztatva azt, hogy a varázsló ellen fordulnak. A Jezovics-szövegek példák erre: Molière-hez most Swift is csatlakozik, és a kortársak közül Céline. A szó játszik, míg (pszeudo)-valóság lesz belőle.

Létezik egy Gyurkovics-világ, a toll emberének világa, akinél sohasem érezzük a mesterkéltséget, az erőfeszítést. Gyurkovics lélegzik, tehát ír – mint Descartes mondhatta volna. Tibor úgy poéta, mint ahogy a nápolyi fiúk éneklik az O sole miót. Spontán ember, akiből úgy buggyan a próza és a vers, mint a barátság.

Tibor, ad multos annos!

Molnár Tamás

Hajnali részegség

…Az energiának, a semmiben meg nem nyilatkozó érzésnek ez a helyhez és időhöz nem illő felidézése lehetetlen, hogy rombolóan ne hasson! Mintha egészen új érzések nyílnának meg előttem, amelyekről eddig fogalmam sem volt. És hogyan? Egyáltalán nem úgy, ahogy ezelőtt éreztem és éltem, hanem mintha a lelkemben szólna! Hát meg lehet engedni, hogy bárki, aki akarja, egy másik embert hipnotizálhasson, aztán azt csinálja velük, amit akar?

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

Ébredés

Zenére ébredsz, bongó muzsika

bizsergeti a tested, mint a kék

megrebbenő szél a hajósokét

és vékony takaróval fedi a

tagjaidat a fátyolos ütem,

ringatózol a végtelen vizen.

Hajón pihensz, a lassú ébredés

fölveri sátrát süppedő szívedben,

majd egyre szebben és értelmesebben

tekintetedbe gyűlik össze és

az árva lencsén át a nagy világba

ocsudik fel, mint sárgafényű lámpa.

Megrázkódik a test a zátonyon,

az elmúlás vize se hidegebb,

ahogy betódul a merev, kerek

erek csapdáin át a monoton

hangszereken és magának utat

keres a fokozatos öntudat.

Egy fény rivall fejedbe, mint a kürt,

idegeid felszöknek a higany

hirtelenségével mindannyian

mint vad kígyófejek és az elült

zene helyébe ajkadon a szó

lerakódik, mint partokon a só.

Apám

Én szerettem apámat, hagyjatok

szülőtlen hősök, korcs vakondokok,

fehér haja úgy úszott s szállt fölötte

s kapaszkodott a fényességes rögbe,

fölszállt keményen, mint egy bátor angyal,

parázzsal élt és hosszú jajszavakkal

és fogta az eloszló látomást

és mérte az időt. Egy-egy rovást

tett, mint a rab az évek szürke padján,

hogy eddig él. Az ősz alatt járt. Halvány

s égőpiros levél szegdelte utját

és dalt dudolt és modern halleluját.

Isten s ember közt végső pillanatra

merész szivét kamaszul kitakarta,

a földi fogság tételét lemérte

és felröppent, ahonnan jött, az égbe.

De jól tudom, hogy most is jár az utcán,

int, lengedez, kezét megdobva, lustán

és elegánsan halad át, tovább

sodorva ősök tünő gesztusát,

vendég csupán, ezt látom jól az arcán,

nem vette komolyan. De még ez hagyján,

hisz elégett, mint mohó gyertyaszál,

kit szörnyű szél lobogtat. A halál

égett kezében, haja lángragyúlt,

megnőtt vörösre, marta az azurt,

viharzó lángként repdesett tova,

mint istenek hanyatló bíbora.

Buchenwaldi menekülés

Anyám, ne engedd el kezem,

én rab vagyok, te meg csak árnyék.

Ha vezetnél értelmesen,

az utakon hazatalálnék,

mutasd meg azt a barna fát,

melynek belül oly nyers a teste,

a fát jelöld meg legalább!

Hazaérek én holnap este.

Lábomba beletört a tű,

az elmúlás injekciója,

azt mondtad, hogy majd nő a fű

s jeleket ír a hosszú porba

s hazatalálok biztosan,

házak lesznek fehér falakból,

meszes falakból az úton

s végre hazatalálok akkor.

Hogy amire megérkezem,

nagy ajtók lesznek és kilincsek

s kinyílnak majd rejtelmesen

és most egy árva csajka sincs meg,

mivel felmerjem a levest

a rabok sárga mocsarából,

fáradt a lélek és a test,

fel nem kelek az út porából.

Azt mondtad, jön az alkonyat

és nyitva lesz a régi ablak,

szedek fehér virágokat

és integetek, hívogatlak,

azt mondtad, jön Bakos Feri,

segít nekem meg nem pihenni,

de csak az utakat veri

a zivatar és nem jön senki.

Ugye, nincs város és a tér

a végtelen mezőkre tágult?

Csak bömbölnek a hófehér

levegőben a súlyos ágyuk,

ferdére dőlt utakon át

a fölhasadt szivekbe látok,

hogy hullnak el a katonák,

a bombák és a vasszilánkok.

Nekem van szemem és fülem,

csak forgó föld van itt meg árok,

de te meghaltál nélkülem

és én haza már nem találok.

Elvesztettem saruimat,

hiába lépek már, hiába,

hever, mint eldobott sisak,

a holtak üres koponyája.

Valahol

Valahol messze él anyám.

Egy félrefordított tanyán

a bú könyvében ellapozva,

mint hogyha elperdül a kocka,

hiába nyúlsz utána, hat

egyforma golyóbist mutat:

fehér fejek fekete folton,

ez mered rád, ezt látod folyton, –

játszottatok egy délután

és hogy akármilyen sután

dobtad el, ő vesztett s te nyertél…

Ő messze él és nincs szerencsém.

A ház kidől, a ház bedől.

Egy napraforgó feje ül

a tetején, az ajtó nyitva,

megrongálódott kőkalitka.

Anyám elmos egy kanalat

s festi a fehér lovakat,

hat lovat fest, remeg a térde,

rádől a pince odva, mérge.

Szemében apró könny a kocka,

pergeti, rázza, veti, dobja,

keveset sír így egyedül,

mindig csak egyet sikerül.

A nagyszobában, kupolában

betévedt, riadt fecske szárnyal.

Maradna is, meg nem is,

most én vagyok az. Meg te is.

Végül kiszáll a szürke kertbe,

nem marad itt és nincs szerencse,

sötét van, alig látni már,

madár, vagy kocka merre száll.

„Mindig te nyersz.” „Próbáld meg újra!”

remeg vörösre dagadt ujja,

fehér ponttal, sötét kockával

játszódunk, örök rádobással.

Szüleim halálára

78. máj. 28. éjfél

Nincs már följebbvalóm

magam vagyok a katona

az anyuka az apuka

magam vagyok a hadsereg

Most már magamban döntöm el

mikor lesz béke háború

én vagyok a hős a fiú

ha megvernek ha megverek

Egyedülálló hadsereg

mindenki az alattvalóm

lányaim összes rokonom

elvesztem vagy elvesztenek

A magán-világháborút

most már magamban döntöm el

utasítás nem érdekel

meghalt az apám az anyám

Magam vagyok a tisztikar

csel vagy átcsoportosítás

döntésem őrült vagy hibás

gyönyörű hadmozdulatok

hogy győzni kell, hogy veszni kell

nincs szeretet se távirat

hadoszlop se tapasztalat

a parancsnoki száj dadog

de én vagyok a felelős

nincs hit se eligazítás

A sátorban nincs senki más.

– S az ellenség is én vagyok.

Fényes

Csodáknak, csillagoknak

ezer visszfénye látszik,

van ami elmosódik,

van ami idelátszik.

Nincs merre mód kitörni,

a nagy galaktikáknak

a szára le van törve,

nehogy odaálljak.

Őrség

Megnéztem künn a csillagot,

hogy jajdul-e. És mit ragyog.

Meg az időt, a feketét,

amint a tájba belelép.

Meg a virágot, meg a fát,

az ember tiszta otthonát.

A dombokat a hegy alatt,

a nem múló arányokat,

sőt, őtmagát a hegytetőt,

amely a csöndes égre nőtt.

Az esőt is, ahogy esik,

ahogyan leereszkedik,

a víz sodrát, a partokat.

Hallgattam rikoltásokat.

Láttam gyikok ügyes futását

és hangyák komor vonulását,

erdőt is láttam, egybe, mint

a hadsereg, vigyázva mind.

Megvizsgáltam a jeleket

amennyire csak lehetett

közelkerültem kívül is,

hogy él is, hal is. Hirűl is

sejtettem ezt, amennyire

tellett tudomásom. De mire

számot s hitelt kell adnom is,

hogy mi szabadít és nyom is,

addigra bizton tudnom is kell,

hogy mennyire van fény, meg Isten.

Eddig jutottam. Nem nagyon

sok, ezt bizony megvallhatom.

Láttam, mert látnom adatott,

szigorú tények, adatok

vannak fejemben. Józanul

ítélem meg, mi van alul

s mi marad meg a hegytetőn.

Ameddig bírja az erőm,

a fülem és a két szemem,

mint őr, feszülten figyelem,

mi történik a vizeken,

a tereken, a dombokon,

őzeken és virágokon.

Gyűjtöm az óriási leckét,

mi történt eddig és mi lesz még?

Vigyázom a fűszálakat

s a változó arányokat.

Ne kérdezz. – Látnom adatott.

De vallani nem vallhatok.

Egy alma

Egy alma kellene nekem,

vörös hegyek közt termett alma,

amit az ember a bűn után

jutalmul, ráadásul kapna,

hogy megtette, amit tehet,

a szikrázó tájon úgy állhat

fújtatva, lassan szőrösen

mint paradicsomban az állat.

Fölértem s elrontottam én

amit lehet.

Jutalmazzatok meg,

gyermekeim szétszórtam és

magamban állok, mint a gyermek.

Egy alma kellene, egy alma

a harapásra, dühre, bajra,

gyógyíthatatlan, szétesett fák

között a bűneim jutalma.

Tavasz

Itt a nap, itt a nap,

ezüst boglyát rakva rak,

jön a szél, az égi villa,

összedobja, széthajítja

a sugarakat.

A tavasz, a tavasz,

a magas, a sugaras,

arany füvet hint a rétre

dúsan, azt eszi ebédre

rózsaszín malac.

Répa nő a földeken,

a levélen gyöngyösen

áll a harmat és az égen

fekete sas száll kevélyen

messze, messze fenn.

Ballag így, ballag úgy,

nézi, merre van a kút,

ballag erre birkapásztor,

botjával megdöfi párszor

a lemaradót.

Mint a teknő, áll a völgy,

minden vizet abba tölt

az eső, hogy jól kimossa,

amit megfogott a rozsda

s régi, téli föld.

A világ eszméje

Apósom jó talánya

talán világ csodája:

Az égre s földre nézve

a dolgok összessége

szerinte mind egyetlen

törvény a végtelenben.

A rózsa és a föld is,

a sárga is, a zöld is,

az állat és az ember,

az atom és a tenger,

világunk sok darabja

egyetlen forma rabja.

A végtelen bezárul,

ha úgy tetszik – kitárul,

gurulhat és megállhat,

történhet és leállhat,

mind szabad börtönű:

mert minden gömbölyű.

Orgona

Orgonalevelek

hosszúkás zöld szívek

orgonalevelek

Nem a virágotok kell

bordó bársony bogyók

bárhogy árasztotok el

szívet és hajlatot

Lehull a régi kert:

ahogy meghalt apám

hamar utána ment

holtában az anyám

Apám meghalt nagyon

az orgonák alatt

anyámból a napon

már semmi sem maradt

Nyílik az orgona

de szíve sose fáj

apám – anyámra vár

de nem jönnek haza

Anyácskám

Gyógyíts meg, édes kis anyám,

ki odaát is gondolsz rám,

ki izzadt tenyeredbe rejtve

nyújtottad gyógyszereid: „vedd be!

És üss pofon, ha nem használ!”

Anyám, édes kicsiny anyám,

te vagy az egyetlen talán,

aki aggódsz kicsinyedért,

hatvanhatéves fiadért,

nyújtsd mégegyszer a tenyered,

és ígérem, hogy jó leszek,

nem töröm össze az edényt,

se a szívedben a reményt,

ha felnövök, ha nagy leszek,

mindig veled ebédelek!

Lakás

A hártyavékony üvegek mögött

megannyi tárgy a sárga vitrinekben

lebeg. Az óra mutatója rebben

és méri az időt, ami örök.

Sovány szobám falán dörömbölök,

hogy láthassam a suhanó ecsetben

a duzzadt fényt s a napsütötte ebben

piros nyelvvel csaholó örömöt.

Mozog a lét, mint tenyérben a kocka,

vagy hálóingen guruló napocska,

sőt súlyos kövek között moccanó gyík.

Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére

a bú a vak szobában, évről-évre

a mozdulat tehetetlen csomóit.

Váltóláz

Én megszoktam hogy összeomlik

a lelkem mint egy áruház

amelyet kedden este hatkor

az áram váltóláza ráz

minden elég – és elég minden

hamuvá válik éjszaka

cipő edény kanapé sportszár

lavór – s maga az éjszaka

hamu hamu – eladhatatlan –

a szürke tárgyak tömege

hiába tölti meg a polcot

nincs senki aki megvegye:

reggelre marad csak egy bábu

élettelen az arca máz

de fölvidámul megmelegszik –

kit Isten mindkét karja ráz.

