Pompeji mozaik

Remeg a nap, mint régi állat arca az áldozókés és bokor előtt s átlátható fátyolokba takarva riadva állnak kékárnyéku nők. Ez az egész. Az egek lassu íve lebeg sötéten, mint valami szárny és egyetlen vonallá egyesítve zuhan az árnyék evezője rám. Összetörök a világok alatt, a nőket és a napot érezem, a pörkölődést és a súlyokat tartom üvegbordájú mellemen és betörök és beszakadok a szerelem és az égi súly alatt, olyan vagyok, mint izzó katona, kire egész Pompeji rászakadt. Nem menekülök. Át van döfve a nap és a régi asszonyok szive s én gondolok, eldőlve, mint a fa, a császár vékony szeretőire.