Az ellenállás öngyilkosságai

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonnyal már körötökbe érkezett a költő, akiről ma írni akarok néked. Beballagdált saját égi balladájába, fából faragott királyi fejét kissé félrebillentve, éjezüst haját meglobogtatva – ménesen és szélesen, mint örökké vágtatni vágyó paripa –, mégis lassú láb-billegéssel már elérkezett a fönti mennyei birodalom nagy Nimród resztorántjába, mely csupán a mi Nádor utca-sarki földi vendéglőnk égi mása. Könyököltök, mi? Rákönyököltök a láthatatlanul nagy tölgyfa asztal vastag lapjára, és rendelitek és nyakaljátok a sok gyomor-lyukasztó, szívszakasztó mennyei rizlinget.

Jócskán meghaltatok. De immár nincs gondotok e lenti-alanti tülekedésre, melybe magatok is belepusztultatok. Vidáman koccintotok az örök messzeségből előbandukoló jövevényre, Nagy Lászlóra, ki előbb indult és előbb érkezett nálatok, hogy elvegye az Úr kezéből az öröktől néki készített koronát.

 

„Minden halál egy öngyilkosság a gyomorlyuk a szívkaréj addig élünk amíg akarják a nyál az ideg a só a vér”

 

Ennek a nemzedéknek a tagjai – közvetlenül vagy közvetve – bizony mindannyian öngyilkosság áldozatai lettek. Belehaltak a korukba. Nemcsak a fizikai életkorukba, hanem a századukba. Így Kormos István, Kondor Béla, Latinovits Zoltán vagy Nagy László.

„Sok lassú méreg által pusztulunk el” – írja egy költő, hiszen valóban mérgek, drogok, alkoholok, szenvedélyek, mohóságok által tartjuk fenn életünket s ezekbe pusztulunk is belé. Hiszen nem lehet ép ésszel elviselni a létet. A magánlétet sem. Maga az élet is maga ellen dolgozik, a század eleji Freud Zsigmond már harsányan tanítá, hogy az életösztön ellenében jó erővel dolgozik a halálösztön. Ahogyan asszimiláljuk magunkhoz a világot, a fönntartó anyagot, úgy disszimuláljuk is, lebontjuk magunk vázlatát. Természetes. Ez az élet és ez a halál. Nemcsak Freudtól, régtől tudjuk ezt.

Van azonban egy furfangosabb végzet is. Az a kor, amibe születtünk. Ezek a befele forduló tőrök, magunkba fúródó kések, a kor belénk fúródó pengéje. Melyek ellen csak az alkotás és az önpusztító szembeszállás páncéljával tudunk védekezni. (Ezek az öngyilkosság, hogy úgy mondjam, kifinomultabb változatai. Nem a pillanatnyi elkeseredések kis revolvergolyói – mint mikor Németh László Gödöllőn meglőtte magát Démusz Elláért, karcnyira megsebezve halovány mellkasbőrét, nem a kis Dosztojevszkij-hősök bállongósan szívfacsaró revolver-hadonászásai az „Ördögök” című regény megkönnyezhető lét-történeteiben, nem. Ezek nagy, valódi és kikerülhetetlen öngyilkosságok.)

Az ellenállás öngyilkosságai. Az ember nemcsak szellemével, lelkével, hanem fizikumával is ellenáll. Még ha nem akar is. Az igazság megfeszül, mint a bármikor elpattanó húr. A zsigerek, a belsőségek is ellenállnak.

 

„A nyál azt mondja: ehetetlen sok-sok politikai nép a vér pedig elönti egyben saját agya becsületét …nem mi halunk meg – ők maguk a só a vér a nyák izom mi élünk mint a rossz batyuk ők ordítozzák: nem bírom!”

 

Kedves Gráci! Így halt meg Nagy László. Ezt írtam halála pillanatában, s ezt írom ma is. Ezüst reinkarnációja földi ünnepén.