Ólomkristályok

Akárha zengne hosszú alkonyat,

ólomkristályok kényesen zenélnek,

mint vékony hangszerek, elejtett kések

bocsátják ki a pengő hangokat.

Hol szürke szól, hol fehér, fekete,

vörös mereng mint gyáva oboa

s a rozsdabarna, mint lepkék sora

merül a karcsú tál öbleibe.

A vastag üveg muzsikál magában

mint középkori szerzetes s a tálban

renaissance rózsák hervadása kél,

mint melegfényű, tompahúrú nyárban

valami ősz, sőt a bágyadt szobában

hozzájuk ér a hidegujjú tél.

Becsvágy

Júdásnak lenni könnyebb

ő híresebb lett több lett

a történet világszin-

padán övé a többlet

De ehhez feketének

kell születni a gének

csoportosulásában

kreténnek vagy hülyének

Eleve hosszú orral

születni mint a tolvaj

szüleidet leköpni

tizenkét éves korban

Figyelni házat udvart

az itatót a tyúkszart

amit hajnali ötkor

csöndesen elárulsz majd!

Nem lehet nőt cicézni

mert fölfigyel a néni

pajtában este hatkor

csöndesen kell kefélni

És Jézus ismeretlen

húsz éve alatt rendben

figyelni hogy mit tesztek

párhuzamosan ketten

Ha ő alszik – te alszol

fölkelsz ha a harang szól

ha Jeruzsálembe

betér – fölugrasz akkor

Ha kézrátételével

gyógyít lapulevéllel

a vak mellett botorkálsz

és látsz az ő szemével

Ha meg kell halni – meghalsz

várva hogy föltámadsz majd

hogy a kóró levélen

is új virágokat hajtsz

S szeretni kell szeretni

a köz elébe menni

úgy nézni a szemébe

mint nem szereti senki!

Lélegzetvisszafojtva

lélegezni naponta

míg beteszi a lábát

a Jézus a hurokba!

És aztán el kell adni

harminc ezüst- aranynyi

telekért hol egy ágon

föl kell magad akasztni!

Operett

A franciák, a franciák,

nekik nincs gondjuk semmi,

csak tűzön át, csak véren át

mindig előbbre menni,

ha puska szól, ha orgona,

ha hegedű, ha gránát,

a harcmező lépéseit

is négyesükre járják,

ez elegáns, az etikett,

a háború idill s a

spanyol falon túl leveti

a ruháját Brigitta,

már nem apáca, hajdani

középkori kelengyét

már elcserélt ő valami

középkorú kegyeltért.

A francia, a francia

mindig marad magának,

a szakálla, a mosolya

csak franciául állhat,

Algírba is, Tuniszba is

elküldte csaknem állig

begombolt zubbonyú, kecses

watteau-i katonáit,

fehér cipő, lágy kézelő

és párizsi igazság,

a puska is csak úgy elő-

kelő, ha jól kitartják,

fehér cipő, az ing hasad

és szerteszáll a parfőm,

mely összefogta a hajat

egy véres, lankatag főn.

Barátok

Összegyűlik a szájamban az íz

Bakos Imre és Hartay Alíz

élők holtak kik szerettek s kiket

haló poromig én is szeretek

ők segítettek elviselni a

vak éjszakákat minden éjszaka

a nappalokat a napégetőt is

vádló hazát isten-feledést – őt is

Hová lettek? Egy lakásban vagyok

ajtók vannak a házon ablakok

egy jó polgári házban ülök mint a rém

kicsit fáradtan kicsit könnyedén

mint túlvilági ember aki a

házába jár kisértetként haza.

Haza haza… és hova tüntek ők

akik adagolták nekem az erőt

a boldogsághoz vagy egy árva székhez

az emberekhez s az emberiséghez?

Nincsenek már előérzeteim

úszom a fák közt mint a Zeppelin

bizonytalanul át a bizonyosba

hol otthonom nem ház hanem – nagyobb fa

fönnakadni lezuhanóban egy-két

pillanat alatt beálló öröklét

Lassan halállá fejlődöm magam

de általuk: szeretet-szívta szájjal

lényük baráti vére velem áthal

egy másvilágba hogyha nincs ha van.

Barátok ó…

Barátok, ó, barátok

ahogy engem is láttok,

már mindent megbocsátok…

ha volna valamit

Egy demokráciában

hova valaha vágytam

ott guggolnátok hárman

meg épp a negyedik

Szakonyi átpilézik

Kiss Dénes megsértődik

Bulcsu hetvenkedésig

Lázár csak átrohan

Marad egy nemzedékből

Isten-ismeretéből

míg ugrálunk le és föl

marad egy árfolyam:

Így lettünk volna férfi

kit hozzánk lehet mérni

így tudna reánk nézni

az Isten, hogyha van.

Partecédula

„És velem leszel a paradicsomban.”

Dénesem Dénesem

azt kérdezem – kicsit mérgesen –

hogy akarsz te haragudni

mikor nem vagyunk egy falunnyi?

Már itt-ott elhull egy cipő

egy rákbeteg egy karcsú nő

és egy oszthatlan maradék

issza ezt a rosszkedvű lét.

Dénesem Dénesem

azt kérdem mindig édesen

magyarul kell meghalni-e

Lázár-álomsebeibe?

Vagy szemfedőül vastagon

ráruházhatjuk a sírhalom

tetejére az örök búcsut –

Lázárt Szakonyit Bertha Bulcsut?

Medve-les

IIyen vagyok, baráti és nagy,

ilyen vagyok, baráti és kicsi,

csak nyom, amit a szenvedés hagy

maga után, a talpamat viszi.

Nyomom viszi e nagy határ őszt,

emlékezőn és sarasan,

mint holttestet a sűrű fák közt,

én úgy viszem magam.

Mutatja, erre ment vasárnap.

Szenvedett egész délután.

Ily mélyen csak egy medve járhat,

ily súlyosan, ilyen puhán.

Mert így csak annak fáj a talpa,

akinek abba tüske megy

és nem veszi ki, benne hagyja,

vagyis kivenni nem lehet.

Mert így csak az megy, aki óvja,

mert annyira fáj, annyira,

bevette magát a bozótba,

se jó szó, se istennyila

ki nem mozdítja onnan. Egyre

csak fájó talpát fogja két

hideg kezébe, mert a medve

nem fájhat, hogyha lép.

Bozót, bozót! Tüskéd de jó, te

majd meggyógyítasz engemet,

vannak, kik nem szeretnek, óh, de

aki követ, az megszeret.

Évek és üvegek

Én törhetetlen üvegek közt élek,

sebesülékeny testem, mint a gyík

a vaksi élek előtt áthasít.

Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.

A világ széthull. Idegek kötése

a bomló hangulat elvének enged,

elhagyva a legádázabb szerelmet,

a feszes kapcsolatok gúzsát. És e

nagy romlás kése szívembe hasít.

Gyűjtögetem a kezembe a békét,

a széjjelhullott évek törmelékét,

az összetört kancsók szilánkjait.

Mikes levele

Nyugodtan élünk, mint a hontalan,

világba elbújt nagyvezérek,

akiknek már csak az avas dió

s füge okoz keserűséget.

Akiknek teste már merő viszály

és sebek lógnak rajta mint az érmek

és rengenek vidéki lobogók

gyanánt, már alig-alig élnek,

már csak az almafa virága

s az arcuk színe hófehér

de bánatuk a szürke Dráva

és a világ partjára ér,

nem fontos nekik, csak a furulya

ha a füzesben este, este szól,

a görbe házak hideg ablakán

a zsaluk becsukódnak amikor,

a követek mohó levelein

fel nem törik már a pecsétet,

lehajtott fővel, asztalra eső

karral várják az estebédet,

mert tudják, hogy a hír, az fekete,

mint tepsiben az elpörkölt dió,

összehúzódni, mint az állat és

kimúlni. Tán az volna jó.

Üldözés

(Zrínyi)

Ne űzzetek, kürtök, ebek,

a fűben elbukik a lábam,

a homlokomig ér a seb,

haló holló se hull puhábban.

Ne jöjjetek már közelebb

a szűkre szabott éjszakában,

a torkomon a vér pezseg,

mint nyers és habos bor a kádban.

Már reszkető szikrákra látok,

lándzsátokat ne dobáljátok

haragosan, aranyosan,

vad kelyheket, szilaj kupákat

ürítsetek! Az íj megállhat,

mivelhogy megadom magam.

Egyenként

Mennyit szenvedett mindenki,

ökörfogatos, áldott emberek,

rózsahalántékú gyerek,

Beethoven, Camus, Kandinsky.

És nem elég belőle.

Eltörik a tojás, szétfolyik.

Megszakadnak egyenként a kocsik.

Fölszáll a madár, hogy az ember lelője.

Lorca-Lorca

Lorca, Lorca, öreg költő,

mutasd meg a bájaid,

mint szemérmes ifiasszony,

olyan régen várlak itt,

ahol nyűg az ember hátán

az a sokszínű szivárvány

s mint a kés a könnyű hártyán,

a szerelem áthasít.

Dalolódó dalaidat,

vöröslő repkényeid

borostyános borítását,

dárdák fényes végeit

vártam kinn a sáros utcán,

óh, ha jönnél, óh, ha tudnám

jól fogadni, bolondulván

ezüstszínű verseid.

Itt élek elebrudalva

rokonod és ellened,

még keményebb ölelésre

szólítom a szellemet,

hogy szorítsa ki belőlem,

nyomja ki a gégefőben,

bár a korom felelőtlen

a sziklányi verseket.

Én is hordom, mint az asszony

áldott terhét. Nagy teher,

kiránt földünk légköréből

jaj, bolygóként égek el,

jaj, miért is szándékoztam,

álmélkodtam, fulladoztam,

így jár aki kölyök-korban,

óriásit énekel.

Fotógéppuska-sorozat

(Latinovits)

I.

Az őrületnek szép szemhéja van

Isten el szokta hagyni híveit

Gombok a csuklón megbicsaklanak

és kidagad a fül alatt az ér

a haj megperdül mint szoknyán a lány

ha vursliban a kék szarvasra ül fel

fehér az ingmell hová a golyó

mint sóska-pötty bármikor becsapódik

Üvölt a vers a szájban mint a vad

akit fogak kelepcéjébe fogtak

a hang nem tud kiszabadulni

évmilliókra szabott börtönéből?

Nevess nevess az egekig recsegve

s bugyborékolva le a gégetorkon

az őrületnek szép szemhéja van

s Isten el szokta hagyni híveit

Vitorla-mellényt csináltam magamnak

hogy elérjek az ismeretlen partra:

mindig azt kérdezték hogy kell-e Lelle?

hol végül is megölhetem magam

mint a homokban játszó gyerekembert

ki agyagból csinálta meg magát.

II.

Azelőtt szájba lőtték emberek

magukat hogy bemenjen a golyó

a szájpadlásig és szétvesse a

szép csontokon nyugvó agykoponyát

Most itt a látvány itt Isten maga

aki el szokta hagyni híveit

ilyen közelről nem láttam soha

de szorítom míg erőmből telik

Ej, nem bírom! Ej, ő nem bír velem?

Bandzsítva nézek bandzsító szemébe!

Csak ne ilyen közel! Engedjetek!

Holnap délután föladom magam!

De onnan is? Alulról fölbukik

mint elkerülhetetlen viziszörny?

Ne még, ne még! Ne nyelj el engemet!

Tudod, gyerek vagyok. Megint gyerek.

Partedlimet leettem sóskaszósszal.

Boldog Sándor

Elkészült.

Régen.

Mindenre, ami megtörténhetik

és ami sohasem történik meg.

Ezüst hálóingén áttetszik az átizzó test

ezüst körvonalaival a szoba ajtajába égve.

Így nyit ajtót harminchárom éve

nekem – és befogad.

Isten örökébe.

És a kis diványos szoba, hol hanyatt

nézi aranybarna szeméig leérő csillagokat.

„Szabad”

– mondja s érzem, szabad

vagyok vele – bejöhetek lelke

betelhetetlen tereibe,

szabad vagyok, iskola-szabad,

ember-szabad és haza-szabad,

mint aki mindig hazaszalad

Isten örömébe.

A szilvafák alatt állunk.

Kis kezével a fölemelt rögöt tapogatja.

Körbenéz, körbemutatja

– ez a föld, ahol élek

s ahol véget érek.

Átbújik a gyümölcságak alatt

kibújik a kerítésen és szalad

le a Törökvészi úton, átsiklik

az autókerekek alatt,

cikázik le a Margit hídig

s a könyvsátorban leül

a Vörösmarty téren

izzó napban, Isten közelében.

„Csak hogy ne égjen a hajad!”

nyújtom fehér nyári kalpagomat.

Amy a fejére borítja,

ő mosolyog ferdén, kicsit megigazítja,

aztán fölugrik, szalad,

mert hívja már és vonja már

a fényesség, a tág határ,

s ha sose tudtuk kiejteni a nevét

kiejti most a nagy madár.

Elkészült.

Régen.

Mindenre, ami van és ami nincsen.

Magához ölelte az Isten.

Én meg az eltűnt téreken

fehér sapkámat lengetem.

Karamazovok

Óh, hogyha szerethetnélek Grusenka,

megölném tán a veszett öreget

vagy Demeterrel férkőzhetnék lent a

vak lét mélyvizeihez közelebb,

vagy Iván lennék, hogy a lobogó,

de hidegvérű paripát elérjem.

