Őszi chanson

Mennek az utakon leburkolt emberek, alig lép az öreg, alig lép a gyerek. Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik és hártyavékonyan a falra rajzolódik, tünődve emeli ebonit lábait, verődő, lassu film, amit a múlt vetít az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan, lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban, izomtalan szobor, végeredményben bárgyú, sima, határtalan és sárga ujju bábú, inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad, emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat és ferdén verdesi bokáit az eső, öröktől-örökig így halad ez a nő, az ő szivében ég mindegyik szerelem s lábait, kezeit nem osztja meg velem.