Liza vagy Kolja, leány vagy fiú

és Aljósával mennék át a téren,

hol a mosogatócsutak-szakállú

százados fia ujjamat harapná,

vigasztalásban tanulhatnék naggyá

és adakozásban lehetnék bárgyú,

vagy lennék bűzkölődő Zoszima

és hisztéria-lélek sine qua non,

őrölhetne az örökös ima

egy közönséges oroszhoni tájon,

akár Szmerdjákov lehetnék, a bamba,

gyűjtve a pénzt bélésbe és kalapba,

csak sárkánymódra falnák véremet

rapszódikus, mihaszna némberek.

Szabó Lőrinc temetésén

(1957)

A tücsök ősszel meghal

nem húzza muzsikáját

az ember a halott bogártól

nem húzza el a száját

nem fintorog barátja

ha földet harapott

mikor a hosszú temetésen

fölállnak a papok

és búcsuztatják lassan

a szétszórt menetet

mikor az első sorban bukdos

a nagyranőtt gyerek

próbálják összetartani

de futnak a hadak

mint őrült hírtől megzavart

fekete bogarak

Hogy lássák még az arcát

még hátha fölfedi

a szél a szemfedőt szeméről

vagy bika ökleli

szivét szarvára tűzi

és fölágaskodik

még maga is a koporsóból

talán viaskodik

a szenvedélytől torzult

ajak még szólni fog

még nő a haja körme és

szájában ott a fog

– szemüvege betörve

kezén nincs jaj a toll

s a délceg hősi agyvelőbe

a féreg behatol

ruhája sáros piszkos

orcája torz vidor

zsebkendőt nem tettek zsebébe

minek ha nincsen orr

dobhártyáján hiába

csak nyű meg hangya jár

de nem csiklandja fel a legjobb

barát sem a bogár

szemében megfagyott a könny

torkában a sikoly

keresztbe áll mint hosszú szálka

s lóg a cipőzsinór –

próbálják összetartani

de fut ki merre lát

keresztül síron holtakon

árkon és bokron át

néha Weöres Sanyi megáll

és butykost vesz elő

de kiragadja most kezéből

egy dundi barna nő

a Kis Juhász Ferenc nevet

hogy mennyi verset írt

Vidor fut irodalmi arccal

elhagyják mind a sírt

Fodor töröli tömpe orrát

és közben verset ír

Illyést találta legbelülről

elfordul s egyre sír

Csanádi fut a fákon át

neje is véle fut

kérdés hogy a hír mekkora

elérik a kaput?

És Németh László félre áll

mint már megannyiszor

Jaj Rónaynak fáj a lába

eléri a bitor

gaz látomás s költő legyen

belőle is? Soha!

Inkább mint Kálnoky Laci

fordító mostoha

futnak az összes népiek

Csoóri F. Nagy Simon

ördögpilleként szállnak a

deres majálison

Vas Pista futás közben is

egy régi könyvet árul

és Toldalagi Palika

szól a gyermekkoráról

Kassák fölkapja lábait

mint vágtató bogár

és feje fölött elrepül

a nikkel szamovár

És Jékely meg Áprily

mint könnyű két madár

röpül s a tilalmas kertből

az Ábel füstje száll

Sík Sándor el nem jöhetett

verset kell írnia

készülni kell tíz-húsz szonettre

s litániáira

Szalad Weöres Sanyi előtt

jó gáláns Füst Milán

a Szellemek nagy utcájából

egy kandúr paripán

Futnak az újabb hallgatók

a csalódottak is

Benjámin Kónya Kuczka és

a többi csak Babits

áll ott a sír szájában

és tiszteleg nagyon

siratja szétesett fiát

a néma roncsokon

A pap példabeszédét

mondja akár a skálát

a tücsök ősszel meghal

nem húzza muzsikáját.

Sinka

Immár húsz esztendő múltán

nagy-nagy költő Sinka István

Már vagy húsz esztendő előtt

a feje az egekbe nőtt

Sehol jászol sehol paraszt

Sinka István költő maradt

Lehúnyta a szeme pírját

nevét öles betűkkel írják

Rakéták szállnak az égre

Sinkát egyikük se érte

Fuvarosok motorosok

robognak – ő elöl lobog

Vándor léptét kék időbe

örökkévalóba mérte

Pedig ő csak fuvolázott

hol birka volt hol juhász volt

Zagyva hírekkel cicázott

a halállal koronázott

Nagy lyuk van az idő pírján

azon átbúj Sinka István

és az ég fövére fekszik

fekszik ahogy neki tetszik.

Juhász Gyula

Olyan vagy mint egy sebesült hajó, mely

sebeivel a végtelenbe tart,

miközben messze tájat, arcot old el

kötelein a búgó, szürke part,

búgása mély és szürkesége jó hely,

hol hűs szél gyötri lassan az avart,

hajód mellett a víz gyöngén sikolt fel,

igazi líra, csöndes és zavart.

Pereg a víz s te viszed a hajódat

oda, ahol örökké zúg a Holnap,

túl emberen, személyen és gyulán,

dadog a szél a szerzetesi csöndben,

utad mögött a víz marad törötten,

szent fecsegés boruló délután.

Elmaradt köszöntő

(Kassák Lajosnak)

Igy, harminchárom szőke tallért

fizettem sok-sok versedért,

sok sohse hangzó,

mindig mulasztó,

szertejáró

rímedért.

Köteted, mint egy

alvajárót,

hazatalálót,

tetten ért.

Igy, harminchárom verssel fizetnék

neked, ősz költő

sok babért.

Lehetsz nyugodt és nyugodatlan,

kioltott, avagy olthatatlan,

mindent megadtál hosszú élten

a borért, vízért,

asztalért.

Igy, harminchárom életet adnék

azért e furcsa

életért.

Sokat szaladtál,

elmaradtál,

jól megihattál,

jól megehettél

a szomjadért,

az éhedért.

Igy, harminchárom napsugárba

fonnám fonódó

fejedet

s mielőtt mennél szertejárva

patakba, tűzbe, hű virágba,

megfognám sok-sok pillanatra

aggul remeklő,

bölcsen verekvő,

violaszinű

kezedet.

Avató vers

(A balatonfüredi Eötvös Loránd Általános Iskola keresztelőjén)

Ing az inga, Eötvös Loránd

elindul még toronyiránt,

arany kezével ezt kutatja,

mi van a földben és alatta,

az egész ember arany műszer,

tele napfénnyel és derűvel,

hogy kicsap belőle a láng –

így indul el Eötvös Loránd.

Hova indul Eötvös Loránd

vakmerően, toronyiránt?

Milyen földre lép, milyen mezőre,

buktatóra, sírgödörbe,

vagy az égig emelkedőre,

ahogy a láng kicsap belőle,

hogy minden népnek megmutassa,

mi van a földben alatta?

Azt mutatja meg a műszer:

a hazai föld tele van tűzzel,

tele van izzó robbanással,

és elnyomott kiáltozással,

réteg a rétegre omolva,

egymás testébe kapaszkodva

él a mélyben millió ember

kibírhatatlan türelemmel!

Eötvös Loránd, azt is vizsgáltad,

amibe belehal ez a század,

a folyadékok felszínébe

úgy néztél, ahogy más a mélybe,

mi tartja össze és mi éget,

őrület, terror, hőmérséklet?

s ha kicsap belőle a láng,

mit csináljunk Eötvös Loránd?

Te, ki negyvennyolcban születtél,

fizikailag törvénykeztél

felszínek s rétegek fölött,

akinek megszólal a rög,

és megnyílik a rög alatti,

taníts minket hazát akarni

műszerrel és politikával,

ki egyidős vagy a szabadsággal!

Háborog a föld alattunk:

az inga ing: jelzi – miattunk,

mi vagyunk oda alányomva

a legmegalázóbb bugyorba,

arccal a föld felé fektetve,

beletaposva, nem temetve,

ha egyszer föltámad a láng,

mit csináljunk, Eötvös Loránd?

Taníts meg minket higgadásra,

pontos, műszeres számadásra,

ne haragra, bosszúállásra,

taníts meg minket arany tudásra,

arany ingára – ing az inga –

arany rezgése megtanítja

hazává lenni ezt a tájat,

örökös földi iskoládat!

Hívás

B. B.-nak, 1997. január 20-án, éjjel fél kettő

Elpattan már az ág,

mint a hegedühúr,

amikor a madár

róla égig nyomul.

Elpattan most az ág,

mint a hegedühúr,

a jégcsap kivirág-

zik, majd a mélybe hull.

A madár elrugasz-

kodik az ég felé,

mert honát e csupasz

világon nem lelé.

Elpattan maga a

madár is, mint a húr,

– várja az éjszaka

mélyén maga az Úr.

Ha az ég kútja vár

s hívnak a kék sasok,

azt mondja a madár:

Uram, én kész vagyok.

Kikötő

Gyermekkoromnak nagysötétű partján

bolyong valaki. Nem is én vagyok.

Haján a sapka megbillen a szélben,

utánakap, ahogyan a nagyok.

Tó ez, folyam, vagy ez maga a tenger,

hová magában az ember kijár

de mindenképp valami kikötő, hol

egyedül lehet, ahogy a király.

Kavics zörög. Cipője talpa csikkan,

a lépcsőkön csaknem a vízbe hull,

megtántorodik, aztán visszaszédül

s járkál a parton csak parttalanul,

ahogy a víz. Odamegy, visszajön,

minthogyha hozna a hátán hajót.

De semmi sem jön. Szilvakék az ég, ám

mögötte égnek néhány ablakok

a távolba elrejtett kikötőben

hová jószerint sose mehetek,

ez ugyanaz az ember, aki voltam

és aki többé sose lehetek?

Hűvös levegő biberél a sapkán.

Zörög kavics. Kő mozdul. Ember él.

S a végtelen sötét tekintetében

csak fúj, csak fúj, csak fúj, csak fúj a szél.

Déli harangszó

…A zene egy csapásra visz át minket abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta. Ez az állapot őt bizonyos cselekedetekre ösztönözte, épp ezért az Ő számára ennek az állapotnak megvolt az értelme, az én számomra azonban nincs. A zene épp ezért csak fölzaklat, de nem végez el semmit. Ha célja van – ha katonáknak játszanak indulót, ha tánchoz muzsikálnak, ha misén szól az orgona –, a zene célt ér. De itt? Itt csak izgalom van, de hogy mit kell tennem ebben az izgalomban, az nincs…

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

Szabadság

Szabadság lóg a fákon

mint óriás gerezd,

ráhullik a szivárvány

és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon

dúsan, hangtalanul,

megérik a gyümölcse,

aztán a földre hull.

Kalap

Egyetlen változás: a hajamon.

Mikor megnő – levágatom.

Vagy ha megnő, meghagyom.

Csak nőjön szabadon.

Ez a szabadakaratom.

Időnként kisfejű vagyok

és ötvennégyes kalapot

viselek, mint a kispapok

de nagyobbat akarok,

művészhajat hagyok.

Nagyon szellős a kis fejem,

két ujjal beletúrhatok.

De impozáns a nagyfejem:

van Beethovennek mutatok –

Melyikre vegyek kalapot?

Szeretem ám a kisfejeket,

szabad és tisztességeset,

de ha bozont fedi fejem

sokan kérdik: mi lesz velem?

Ezt kérdik. (Kétszáznegyvenen)

Hajam: az állásfoglalásom.

(Eleinte büszkén levágtam,

hogy mindenki szabadnak lásson,

és megnövesztettem, ha kell,

nem törődve senkivel.)

Most egy kalapot keresek,

nincs erre illetékesebb,

mely megmondja, hogy mennyire

értek egyet, vagy semmire

se tartom a törvényeket?

Cantata aquilarum

– Sasok éneke –

Dubrovay Lászlónak ajánlom

I

Még visszaperdül egy-egy szélmalom,

még visszacsendül végtelen dalom,

én is itt jártam iskolába menvén

a Duna és a Tisza medre mentén,

Kárpátiában, hogy a magyarokra

mindig úgy néztek föl, mint a sasokra,

kik sorsukat a fényességbe tárják,

ha szárnyukkal az eget áthasítják.

Tátong az ég – föl, föl, a szegletig,

ahol maga az Úristen lakik,

kérdőre vonni, rázni köntösét,

tépni-szaggatni, míg sötét szemét

erre az elszánt tájra rávetíti,

a magyarokra selymét ráteríti

és kinyitja az erdők kapuit,

hogy aki belép, jó helyen lakik.

Én is itt jártam, itt voltam gyerek

a halhatatlan kék dombok felett,

feledhetetlen iskolába járván

Magyarország kies kálváriáján,

soha szebb tájon, soha komiszabb

testvérek között, hol a dudva, bab

csak nőtt, de mindig jött egy balga kertész,

ki megenyhíti földünk drága terhét.

Ó, iskola! Az ország iskolája!

Balaton, Sopron, kökényfényű Mátra,

belétek jártunk mint örök diákok,

kerestük az elpazarolt országot,

simogattatok füvek, fenyvesek,

begyógyítottatok minden sebet,

hogy hozzátok örökké visszatérjünk,

ha elkopik is útakon a térdünk.

Én is itt jártam. Mégis köszönöm,

veletek voltam minden vérkörön,

a nagy sasok nagy egeket nyitottak

a vándorló s nagy szívű magyaroknak,

még visszaperdül egy-egy szélmalom,

lapátjukat forgatja a dalom,

hogy élet legyen még a Duna mentén,

nektek hagyom a kardom és a mentém!

Kárpátiában, hol az iskolában

mindenki tudja mennyit ér magában,

az Isten is, ha szemét ránk vetíti,

segít az iskolakaput kinyitni;

erdők, tavak, rét, dombok, hómező

kiáltja föl Hozzád: ez ő, ez Ő!

Megmérkőzik a nagy szárnyú sasokkal:

nevüket zengi mindegyik hegyoldal.

II

Itt nyomorított meg tatár, török,

évszázadokra kerékbe törött,

leszúrt, fölnégyelt, rabigába hajtott,

a puszta földön éltünk, mint a barmok,

vályogba bújva és vályogba verte

a lelkünket is az Istenek keserve,

freccsent a vér és fölserkent az ujjbegy,

magyaroknak is alig maradtunk meg!

Hová lettek a régi kitörések?

Lett kitolása hőseink szemének,

fülünk levágva laffogott utánunk,

vakon-süketen kellett hazajárnunk,

vérző kengyelt húzott a ló utánunk,

hová lett Gézánk és Árpád királyunk?

Magunk szaladtunk be a halál-nyílba,

hová lett Európa, hová a hun Attila?

Dölyfünk hová? A magyar ősiség?

Ki tépte ki a magyarok szivét?

Hunyadi Mátyás s apja, János kellett,

hogy föltartóztassuk a történelmet,

csak ölni évre, csak rémülni évre,

míg nőhetett Európában a béke:

várak, termek, kecses kolostorok,

míg itthon mindenik kő elkopott,

egyetlen fal, egyetlen iskolánk sincs,

a kertjeinkben nem nyílott a jácint,

fölívelő templomtornyok helyett

asszonyok szőttek szakadt selymeket,

vékony gyerekek, horpasz-testű nők

fonnyadoztak az oszlopok előtt,

mi lettünk Európa maradéka:

bogárszemű fiúk, sok vézna Éva…

de föltámadtunk, ahogy annyiszor már,

épült csőszkunyhó nádjából az oltár,

hol prédikátorok elébe álltak

a romlásnak s magyarul prédikáltak

hitet, betűt, puritán álmot, Erdélyt,

hol véres iskolákban sem feledték,

– ha sasok szárnya is összetört itt lenn –,

hogy egy a nyelv, a nép, és egy az Isten!

III

Jött a török had

jött a tatár

jött a Szulejmán

s kánra kán

kidagadt a

nyakban az ér

futott a tájon

a patak az ér

s csobogott vígan

a víz meg a vér!

El sosem esni

véglegesen!

El nem zuhanni

róka-lesen,

közben hazajárni

szerelmesen

ölelve sietni

egypercesen!

Mindig belefúlva

a drága futásba

mindig előre

vágyva de hátra

ahol megmenthet

az asszony a nő

és mindig fölsír

az új csecsemő

Sose föladni

kölyköt erőt

sose hajolni

mások előtt

nyakasan állni

akasztófa alatt

sose hajlítani

meg a nyakat!

Rákóczival

és vérrel befutni

Magyarországot:

ez vagyunk mi

hajduk katonák

papok és gyerekek

akik elestek

lyukas zászlók felett

Oroszok ellen

németek ellen

tankok és ágyúk

október ellen

osztrákok ellen

fegyverek ellen

szovjetek ellen

gyereksebekben

Kukoricásban

kozák dárdában

világszabadság

augusztusában

világszabadság

októberében

gyerek-koktélok

bűvöletében

IV

Zárva Keletre Nyugatra nyitva

ez a magyarság keserű titka

kérdi a gyermek mért ne lehetne

zárva Nyugatra nyitva Keletre?

Keleten éltem mint a madárnyom

nagyokat lépve mint a sasálom

nagyokra szállva lebbenő sasszárny

Keleti álmom mért nem akarnám?

Sztyeppe folyóköz végtelen egyre

mért ne szállhatnánk vissza Keletre?

mégis a szárnyam Nyugatra fordul

pörgök és forgok néha bolondul

Mért fele-szárnyon kétfele szállnom

Keletre-Nyugatra rebben az álmom

mind mindkét szivem csak befelé fáj

mért szaggat-szárnyal kétfele égtáj?

Egyszerre szállni Nyugatra-Keletre

mint a kemény sasok fejedelme

mért ne lehetne jöjjön akármi

mindig a szélben fölfele szállni

magyarul élni megveszekedve

szállva Nyugatra szállva Keletre

bárha szakadva bárha elégve

mindig az isteni láng közelébe?

Haj ha még egyszer

hogyha csak egyszer

fölemelkednénk

önmagunk ellen

belső ellenség

tőrei ellen

megreszkettető

honszerelemben

A Mammon ellen

hogy ne csak rágjuk

a rágógumit

mint a diákok

hamburger ellen

hotdögök ellen

magyar – Európába

hazaszeretetben –

V

Addig csak járjuk ezt az iskolát

mit Ady Illyés és Radnóti járt

tavat-csatát-dombot-kolostort

még Zsámbékot is ami összeomlott

Ez a haza A tájban a haza

Tájban az ember Európa maga

Emberben a szó és nyelvben a táj

magunkkal emelve mi gyáva mi fáj

föl-föl az égig a távoli zúgás

emel föl az égbe a vakhit a túlzás

hogy hős a magyar bizonyítja az ezred

lebukva ezerszer csak újra kezded

kitárul a puszta a város a sátor

magyarok szélbe rohanó igazától

hol Európa koronája ragyog

oda ragadnak föl a sasok!

Gyarmat

A katonáknak nincs cipőjük,

de van fejük és fegyverük,

fekete vér csorog erükben

és szívük, mint a fegyver üt.

Köröskörül izgága dzsungel,

hatalmas, csüngő díszletek,

ahol a növekvő halálnak

a tikkadt tigris tiszteleg.

Súlyos kezével, mit alig tud

a fejéig emelni fel,

rumbára táncolt éjszakáin

keresztül is les és figyel,

ki, a fekete katonákra,

vékony, mezítelen nyakuk

ingerlő gyűrűje a mámor

ködén át is eszébe jut,

dundi fejét forgatja, szőrös

szemét befödte alkohol,

a felhőkarcolók tövében

s a dzsungelekben silbakol.

Liánok kötik össze őt a

városok huzalaival,

szívében távoli szabadság

és hollywoodi nő rivall.

De jönnek elgyötört derékkal

félénk fekete emberek,

kezükben meztelen a fegyver

s így lépnek mindig közelebb.

Kávéházi ballada

Piszkok szemetek gyilkosok

kiknek a száma mára sok

kik járnak lassú tűhegyen

fülledten közönségesen

és csinálják a néma zűrt

kevergetik a mélyre szűrt

tejeskávék alján a nagy

öblös méregpoharakat

úgy néznek mint kik semmiről

sem tehetnek egycentiről

arcodba néznek nagyra tárt

ártatlansági balladát

adnak elő miközben a

kávéskanalakat haza

csempésztetik elemelik

óriás ganef mindegyik

nem veszed észre míg szemed

tükörtavába hintenek

merőleges kis mérgeket

hogy ne keresd a lényeget

– csak ők csak ők már mindenütt

elloptak boltot és betűt

kódexet bánatot revűt

ellopták már a kerítést

a palánkok közötti rést

a rés között a levegőt

a dombokról a temetőt

temetőből a holtakat

a vonítást a hold alatt

kutyát barlangot madarat

ágas alól a kutat is

a jövőt is a múltat is

a járás méltó ritmusát

a kábítózó ifjúság

keze közül a hitviták

szabadságát a pénz a pénz

peremén övék a penész

a régiség az ómodern

tünődés vagy történelem

csak ők csak ők kevergetik

gombostűfejnyi mérgeik

és ülnek a bárszékeken

csak nehogy más is szép legyen

magas fehér akármilyen

csak ne legyen csak ne legyen

más senki más csak ők csak ők

ők legyenek a csecsemők

a pult alól is kinövők

az örökös kevergetők

lóbálva lassú lábukat

harangozva a pult alatt

mert ez az ő harangszavuk

kongva konganak a hazug

kávéházban: a férfi ők

az írástudók ők a nők

a tapétán a minta ők

már ellopták a terítőt

a bolt üres a ház üres

a tej is aranyszélű lesz

mit kevergetnek vastagon

ártatlansági alapon

arany a szó arany a tett

ők kevergetik mérgüket

amit te végül megiszol

Seneca poharaiból.

Mozaik

Itt folyton meg kell halni

alig van egy magyarnyi

itt mikor magyar akarsz lenni

alig lehet magyarni

Itt csupa rémület van

mint katlanban a katlan

mikor kivégzünk valakit

ordítunk: nem akartam

Itt csupa ős él Koppány

kit a ló mögé kötvén

hurcolnak végig bele-ontva

és énekelve mondván

Itt folyton meg kell halni

hogy megmaradjon annyi

amennyinek amíg lehet

érdemes lesz magyarni

Itt nevetséges ösztön

a hatalom a börtön

addig kell ütni egymást

hogy szívünk be ne törjön

Itt nem marad más hátra

csak a csillagok háta

talán azon megmaradna

négy-öt magyar összehajolt

bús Magyarországa....

Cukrász

Ja aki cukrász aki cukrász

annak felépül hamar a húsz ház

de aki költő aki költő

annak kevés egy emberöltő

csak aki cukrász aki cukrász

annak hamar felépül húsz ház…

Tortára festhet egeret bút-bát

a tetejére kerül a dús máz

csokoládéban kezével kurkász

édességeket vonalaz húz rá

szekrényben tarthat sok drága puskát

Én csak uborkákat savanyítok

s hozzá mint a kutya vonyítok

ecetezek csak átkok és szitkok

közt büdösségeket bonyolítok

és közben mint a kutya vonyítok

Foglalkozásom szagos nyílt titok

nem is vehettem soha vityillót

sem csak uborkákat savanyítok

én csak ecethez sóhoz konyítok

nevem alá csókát kanyarítok

Büdös a ház is bő lében úszkál

tökök káposzták sárga fuszulykák

ebből nem épül sohase dús ház

de aki cukrász ja aki cukrász

annak fölépül hamar a húsz ház!

Általános leszerelés

1981. nov. 21.

Meg kéne énekelni

hogy nem marad meg senki

se épen se bomoltan

se a Gorkij fasorban

akármit mondanak még

a miniszterelnökék

meghalunk mindahányan

a buszokban az ágyban

a sok előkelőség

a barnák és a szőkék

a jó csajok meghalnak

plusz még a birodalmak

az ostobábbak a barmak

egyúttal mind meghalnak

a nagyranőtt pribékek

épp úgy mint a szegények

csontjukból kifordulva

hullanak a Tejútra

A demokráciában

megdöglenek magában

ahogy a bankár Svájcban

se maradnak meg hárman

nem fognak zongorázni

se Cziffra György se Ránki

s földbe hiába vetnek

nem terem csak keresztet

Egyszer föl kéne fogni

hogy csak a makaróni

örök a csőretöltött

áldozat – Nagycsütörtök

lyukas marad a Krisztus

– lélegzel majd amíg tudsz –

egy makaróni csőben

atommal eltűnőben

Marad a makaróni

csövet a csőbe tolni

hogy egyszer fölrobbanjon

sok ezeréves templom

Most már nem társadalmi

kérdés a makaróni

most már mindenki tudja

hogy fejét hova dugja:

a makaróni csőbe

amelyik csőre töltve

várja a makarónit

mi csak csöveket hódít!

Csak makaróni van már

egy csőből indít hat zár

makaróni a makarónit

szüli a cső csőlakóit

makaronálva makarol

a makaróni zakatol

üres csövébe makarolva

a makarónit makarolja

hiába van sok magyarom

ha fölrobban a makaron!

Borkínálat

I

Száraz vörös és asztali

ezt érdemes meghallani

ha pincér mondja ha vigéc

politikai szanitéc

ki meg akarja menteni

mi nemzetközi nemzeti

közölni akarja azt az egyben

tulajdonképp közölhetetlen

eszmét hogy legyen valaki

vörös – száraz – és asztali.

De:

II

Ami száraz az nem lehet

vörös – a vörös nedvesebb

Áthatóbb jóval emberibb

fölforral és fölmelegít

robban – kirobban hogyha kell

túlhevített gőzeivel

nem a borban de általában

a domboldalon a politikában

és nem lehet lefojtani –

akármennyire asztali.

III

De nem lehet az asztali

se faramuci fancsali

az asztal meghitt ünnepélyes

vízszintese többezer éves

azon tálalják föl a búsan

leölt disznó ízét a húsban

és tépik nyúzzák eszik a

vad ételt egész éjszaka

azok is akik zöldbabot

kívánnának és jó papot.

IV

A vörös pedig azt jelenti

hogy összeférhetetlen ennyi

egy az egyben nemzetközi

elem – bár Lenin hirdeti.

A vörös nem az asztalon

foglal helyet – ravatalon.

A vörös nem ismeri a száraz

erőszakmentes ideákat

a vérnélküli győzelemben

Krisztus-eszméket győzhetetlen.

V

Marad a régi idea

mit ordít a pincér szava

Idd csak azt ami ihatatlan

ebben a kocsma-alkonyatban

hogy egyszer még összejöhet

a túlvilági böcsület

hogy vörös legyen az a bor

és száraz legyen amikor

a rendelést meghallani:

Száraz vörös és asztali.

Nyugat

Nyugat, Nyugat, te ármányközi kép,

hová beszorult magyar ifjúságunk,

vágtatunk, de mint ló ha lép,

óvatosan egy-egy halottra hágunk:

Adyt elmondtuk sokszor verlaine-esnek,

kihez csak annyiban hasonlított,

hogy valójában sose volt

kényszerhálójában a ferde szexnek,

ami egyébként nem baj és legyen,

hisz ki-ki úgy hordja, ahogy tudja, botját,

egye fene, még ha Babitsra mondják,

nevettünk volna eme közhelyen –

de itt valami elfeledtetett!

Isten magyar volt – nem tudom, mióta,

aki nem érti ezt a közhelyet,

az nyilván dekadens vagy idióta.

Uraim! Egyszer vegyük tudomásul:

keletiek s nyugatiak vagyunk,

sánta patánkkal úgy be- s kirúgunk,

hogy József nádor maga belesántul!

Ország

Csak megalázó helyzetekben

alakul ki a szív a jellem

és így majd egyszer összefog

a magyar és a magyarok

talán majd összeesküszik

ha a bajokban áll szügyig

addig dalol – jól szól a nóta –

dalol dalol az idióta

Kossuthokért Széchenyikért

és ki tudja hogy még kikért

ellengősen és fellengősen

dalolja hogy magyar erősen

Egyszer egy ember kellene

talán a bája jelleme

hogy összeférjünk mint a baj

magyar a magyarjaival

Sebezhetetlen Nem Zsilinszky

aki Áchimot leteríti

és nem is a zsidó Radnóti

katolikusként haldokolni

Nem is Mátyás nem is szent István

erőszakosan alapítván

nem is Petőfi-Petrovics

kit Segesvár halálba visz

Hanem egyként egy magyar nemzet

összeállhatna mint a selymet

szövik száz szálból együvé

rabok tovább nem leszünkké

Petőfiből Mátyás királyból

Zsilinszky Áchim Andrisából

Kossuth dühödt Széchenyijéből

Radnóti sártépett verséből

egy olyan ország születik

határtalan határokig

amely összeáll mint a jellem

a megalázó helyzetekben.

Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj

a sárga nyár is égre száll

feltündököl a láthatár

gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék

közötte vékony kék az ég

a szél kiáltja szerteszét:

ne még ne még!

Kiröpül az egész határ

– de gyönyörű az őszi ég –

a szél süvítne még: ne még!

amit gyűjtött a sárga nyár

a szél süvítve vitte szét

soha nem adja vissza már

ez a gyönyörű őszi ég

amit röpít a kék határ

soha nem adja vissza már

se ősz se tél se ősz se nyár!

Egy cenzúrásra

A cenzúrát nem kell kitalálni

a cenzúrát nem kell cenzúrázni

a cenzúra az maga van

maga a cenzúra van

Belülről nem mondod amit kell

az agyagra azt mondod nikkel

és úgy gyártod az aranyat

hogy az már a sárba ragad.

Már magad a cenzúra vagy

ezt nem kell tovább cenzúrálni

nem kell semmit se kitalálni

se a tegnapnak gazsulálni

Tudod magad is honnan jöttél

már ellenőrizni se kell

hogy egyszer embernek születtél

mára miért felejted el?

Kannibál

Én halhatatlanságban élek,

mégis elkezdem ezt az évet.

Csupa napfény, eső és hó lesz,

sokszor bedöglünk, sokszor jó lesz.

Siettetem, hogy véget érjen:

sokasodjon rajtunk az érem.

Tele legyünk magunkkal s egy s más

dísszel, mit honorál az egyház.

De visszafogom, hogy beérjen

mellünkön a sok érdemérem.

Folyton sietni, folyton csak minden

percet megélni mit ád az Isten?

Előre-hátra huzigáljuk

ezt az évet is, mint a vályut,

hogy megtölthessük, mint a moslék

lötyög bennük a még nagyobb lét:

hogy önmagunkat ehessük meg,

fölfaljuk növő sok sebünket,

önmagunkból táplálkozunk,

ez a vérünk, ez a húsunk,

sajátmagunknak kannibáljai

vagyunk, a Zoltán, a Miki,

csak 1 év van, egyetlen év,

amelyik mindenre elég:

el kell fogyasztani magunkat,

mint az éj megeszi a holdat,

nincs család, nincs történelem,

csak sajátmagamat eszem,

kitalálhattok jobb eszméket,

magam eszem meg az egészet,

a fogamat, a szívemet,

ami belőlem sose lett,

miket csak szeretne a század

a szentferenci ideákat,

végülis elfogyaszthatom

magamat, mint a jó barom,

röfögve és ábrándosan,

ön-Vajdásan, ön-Adysan,

hiába nőtárs, hatalom,

csak önmagamat habzsolom,

saját magammal fölemésztem

hazafiúi eszményképem,

boldogtalanul, boldogan,

mint csámcsogó disznó az ólban,

testdörgölőzve, elhagyottan,

a halhatatlanság jegyében,

kérem, vagy nem is kérem szépen,

végülis megeszem magam.

Nemzethalál

Egyenként hullunk el,

mint a kadétok,

meghalni

van elég ok.

Kinek mi fáj?

Egy porckorong. Gyomorszáj.

Reves tüdő. De

ez már több a soknál!

Egy országba! Egy

nemzetüllepénybe

nem kellene meghalni

holnap este mégse!

Sorozatosan! Mintha csak

mi volnánk

egyszemélyben, egyenként

Magyarország!

Egy pillanat! Mi

élni akarunk!

Ész, irgalom, szárny,

ahogyan vagyunk!

Nekünk van tisztességes

köldökünk!

Ehhez a tájhoz

van közünk!

Mi kiálltuk a hetvenhétszer

leckét!

Mi megfizettünk magunkért

egyenként!

De közben hullunk

ahogy a kadétok,

alig számláljuk meg

a maradékot:

egyéniségünk elveszett

tavasszal,

hurkát árul belőlünk

disznótoros asztal,

zsigereinket

disznósajtba őrlik,

ahogy szuronyra tűzték föl

Petőfit!

Ez a zsigerek

szabadságharca,

énünket darálják

egy mohó falatba!

Még van tüdőnk, szívünk,

idegrendszerünk –

csak a hentes

nem törődik velünk!

Még boldogok lehetnénk

önkörünkben,

nem szimatolna kriptát

egyikünk sem,

Gyerekeink fejét még

simogatnánk,

hegy-völgynek látnánk

napközben a Balkánt,

öregkorunkra delizsánszba

ülnénk,

jóízűen szopogatnánk

e bürkét –

de nincs tovább.

Ebbe az „Alkalmi

Magyarország”-ba kell

belehalni.

Fa

Sokszor hülyének tettetem magam

ahogy Magyarországon annyian

(Ágáltak ötven-hatvan évesek

barmok okosak szívhűdésesek

Csoportosultak mint fában a szú

hogy csak ők percegnek magyarul

Ették a fát a bükköt meg a tölgyet

a fa kevesebb a lyuk egyre több lett

Folyton a fáért – keresztül-kasul

fúrták az anyagot magyarul

Jóformán alig volt fa – csupa járat

maradt meg fa-hazának

Titokzatos szú-összeesküvés

volt az erdő – lakóhelynek kevés:

„mi megfúrtuk hogy megfúrták a megfúrt

fák megfúrt kérgeiben az egyensúlyt”

Büszkék voltak: mi legalább fúrunk

saját fánkat is szétszedi a szúnk

Ez a dolgunk – és ez is valami

a percegést hajnalig hallani

inkább lyuk legyen egész Magyarország

mint hogy erdőnket elorozzák!)

Egy lyuk a táj: lyukakból nem lehet

fölépíteni nemzetet

Kell egy kis erdő ami van ha van

hamis egységes délceg lyuktalan –

inkább hülyének tettetem magam.

Hajónk

Nemzetünk a Dunán

sok fényes éjszakán

suhan a vizen alá

nem is gondolhatunk rá

hogy ezer év után

várja a nemzethalál –

nem gondoltuk hogy ez a sok egybegyűlt

magyar kun vitéz vagy sebesült

zsidó mokány

keresztény és pogány

elmerülhet vagy már el is merült.

Álmaink a Dunán

egyik a másik után

úsznak a vizen alá

lantokat pengetünk

hova tünt nemzetünk

kapkodunk – uram bocsá’

lehet hogy sok volt a gaz meg a hamis

gondoltuk révedve jut is marad is

néhány halász

ki a mélyben kotorász

s nem öli meg közben a víz

Suhanunk a Dunán

merészen vagy bután

örvények fölé s alá

remeg a szívünk meg a szánk

de holnapután

hajózunk újra tovább

törik a szél meg a deszkapadozat

szemünket kilopják a madarak

Hajónk a Dunán

ennyi év után

összetörve is megmarad!

Himnusz

Folyton tülekszünk folyton meghalunk

egykettőre véget akarunk érni

miközben azt se tudjuk kik vagyunk

hősnek kiszemelt vagy csak alku-férfi

Politizálunk gyorsan és vitézül

Petőfi módra – halni akarunk

magunkat hirdetve emberiségül

miközben azt se tudjuk kik vagyunk

Élünk lihegve élünk össze – vissza

ki abban hisz ami nincs neki

míg megeszi eszét a vaksötét –

de az igazi a valódi tiszta

az öröklétnek alárendeli

a pillanat halálos érdekét.

Országolás

Erők között. Fekete és fehér

arcok között: kapa és kalapács

között van ország? bánya és a sás

között az élet az égig felér.

Megtervezik a földi birodalmat

agyagból gyúrva az angyalfejek,

a munkás szíve üt és a parasztnak

nyitják a fák a nagy gyümölcsöket.

Izmukból húr, fejükből gondolat

táplálkozik, mint rögből a falat,

erő kerül, mint méh körül a méz:

legyek üllő kovács pörölyén, akkor

megválok ezer-mérföldnyi salaktól

s szemem kaszások kék egére néz.

Parancs

Parancsszavak ha hangzanak

csak az lehet ilyen kemény,

ilyen ütődött, bizonyos

mindenből kizárult remény.

A föld maga könyörtelen,

az a gyerek és az a fa,

az egész világ ellened

esküszik és te annyira

elhagytad magad, hogy a hó

se látszik este arcodon.

Mert nincs tovább. Fogoly maradsz

a nagy vidéken szabadon.

Hazánk

– ballada –

Alattunk volt a földteke

– nem kérdeztük hogy öltek-e? –

azon röpültük át a nagy

kozmosz menti sugarakat!

Nem kérdeztük Nagy Imre hol

fekszik hol rejti a bokor

mert nem is rejtette sehol

csak amit a ló letipor

csak annyi föld a temető

sarkában – alig hihető –

azt mondták oda vihető

ott volt az állattemető

mikor utólag megkerestük

szerelmemmel bolyongva együtt

találtunk kis nyúlcsontokat

s kiálló szögesdrótokat

melyekkel – meg se ásva gödrét

igazából – összekötözték

Losonczyt Malétert Nagy Imrét

s arccal előre földbe lökték

reájuk kis meszet se hintve

így feküdtek csak eleinte

arcra borulva minthacsak

szagolnák forradalmukat

és míg fölöttük szállt a hinta

s mi lábunkat lóbáztuk mint a

gyerekek ők kátránypapírba

voltak alul becsavarintva

És nem kérdezte a gyerek

hogy a Nagy bácsi hova lett?

azt mondja meg a rendőr bácsi

ő meg csak azt felelte: ácsi!

mutatóujját fölemelte

az egész bandát leintette

hogy elhallgatott a zene

Alattunk volt a földteke

Mutatóujját ajakára

téve intett a hallgatásra

Ne kérdezzük nem válaszolhat

hogy hova lettek a halottak

hiába ő maga se tudja

hogy Nagy Imre hova lett dugva?

Be a kozmoszba be a mennybe

vagy állattemetői szennybe

Ő maga nem is ismeri

Nagy bácsit nem felelheti

hogy itt meg itt lehet hogy elszállt

nem állítottak neki fejfát

talán földbe talán a mennybe

ment vele egész regimentje…

Mi is csak éltünk gyereket

csináltunk éppen eleget

biciklit vettünk nekik kesztyűt

és minden évben újra kezdtük

mi márciusban kérem szépen

mint árva gyerek a mesében

hintáztunk velük krinolint

ettünk az égi bakacsint

s a forradalmat elfeledtük

hintalovat vettünk meg kesztyűt

hogy legalább a gyilkosokkal

abban fogjunk kezet hahóval

köszöntöttünk a sárga napra

így élt az apraja a Nadja

Tillert láttuk a moziban

kinek oly szexis haja van

alattunk volt a földteke

Nem is tudtuk hogy öltek-e?

Muzsikáló délután

…Szörnyű dolog ez a szonáta! Nem értem! Mi ez? Mi a zene? Mit csinál? Miért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lélekemelően hat – ostobaság! Nem hat sem lelket emelően, sem a lelket lealacsonyítóan, hanem lelket fölzaklatóan. Arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatására úgy rémlik, azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, meg bírom tenni, amit nem bírok…

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

Hegedűs

Nem kellett soha senkit sem szeretnem,

csak szólnom, zengetnem, mint a hegedű

egy magányos és ideges teremben,

mindenki odajött és egyszerű

arccal figyelte azt a handabandát,

amit karommal végeztem, kecses

rántásokkal, de tudtam, hogy a bambák

majd elszaladnak, hogyha vége lesz.

Szerettek. Villogtam a hegedűkön,

mint tű, az arcom képes és fehér

reflexeit dobálta, mint a sürgöny,

mely hirtelen az emberszívbe ér.

Külön nem kellett gondot, szenvedést se

fordítanom arra, hogy szeretek,

a játékom, homlokom érverése

miatt szerettek engem emberek.

Most állok itt, letartom a vonót a

padló felé és nem hegedülök,

zenétlenül fordulok önmagamba,

mint a kerék, mely lassan nem pörög.

A nő figyel. Csodáim félbehagytam,

csak testtartás vagyok, hulló izom.

Én nem is tudom, segíthet-e vajon

egyik ember a másikon?

XX. század

Már megszorult az ember, mint a vas

a hétköznapok hideg satujában,

szemcséi közt ijesztő, sugaras

nagy tűivel ver át rajta az áram,

ütik az arcát szürke gépek

és jajduló szegek

véresre marják a kiégett

tekinteteket.

Tüzek a szívben és a vasban,

vonagló, elkopott

tagokat tartanak szakadtan

a krokodilpofájú fogók,

kék pengék vicsorítanak a fényben,

rohan a fűrész

elvágni a karom, a térdem,

a század hatalmas erejű és

jönnek a nyomdák, rányomatják

arcomra az ólombetűket,

tátonganak a földön a csapdák

és nincs hová meneküljek,

csak az emberi szó rejteke és a

testvéri szívek,

akik nekem segítenek néma

dobbajjal s akiknek én segítek.

Egy nép van köröttem, a népem,

a XX. századé.

Modern fejek, poéták készen

mennek a tűz felé,

így élek magyarról-magyarra,

aki erős, aki segít,

és gyűjtöm érve-szakadva

a jövendő seregeit.

Most üldözött a világ, kóbor

atomkirályok kezén forog,

hajtják hatalmas lapokkal

ideges fekete motorok,

szabdalják, mint a fémet,

Hirosima gyermekeit,

se a földnek, se az égnek

nincsen nyugalma itt,

mert eszköz az ember

pojáca lombikok kezében,

bankárok gyáva kezekkel

ne imádkozzanak értem,

húsos michigani kofák ne

áruljanak nekem halat,

ne rajtam próbálják ki, hogy árt-e,

hogy mérgező-e az ilyen falat,

a nagy sima autók mellett a sárga,

ütődött démonok

baba-szájukat másra pazarolhatják a

negyvenemeletes házsorok alatt.

Nem kell az aloé a tavak drága partján,

hol hurkás testüket

süttetik, maguk maradván,

a pléhfejű miniszterek.

Nem bomba kell – erény.

Egész világ erénye.

A földeken a fény,

az asztalon a béke.

De addig harc és háború

és pénzzel meg nem váltható

jövendölés és kűzdelem

a munkám és az ünnepem.

Gépek alatt, vasak alatt,

mint esztendők alatt a rab,

vagyok a népek ügynöke,

a békétlenség hírnöke,

kimondom őrtornyomban itt

a békesség vad dalait.

Kőbányai tanítványaim

Szürke kabátban biceg János,

a fejére dőlt a város

s a pincéből előkerül

Tóth Jóska is végezetül.

Beteg ott az édesanyja,

a lábát ő mosogatja.

Arany Béla ezüst tálban

mosdik este, hogy tisztábban

foghassa föl az igéket

s nőjjön meg benne a lélek.

Hangya nagy már, tizenkettő,

a fejére babos kendő

kerül, köti nemsokára,

nem is hajlik, csak a bálba.

Sánta Antal gyerek pedig

tintával ügyetlenkedik,

de a szája gyémánt-szókat

pörget, nyelv alá valókat.

Tollmár Erzsi, Boda Zsuzsi

babázik a pad alatt, ni,

a betűket majszolgatják,

szegények az istenadták,

nem jut nekik tízórai,

odaadja Kovács Gyuri,

könnyük pereg, ahogy eszik,

ha nem mondom, el se veszik.

Kocsmalukból, a bányából

előkerül még vagy három,

apjuk-anyjuk ha van, ha nincs,

kezükben megfagy a kilincs.

Absztrakció

Az Isten absztrakt – én is az vagyok,

a létezésünk megragadhatatlan,

ő is van, én is, ő is lehet, én is,

míg vergődünk egy bizonyos alakban.

Aztán majd ő lesz – végérvényesen

a játéktér, a kűzdelem, a forma,

míg én értetlen bekeveredem

egy tovaszálló és hamunyi porba.

Igazak

Csak az igazak maradnak meg.

Nincs kiválasztva, hogy szerkesztőségben,

könyvtárban vagy faluszélen,

de mozog a föld s ők megmaradnak.

Az igazaknak fényes sapkájuk van,

vörös vándorbot szorul a kezükben,

mentéjükön csillog a csillag,

amit az ég rájuk vetett.

Éjszaka, nappal, délben, délután,

időtlenül a világ kupolája alatt,

az izzó levegő harmata hullhat,

az ő betűjük megmarad.

Százezer év ha leomlik a hegyről,

szálka, recsegve gerenda ha megdől,

tágul az ég nagy sátra, akár a

vékonyodó, fujt labda burája,

ég ha bepattan, menny ha kicsattan,

mint üveg szélben, ponyva viharban,

rossz vakolatra, csonka falakra

írt betü ferde, mértani rajza

megmarad, egy-egy szó ü-je, á-ja,

mint a palánkon a szív, az az ábra,

mit figurázva, de rajzol a gyermek

azoknak, akik látnak s szeretnek.

Ezüst

(Latinovits)

Halántékod vert ezüstje

holló-hajjal vert ezüstre

heje-huja-hülye hajjal

égbeveszett diadallal

elveszített diadallal

kínzó kerékkel kopogva

halálbavonó vonattal

legázolva szép fürtödet

homlokodon füled megett

kerekére fölcsigázva

magad kálváriájára

Saját inkivizíciódat

temagad irányítottad

magad húztad föl a csizmát

tűzbe állva be nyakigláb

körmöd te magad égetted

vasfogókkal csipegetted

ahogy csipegeti a tyúk

magyar ugaron az ocsút

ahogy este a Fiastyúk

megeszi az égi borút

sötétségét elfogyasztja

csillag közzé változtatja

hogy a fejed fényes legyen

valamelyik égi jelen

onnan ragyogjon az űrbe

halántékod vert ezüstje.

Talpig inkvizícióba

vontad magad magyarodva

halántékká magasodva

hova nem ér föl a horda

kis zsugások bámulhatják

a fejedbe vert koronát

nyomorékok kan-bárisnyák

szerepeid eljátszhatják

raccsolgató férfi-kofák

szép arcod kiárusítják

nyúl-asszonyok és fél-fiúk

mutatják hogy hol a tejút

ott van fönn a Latinovits

világít a homloka is

beleszikrázik az űrbe

halántéka vert ezüstje

ó ha egyszer visszajönne

megint mindent összetörne

vert ezüst halántékára

fokhagymával koronázva.

Specialista

Aki a magányt megtanulta,

annak a magány lett az útja,

bolyonghat százarcú tömegben

marad egyedül és egyetlen.

Arcát sütheti a nap hossza,

ő bordakosarának foglya,

rovarok közt nagyszárnyú lepkék

közt élettani egyedüllét.

Megtanulta, mi az, magában,

megtanulta anyja hasában,

sejtként, peteként, vegyanyagként

tudja, mi veszi körül falként,

szívta magába, mint az éthert

a fejlődő egyedüllétet,

vizsgázva és belekábulva

aki a magányt megtanulta.

Nyílhatnak elé női térdek

a magányt látja, mint a mérget,

velük is sajátmagát nemzi

feledni nem tud, csak szeretni,

kiált, de nem jön hang a száján,

gyönyörűen marad és árván,

vergődik, viselkedik, vágyik,

de csak maga marad halálig.

Él ő is, mint a többi ember,

nem különb és alávalóbb sem,

nyakkendőt köt, fürdőruhát vesz,

főkönyvelő lehet vagy vátesz,

családban él vagy kutyamódra,

kűszködve vagy belenyugodva,

fekhet homokon, hegygerincen,

magában marad, mint az Isten.

Kis igazság

Mindenkinek kell egy kis igazság

hazamegy panellakást kér légköbmétert

ikrei után dupla fejadagot

sexágya mellé éjjeliszekrényt

hová leteszi antibébi tablettáit

Mindenkinek kell egy kis igazság

Trabantot akar öt vagy hat évi

várakozás után beleülni

hogy lássák panofix bundás

feleségével a faluban ha hazamegy

Mindenkinek kell egy kis igazság

rúzs-száj a nőnek hintőpuder

lábujjai közé némi Caola

az arcbőrére hogy ragacsosan

odaragadjon az üzemvezetői csók

Mindenkinek kell egy kis igazság

babakocsi melyben tolhatja

ezerkétszáz forintos bébijét

miközben aranylánccal a nyakában

akárkinek hanyattvetné magát

Mindenkinek kell egy hintaszék

elveszett otthonában ringatózni

lábfejét billegtetni míg a cipő

lebillen a sarokról amit

húsz éve nem csókolt meg senki

S a nagy igazság? Hogy belemarj

férjed arcába: nem bírom tovább!

ne tedd enyémbe a tiédet

vagy férjként vadászfegyvereddel

agyonlőni a feleségedet?

A nagy igazság: valamiért élni

elveszni egy katakombában

többnyire indokolatlan

mint ha a keresztfára szögeznének

és fönnhagynánk magunkon a cipőt.

Csodatevő

Pihenni kell. Pihenni kéne.

Belerúgni az emberiségbe!

Hogy hagyjanak aludni

a dunyhák között. Úgy ni.

Most fekhetek. Dögölhetek.

Megszabadulva tőletek.

Ügyes kis ringyók, madarak.

Dögöljetek meg ezalatt.

S én nem tudok megdögleni!

Zaklassatok csak, emberek!

Bánataitokért haló

poromból is fölkeltsetek!

Bújnék el. Szívemen megannyi

fölösleges szép vér pereg.

Hisz nélkületek még meghalni

se lehet. Nem is érdemes.

Esdeklés

Isten szakállát időnként

meg kellene rángatni

ha volna rá idő

ha volna hozzá bátorság

ha volna elég erőnk

ha volna szakáll

ha volna Isten.

Csalás

(Európai anzix)

Én már utálom

– nemcsak önmagam –

másokat is

gondoljátok el

mindétig szerettem volna

magamhoz szorítani a világot

s most öklendezem

ha eszembe jut

egy barát egy hűvös szerelem

öklendezem

hogy nem sikerült

leállítani az atomgépezetet

Sztálin világerőszakát

s az örökké működő guillotint

Semmit sem értem el

Zürich vastagüvegű kirakatai betörve – joggal –

nekik is elég volt a jómód-Európából

Fényképezzük Chartres üvegablakait

s a színeit utánzó Chagallokat

miközben unokanővérem

rákját ideggyulladásnak magyarázzuk.

Könnyű halál

Nem akarta Isten,

hogy könnyen meghaljak,

kerített köribém

kegyetlen irgalmat.

Nem akarta Isten,

hogy könnyen haljak meg,

hanem haldokoljak,

de ne maradjak meg.

Éljek keservesen,

mintha könnyű volna

úgy élni, mintha már

meg is haltam volna.

Poli-história

Megéltem több mint ezer év

történetét és veretét,

átbukdácsoltam lányokon

kiket elém tárt a vadon,

virágot fogtam kétmarokra,

figyeltem, hogy pereg a rokka

és kúsztam át a falakon,

de nem hittem, hogy hajadon

reméli tőlem odaát

a kígyók hosszú vonalát

ölelni le, mint szörnyű húst,

hiába, örökké tanulsz.

Csodálkoztam, hogy muzsikát

csinált a kertben két barát,

kolostorban minek zene?

Elég az Isten kebele.

Az állatkertben a majom

azt mondta, hogy a rokonom,

csodáltam, hogy beszélni tud,

de kárörvendtem: ő hiúbb.

Láttam, az úton ballag át

egy kis kabát s egy nagy kabát,

üresen, mint uras fejek,

lám, vannak még miniszterek.

Miniszterek. S kísértetek,

jártak az ablakunk felett

a háztetőn, hol macska él

és nyávog, mint a sanda kéj.

Hegyibeszéd

Van egy bizonyos hegyibeszéd,

egy elmulasztott ifjúság,

mire az ég ráborította

magát, mint egy üvegbúrát,

szamárháton, madárhónaljban

jött Isten kócos ügynöke

közénk, megálltunk, mint az őrök,

akiknek kellő ördöge

van Isten ellen, zengve álltunk,

acélsisakunk remegett

a duzzadó erőtől, – bátran,

és őriztük a hegyeket.

Őriztük csacska birtokunkat,

férfivá érett jó korunkat,

patak vizét, vigyorgó almát,

virágok s gyermekünk nyugalmát,

rőt csillagok vidor futását,

augusztus-éji látomását,

az ízes, csorgó nedveket,

elrohadó betegeket

őriztük durva türelemmel,

mint zsákmányát őrzi a medve

kegyetlen, tövises bozótban –

szorítottuk a földeket – de

a tó fölött, patak alatt

van egy hegyibeszéd,

mely a hegyek fölé emelte

az ember hősi szégyenét.

Család

1

Száll a szél a fák között,

megy a hal a tóban,

emberekben száz között

legalább egy jó van,

ne mérgelődj, ne dühöngj,

minden ember alszik,

alvó ablakok között

megtalálod azt is.

2

Száll az égen varjúpár,

szárnyait kitárva,

s azt mondják az okosok,

minden varjú árva,

pedig nemcsak úgy lebeg

a két szárny, hiába,

mindenkinek megvan a

maga varjúpárja.

3

Három gyerek nem gyerek,

csak úgy szép, ha négy van,

csak az tudja igazán,

akinek elég van,

de ha ülve látszanak

asztalnál derékban,

nálunk még a királyok-

nál is jobb ebéd van.

4

Asztalomon négy virág,

mindegyikük rózsa,

vörös, piros, rózsaszín,

bíbor takarója,

és ha valamelyikük

nem is volna rózsa,

úgy szeretném akkor is,

mintha rózsa volna.

5

Ötre nem jut elég pénz,

kevés pénz se, sok se,

üsse meg a nehézség,

a lámpákat oltsd le,

ülj inkább a sötétben,

mert jobb az az ország,

nem látnak de legalább

egymás kezét fogják.

6

Halhatatlan hatosok

történelmi példák,

a kiszabott keretet

hát eggyel se lépd át,

aki összetartozik

el is válhat egyszer,

de a hibák házában

ember csak az ember.

7

Nincs már annyi, mennyivel

heten kéne lenni,

ha hiszed, ha nem hiszed,

annyi mint a semmi

ez a sok fő, ez a sok

ember és emberke,

a hetedik az isten,

vagy csak a szerencse.

Őszi chanson

Mennek az utakon leburkolt emberek,

alig lép az öreg, alig lép a gyerek.

Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik

és hártyavékonyan a falra rajzolódik,

tünődve emeli ebonit lábait,

verődő, lassu film, amit a múlt vetít

az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan,

lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban,

izomtalan szobor, végeredményben bárgyú,

sima, határtalan és sárga ujju bábú,

inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad,

emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat

és ferdén verdesi bokáit az eső,

öröktől-örökig így halad ez a nő,

az ő szivében ég mindegyik szerelem

s lábait, kezeit nem osztja meg velem.

Cigánytánc

Cigányhad kushad a kőre

guggolnak körbe és körbe

nézik a táncaikat,

mit a szél játszani hagy.

Bámulják a cigány táncát

s liliom-kérető párját,

kecses mozdulata

remeg a mandulafa.

Nincs rajtuk bugyogó sem,

fülbe- és nyakba-való sem,

öv van a derekukon,

csók van az ajakukon.

Serken a vérből az ünnep,

ujjaik megmerevülnek,

hogyha a férfira néz,

melléből csorog a méz.

Járják a fekete táncot,

fonják a szerető láncot,

holdvilág ég a havon,

árnyékuk leng a falon.

Boszorkány-tánc

(Az Apassionata III. tételére)

Kéj, kéj, csupa fura kéj

És feneketlen mély

Fekete szenvedély.

Vágy, vágy, szakadatlan vágy,

A szoba csupa ágy,

A csontom törik át.

Űzz, űzz, feneketlen tűz,

Mi éget, egybefűz,

A mellrózsára tűzz!

Vágj, vágj, vakító nyaláb,

Ne add soha alább

A vérebek dalát!

Járj, járj, (csupa fura táj,)

A zsigerekbe vájj,

Mind jó az ami fáj.

Lánc, lánc, csuda eszterlánc

És kisimul a ránc,

Ha jár a csuda tánc.

Fény, fény, a szeretőm szemén,

A táncok ütemén

Ma bolondulok én,

Még! Még! A kéjek ütemét,

Az ajkam tűzhevét

– A mellrózsádon ég. –

Tánc

Szeretnék megtapadni

mint őrült a falon

térdemmel tenyeremmel

lehellet–vastagon –

rikító rúzs az ajkon

a szaga fölnyomul

a táncoló agyig, le-

csókolhatatlanul

valaki van előttem

itt van szaga a számon

hogy minden bűnömet

az arccsontomig bánom

valaki van előttem

és táncolunk és táncol

tizenhatéves korban

merő kálváriából

a falra vetülök

a falat is nemezném

hátamba lő a lámpa

hogy nem vagyok keresztény

ugrálok a falon

böjtöm extázisára,

jaj, mit tettél velem,

te, Állatok királya?

A próféta

Ezekiel sovány próféta

nem tudta már, hogy mit akar,

csak ment látomásaival

és üveget süllyesztett a zsebébe.

Loholt sok utcasarkon át

ki tisztességes pusztaságba,

loholt, ahogycsak bírta lába,

a szélben hagyta lábnyomát.

Szaladt föl, esztelen eszével

a csillagok közé, a szent,

hol órákig fülelt a csend

játszadozott a messzeséggel.

(Prófétának nehéz a sorsa,

mezítláb, éjen, hidegen

röpülni fényes sineken,

vagy bújni tövises bokorba.)

Lóbálta fönn a csillagot,

mint csillagszórót lenn a gyermek,

akinek a kezére vernek

s nem tudja, hogy miért kapott

ki most, mikor az éjek égnek

s nagy tüzek gyúlnak fényesen

és csóvái a messzeségnek

körülkarolnak rémesen.

Furulyaszó

Hej, felettes szándék

fújja furulyámat,

hangközönként elmondani

torkom a világnak.

Nehéz tudományom,

sok fullasztott évem

akadozik, riadozik

jól fogott gégémben.

Alig emelem fel,

alig eresztem le,

már fekete hollók szállnak

oktalan szívemre.

Tele szerelemmel,

csordultig a csókkal

ereszd meg keserves hangod,

játszódjon a sóhaj,

föl-le, föl-le, fújjad

hegyek vonulását,

szöcskék dévaj szökellését

és a nád zugását,

de ne eredj soha

boldog muzsikásnak!

Ne fújj dalt, ne játssz dalt

hej, csak a halálnak!

Bor és leány

Ide is, oda is fut a lány, a hamis.

Csuda jó az apó söre is, bora is.

Illegés, billegés ez a tánc, az a tánc,

karikán a zománc, barikán a románc.

Kicsoda? Micsoda fuvalat? Sugalat

kergeti, vergeli a buta nyulakat?

Körkörös örökös móka ez. Róka ez?

Aki itt a csalit közepére szemez?

Róka ez, farkas ez. Bor és boróka szesz.

Vékony a dereka, téboly beremeg a

testire, lelkire, kerek ülepire,

úgy száll az utcára mint a gyerek-pihe.

Engedi, bánja is, szereti, szánja is,

állja és járja is a heves táncra is,

öleli az apót, öleli az anyót,

maga is buta volt, maga is csuda volt!

Tánc II.

W. M.-nek ajánlva

A bál arany ruhái közt forogtam

mint lassú tánc és tündöklő idom

nő asszony lány bohócka fruska voltam

egy égbe röpülő majálison.

Ez a boldogság ezt éreztem, ez:

Mindig forogni, mindig táncba szállni

hol minden mozdulat olyan nemes,

Isten se tudna szebbet kitalálni.

Forog a tánc és forog fenn a csillár

forog a mélyen lebbenő ruha

Az éterig röpülve megszűnik már

személyünk különleges bábuja.

A tánc vagyunk – a világegyetemben

karol valaki s én is karolom

egy soha el nem múló szerelemben

mint arany füstben táncoló ikon!

Kis éji zene

Volt egy időszak az életemben, amikor Anna Ruzicskova csemballózását hallhattam minden éjszaka. Úgy volt beállítva a lemez egy kis körtécskével, hogy addig égett, ameddig ment a zene, és így az ember valami mennyei éjszakába szédült…

Éjjel 1.

Mindennap éjjel egykor

mikor egy nagy lemez szól

és elmerülve Berthold

Brecht művét olvasom,

a polcon rengeteg por,

a tea vize felforr,

azt gondolom ilyenkor,

hogy tovább nem bírom.

Magány

Tudsz-e már egyedül aludni

szemhéjad ráncai közt

az ismétlődő örökös sötétet

figyelve mint a szél pörgette szöszt

Tudsz-e odabúvóckodó

lábak nélkül magadban melegedni

mikor a paplan súlya

jelzi életed értelmét hogy ennyi

Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva

a fel nem kelő csillagokba nézni

magadba ejtve mint a csecsemő

s elhagyatva mint kiterített férfi?

Eszed lejár homlokod vízköves

szobád falát ujjal se tudod érni

tombol a nyár a nyárnak vége lesz

s a nyárözönben telt szájjal nevetsz

hogy fogaidat a nap fénye éri

mint szádba ömlő melegsárga szesz

– mert akkor végleges.

Próféta

Embert ölök szavammal és támasztok

vizen habot, sirálynyi rebbenést,

te csak köszörüld élesre a kést,

én megmetszem a fát és a harasztot,

hogy nőjenek, mint égi rendelés,

águkra gyűjtve sok gyümölcsüket,

élükre pompát, kard és rémület

között tanulják meg a cselvetést.

Ember s állat közt mondom el szavam.

Gyümölcs-virágos és haszontalan

s a tüske-vérző, hosszú bokrokon

és csipegetve, mint a parazsat,

mert én vagyok a birka-áldozat,

ki old vagy pusztít. Hát megfontolom.

Bikaviadal

Vannak jobb emberek. Én nem vagyok jó.

Olyan vagyok, mint bikának a posztó.

Hergelem őket. Gyötröm. Izgatom.

És nem mindenkinek kell izgalom.

Döfnek felém, pedig csak lebegek

– az orruk előtt piros lehelet.

Dühben forog a két szemük. Meredten

néznek azok is rám, kiket szerettem.

Ágyékuk izzik, szarvuk vérsavas,

viccelek velük – ők rámrontanak.

Kíméletlennek és ingerkedőnek

éreznek engem, ha szeretem őket,

pedig csak ki akarom hozni a

belsejüket – hogy kiomoljanak.

Lengedezem a lényegük előtt,

napfényes izmot, ködös vérvelőt:

ki akarom emelni múltjukat,

homályukat, csiklandásaikat

az elemezhetetlen állati

mélyüket szeretném kiontani,

a belüket, zsigereiket féltik

(senki se viseli el, ha megértik).

Lengek előttük, rángatózom, ők meg

azt érzik, meg akarom ölni őket.

Undor

Akárkik akármit akarnak

nem vagyok kellemes magamnak

se hősnek se bölcsnek se férjnek

akárhogy írok vagy kefélek

Nem vagyok kellemes magamnak

se indiánnak se magyarnak

bőrömből százszor is kibújnék

ha levehetném ha ki tudnék

Kertemben darazsak dőzsölnek

nekirohannak a szőlőnek

szívják a barnuló bogyókat

egy szemnyi se marad maholnap

Akárkik akármit akarnak

jó volna maradni magyarnak

bölcsnek vagy férjnek vagy vitéznek

akkor is élni ha nem élek.

Sikerült

Én el akartam veszni egyre

mint a cirkuszban a cilinder

mint zugutcában kit nem ismer

se rendőre se a balekje

mint kerítések közt az eszme

mely lázadni s hallgatni is mer

vagy áruházban a miniszter

mielőtt egy zoknit is venne

sajnos remekül sikeredve

olyan vagyok már aki nincsen

mint hitetleneknek az isten

a konyhazugban meggebedve

hogy már az anyám meg se ismer

vagy ha élne meg se ismerne.

Nap

A természetben élek én

elveszve mint a gyík,

futok, futok és nem lelek

a körben valakit.

Ő néz reám, a napfejű,

ezer fekete ág

mögül kísér, száll, imbolyog,

nem láthatom, de lát.

Mátra

Nagy hullámokban ver a táj,

áttetsző vizű tenger,

kitölti a hegy vázait

ahogy magasra lebben

és földet ér és partot ér

az üvegedényekben.

Üvegesen hullámzik a

hegyek között a pára,

de oly puhán rakódik a

szinek magaslatára,

alig remeg a csarnok és

alig remeg a váza:

az üvegházak tetején

a rézszínű tetők fölött

hullámokban kavarodik

és gomolyog és hömpölyög,

mint étel gőze, lomha füst,

a nagy kék tálakban a köd.

Madár

Zúg a madár a táj felett,

szétbontja vastag levegőjét,

ahogy a pára áramába

belevágja keserű csőrét.

Bedobja izmai csomóját

az elébe torlódó égbe

ez a nyers gumi, zúgó labda,

húsok s csontok repülőgépe.

Ahogy a tóba hull a kő

és széttöri a vizek arcát,

a nedves égbe úgy zuhan be

s rácsobban, mint a vízi sajkák.

Verődik, lebben, zúg, hasít

s rugaszkodik e fényes állat,

elébe száll lehelletével

a félig értett elmúlásnak.

Mint elhajított kézigránát

bukik, csapódik, sistereg,

saját szíve áldozatául

szétrobban a mezők felett.

Műhely

Belőled élek köznapi világ,

hozzád kötöznek gyökérrel a fák,

szél építi a beteges sarat

és kék virágokat nyit az agyag.

A föld csinálja az embereket,

bőre alól jön zegzugos meleg,

teremti százszor a gondolatot,

hozzá térnek meg gyöngék és nagyok.

Az út belé van vágva, mint a kés,

harsány a nap, ha küszöbére lép,

egymáshoz illeszkednek a kövek,

kirakják az emberi kerteket.

Hegyek és tavak dolgoznak velem.

Táplál a só és nyugtat a verem.

Szerszámokat és díszt hasít a fém

magán. Így élünk a világ meg én.

Szöcske

Szöcske ugrik,

száll a levegőbe,

két kicsi lába

vékony evezője.

Lába nyomot sem

hagy a levegőben,

fürdik a légben,

mint a tekenőben.

Zöld levelecske

nő a mezőben,

arra ugrik a

szöcske erősen,

mint kicsi tornász

billeg aztán,

vastag izom nő

két kicsi talpán.

Gyík

Gyík szalad a fűben,

villan a háta,

vékony aranycsík

villog utána,

mint az arany tű,

rezzen a lába,

jelet ír a porba,

rohan a határba,

nézi, de, fogja, de

senki se látja.

Vadcsapás

Egy futó lettem, mint a nyúl

akiben nincsen értelem

szaladok lankadatlanul

és fölbukom és elesem

nem értek én az egészből

semmit sem csak a pillanat

óvatlan tűzgyűrűje fogja

körül a halántékomat

Csak vadcsapás, bagzás, ívás

patakból borból hirtelen

a futó nyúlfejembe nincsen

egy szikra értelem

Szőrpamacs vagyok, vad gazok

lyukak között bukdácsoló

nem érzem amit érezek

érzéketlen sújt arcomra a hó.

Nem állok meg. A vadcsapáson

nincsen hozzátartozóm

A fölfoghatatlan világban

csak a fejemet kapkodom.

Még egyszer összefogni

az erdő, a társ vagy az út szagát!

s őrültség nélkül őrületben

a csillagokba futni át.

A vegetatív szaladásnak

ideiglenes bajnoka lettem.

Nem hiszek se az érthetőben,

se az érthetetlenben.

Tihanyi hegedűs

Este a gyertya nagyobbat lobban

és a sarokban

ő hegedül.

A pap fia,

vak és jól kell hallania.

Lehet, hogy…

ámde a víz fölött

tetszik a húr,

tükörre simul

és elfogy a szőlőkarók között.

A vonót kitapogatja

akár az apja,

aki lát,

de ez a kéz tudománya,

vibrál a gyertya világa,

szedi a muzsikát.

Nincs híre, már neve sincs,

szerelme és szeme sincs,

játssza és játssza a dalt,

könny hull a szemüregekből

s visszhangzik a régi hegyekből

a szél, a virág, a bazalt.

Nyáron

Megül egy nagy bogár az asztalon

és befogja a képkeret a képet,

rendszerezném, hogy mi az, amit értek,

és mihez nem volt kellő alkalom.

Én Istenem, jó Istenem,

lecsukódik már a szemem,

a bogár az asztalon ül

s minden marad a régiben.

Gézengúz

Ugye ez a gézengúz

aki téged kézen húz?

nem történhetik akármi

csak az amit ő talál ki

Elgáncsolja a hegyeket

alacsonyabbak legyenek

tókat folyókat lecsappant

száradjanak mint a hibbant

Bagoly szeméből az éjet

kilopja a sötétséget

gyíkot nehogy futkározzon

vaskampójával vág orron

Nyulak futását szakítja

az eszüket megbambítja

A sas szárnyát mézbe mártja

hogy verdessen nehogy szállna

Leveri az üveglámpát

persze amikor nem látják

istállóban a lovaknak

őmiatta nem jut abrak

Ha leülnél talpra állít

naptűzben betakar állig

sirat amikor nevetnél

éheztet amikor ennél

Ő a bizonyos Gézengúz

aki téged kézen húz

veled alszik veled kel

huncutkodik a szemeddel

Ütnéd vágnád markolnád

elkapnád a sapkáját

leszakadna a füle

– meg se lennél nélküle

Ő a bizonyos Gézengúz

aki téged kézen húz…

Nagyon szalad az ősz

Nagyon szalad az ősz mint egy fogat

nincs benne ló nincs benne gondolat

mégis fut rohan elmutatkozik

visszahagyja verejtékcsöppjeit

hogy pára kinn a táj lebeg ködös

mint állatok bőrén az ösztönös

megrándulás mint égen az arany

egyhelyben áll és mégis elrohan.

Halhatatlan szerelem

Északon zenélnek a tücskök

Tészakon rücsölnek az enék

el kéne mondani az álmom

kél mané endeni a sol

Sötétben fekszenek a titkok

tétetben sitkolnak a tös

téged szerettelek mindég

épedre szinderetlek még

Ó ha a halovány rózsa

ózsafa razsovó hányó

el kell pusztulni miatta

tel peli attasuli mell

Még egyszer éjszaka lenne

lég majsza emészeri ak

örömadi szőr dada lemszer

a szerelem örök marad.

Holdkaréj

1997. január 13. éjjel 2 órakor

Nézem az ablakon kirajzolódó

orrvonaladat éjjelente,

mit megszabdal a régi roló

és jelzi, hogy a hold lement-e

az ég fényittas peremén,

figyelmezek a holdkaréjban,

hiszen kívülről jő a fény,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Az arcod íve fölszalad már

tornyos, úszkáló fellegekbe,

melyeken magad is elúsznál

előlem, hogyha el lehetne,

hiszen teher vagyok csupán

ledobva itt a puszta ágyon,

ahol a vének vánkosán

már önmagamat sem találom,

annyian voltunk gyurkovicsból,

hogy alig maradt egy belőlem,

őrizgetve egyetlen titkom

nincsen erőm, hogy azt lelőjem.

Szakad már belőlem a fény, a

feketeség, az ég, a hold,

hogy már arra gondolok néha,

meg sem történt az ami volt,

nem voltak szüleim, se lányok

nem születtek tőlem, a nagy hal

úgy úszik el a roló-rácsok

között a szigony-éles karddal

a holdsütötte égen által,

hogy agyoncsap az uszonyával.

Tisztán, feketén, látva látom,

hogy nem is voltam, csak a mások

szemében föltorlódott álom:

kinek örömfény, kinek átok,

de magam nem voltam magam,

nem volt talán szülőhazám se,

nem érzékeltem pontosan,

vajon magyarnak szült anyám-e,

kallódtam csak az éjidőn,

mint most is kallódik a felleg,

csak fekszem itt a lepedőn,

s csak annyit tudhatok: szeretlek.

Ez az egyetlen bizonyosság,

az üvegen kirajzolódó

orrvonal, mit a ritka roló

föltüntet, hogy ez a mennyország,

ez a vonal az égig ér,

lehet egész Isten kezéig,

ahol az örökös fehér

holdban az isten arca fénylik.

Vagy a te arcod? Orrvonal

a fölragyogó holdkaréjban

hiszen kívülről jő a dal,

itt benn pedig nagyon sötét van.

Séd patak

Nem is vagyok csak hegedűhúr

nem is vagyok csak csobogás

az ablak előtti időn túl

patak vagyok és semmi más

És ködben állnak kinn a fák

suhogva mint a mente

és elszállnak az ifjúság

végén a végtelenbe.

Vereség

A vereségnek nagy szemhéja van

csak jó erősen le kell hunyni

nehogy magától fölrobbanjon

úgysem lehet alatta elaludni –

ránőjön szemünk üvegére

összeszorított sok ezernyi

vak éjszakán át hogy alóla

érdemes legyen felébredni.

Mozdulat

Az őszinteség szűzhártyáját

mily könnyű beszakítani

de egzotikus ölelések

között is marad valami

belőle – talán csak hiúság

talán egy házasságnyi vér

de mit a legszebb hazugsággal

se cserélünk be semmiért.

Lámpa nélkül

Láttalak és ismertelek

a fényben, mint egy fölemelt

arcot, üvegablakaimmal

végleg bekerítettelek.

Sötét van. Hús vagy, testanyag,

a sötét megelevenedése,

a bőre, egyetemessége,

nem én vagyok és nem te vagy.

Sötét állatot nemzek én

fektetve a fekete ágyra,

letakarva és fölkínálva

a halandóság térfelén.

Szárny

Csak én csináltam neked szárnyat

fényből vékony üvegpapírból

boldogtalan suhanással

egy évezredig szállt

Szárnyaid kilukadtak

fejed leesett

ahogy az égből lezuhantál

magadnál kevesebb

maradtál fekszel arcra bukva

tagjaid szétdobáltan

kifordult szemgolyókkal a

boldogság mocsarában.

Ima

Ki vált meg minket bűneinktől,

amelyek bűnöknek is tiszták –

az ember bűnei közül

a végén már bűnt is alig lát –

a szemedet? A melledet?

A végképp verhetetlen szívet?

Könyörgök, a nem lehető

Isten bocsássa bűneinket!

Arcél

A kurvaságnak más az arcvonása

szájuk íve arcuk hártyája más

barokk magány precíz önátadás

arany lemez a szemgödörbe zárva

– tulajdonképp a legszebb arcvonás

Házasság

Belenyúltam a zsebembe

zsebkendőmet elővettem

az orromat letöröltem

barnakockás zsebkendőmben

Gondolkozom két év óta

életemben mi lett volna

ha a kivasalt zsebkendő

a zsebemben nem lett volna?

Tán a sorsom is más lenne,

ha nem nyúlok a zsebembe,

s mi lett volna, hogyha egy koszos

zsebkendő akad a kezembe?

Dió-dal

Azt mondja Pláton

majd megtalálom

a nagyvilágon

a diót a diót a diót

valahol megtalálom

hol van a párom

azt mondja Pláton

Volt egy mese: – az istenek –

azt mondja róluk régi monda

nem olyan becsületesek

ahogy az ember elgondolja

Irigyelték hogy emberek

egymásba legyenek bomolva

és kettévágták a diót

férfiúi és nő-dióra

És most tele van féldióval

Amerika és Európa

és vágyik ellenállhatatlan

a féldió a féldióra

Futkos a nő és fut a férfi

s keresi mint az idióta

Szibériában Afrikában

hogy hol van az ő féldiója…

Azt mondja Pláton

majd megtalálom

a nagyvilágon

a diót a diót a diót

– sose lesz sose van sose volt –

valahol megtalálom

hol van a párom

azt mondja Pláton…

Azt mondja Pláton

majd megtalálom

a diorámom…

összeillesztem

vele a testem

majd megtalálom

azt mondja Pláton

hol van a párom

majd megtalálom

egy rossz díványon

Magyarországon

azt mondja Pláton

majd megtalálom

az Antillákon

vagy Sárbogárdon

azt mondja Pláton…

Pompeji mozaik

Remeg a nap, mint régi állat arca

az áldozókés és bokor előtt

s átlátható fátyolokba takarva

riadva állnak kékárnyéku nők.

Ez az egész. Az egek lassu íve

lebeg sötéten, mint valami szárny

és egyetlen vonallá egyesítve

zuhan az árnyék evezője rám.

Összetörök a világok alatt,

a nőket és a napot érezem,

a pörkölődést és a súlyokat

tartom üvegbordájú mellemen

és betörök és beszakadok a

szerelem és az égi súly alatt,

olyan vagyok, mint izzó katona,

kire egész Pompeji rászakadt.

Nem menekülök. Át van döfve a

nap és a régi asszonyok szive

s én gondolok, eldőlve, mint a fa,

a császár vékony szeretőire.

Goya Quinta del sordo

Nagy szőke nők lobognak bennem állva,

egészségtelen, gyúlékony szeszek,

égő testemhez nyúlni sem merek,

kinyújtom kezem messzire a tájba.

Illeszkedem a múltak mértanába,

a kék esők, a fémes, nagy szelek,

terek közé, ahol lehűlhetek,

mint kinn a kertek éjsötét virága.

Sistergő, égő testemet dobálom

az őszutó párnáin és az ágyon.

Sötét véremben úsznak, mint a holtak

olajos arcai és hánytorognak

a gyulladt szájak, égő fogsorok

menádjai s én égek, lobogok.

Reggelre

Majd reggel elkezdem az életet

addig befellegzett

Most látom az összedőlt katedrálisokat

a kiüresített istállókat

az ágy szélén lógó szeretőket

a lekopaszított rózsákat a kertben

a holt betűk nyomdasorait

isten szemöldökét a varjúrebbenésben

a buszgumi kerékkacskaringóit

a kávéscsészék álló tonnaköveit

a lecsüngő telefonbakelit izzadt markolását

a szomszéd házra tűzött nemzetiszín lobogót

a röntgenre váró asszony ezüst fejét

az arcom elé hulló rovátka diókat

a Magyar Köztársaságot

Most ezekkel nem tudok mit kezdeni

Folyton forgatom őket agyam agyhártyalobjáig

vörösborpára ködfüggönyéig

cigarettacsonkjáig

belső államhatalmáig –

míg

feltünedeznek

a hajnal lovasistállói

szétbontott hajú szeretői

repedésig széttárt rózsafejei

villogó regényei

túlhízott varjúi a kertben

kikeményített autógumijai

a világos hó ismétlődő üvegrebbenései

a kávé orrig szaladó párakockái

a telefonkagyló hívó soklukú

középen körbelőtt horpadt omegája

a piros-fehér-zöld zászló festékszínei

a ráktól megmenekült asszony idős mosolya

a diók örvendező öregember bölcsessége

s az egész Magyar Köztársaság

Akkor meg fogom oldani.

Probléma

Nem az a problémám nekem

hogy szép legyen hogy jó legyen

a házam vagy az életem

nem az a problémám nekem

Hanem – mi is? Hogy szép legyen

a szertelen és végtelen

mezőkön át a réteken

mi is? Már nem emlékezem.