 

„Nagy László meghalt egymaga, mint egy országos sebesült, nemzetes szívén a csend, mint egy vértócsa, egybegyűlt”

 

Ezt írtam halála órájában, és nem mondom, hogy ámen. Említenem se kell, hogy az Élet és Irodalom akkori mesterei – jobbak és rosszabbak is akadtak –, megkímélendő Nagy László emlékét, nem közölték a verset. Ezért akartam néked most Mandzsúriába s nekünk itt, a félholt Magyarországon most elüzenni ezt néki.

Mit írt Babits Mihály? „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Így él a költő. És így hal meg. Saját szervezete – olvashatjuk Nagy László keserűen monoton és hősies naplójából – telik meg mérgekkel, az ellenállás sóival. A költő lassan átveszi korának mélyingereit. Átveszi, magába olvasztja, beleküzdeti magát kora mérgeibe. Teste, mint valami irodalmi test, beleéli magát kora poklaiba. József Attila nagyon tudta ezt, nagyon szenvedte, nagyon meghalta. „Aki dudás akar lenni…” Nem hiába írta-vérezte hozzá Nagy László egyik legszebb versét, hatalmas siratóját, remény-kereplőjét.

„Hiszen te tudtad: / dögbugyor a vége e pokoli útnak… mért játszott a szíved te szerencsétlen”? – és „s árván, idétlen / emberségre, hű szerelemre étlen / villámló tálból eszed a halált.”

A kor fekélyei között az irodalmi test, a költő teste lassan öngyilkos test lesz. Meghal. Megöli magát. Ha nem vonatkerekekkel, nyakcsigolya-reccsenéssel, mint a fő-test, a Fő-Ellenálló József Attila és sorozott társai a halálban, B. Nagy László, Latinovits Zoltán, akkor a belső vérzés öngyilkoló sebeivel. Kondor Béla, Kormos István sebeivel.

Ilyen sebekbe halt bele a fából faragott fejű királyfi-Nagy László. Hiába etette lyukas sebeit sűrű szalonnás-tojással, hiába itatta lyukas mélyeit öklendeztető-hánytatós karcos boraival – a test már ellenállt. Az életnek. Annak a kornak, melybe született, mely várományos népkirályfivá avatta, hogy aztán a belső sebek, hogy aztán a dacos elhallgatások, elmarjult igazságtalanságok önmagát vérző páncélja mögé lökje.

Baudelaire is tudta ezt:

 

„Lelkünket sok finom fogás koptatja rég, s kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány, míg végre fölragyog az Alkotás, a Bálvány, melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!”

 

A zokogó pokol, vagy a vörösmartys zokogó malom Nagy Lászlóban nem csupán az alkotás bálványáért zakatolt elgyötört szívében, hanem azért a tájért, ahol és amelyért született. Azokért a földszagú emberekért, akik közt termett. Akiket pillanatra fölemelt, hogy annál mélyebbre alázzon a cselvető, mesét dünnyögő fasiszta kommunizmus, hogy József Attila jós-szavaival éljünk. Nagy László ezért halt meg. Az irodalmi test ebbe az ellenállásba lyukadt bele.

 

„A só azt mondja: nem bírom a sótlan suttogás-unalmat az ideg hogy nincsen izom ami kinyom egy birodalmat”.

 

Ebbe halt bele Nagy László. De fohászaival is a reményt esengte. A nép-reményt. A Színészkirályért való gyászában túl a mindenkori gyávákon – hiszen… „van ki egy életet pitizve kitölt” így kiált „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, / hozzám vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király/ / Vicsorogd rám a reményt…! miképpen / élve is, magadnak sereget csinálj…”!

Ilyen remény-sereggel gondolunk Nagy Lászlóra. Nemzedék-nyomról-nemzedék-nyomra lépve, mindennapos öngyilkosságunk halogató reményében, vallván vallja e kíntól bélyeges sereg, s mondom magam: „Nagy László hiába halt meg, / Nagy Lászlóból dől a fény…” És: „Nagy László meghalt rendesen. / Így szoktak a kardjukba dőlni / akik nem tudnak elidőzni / egy sima fekhelyen. / Nagy Lászlónak le kellett hullania, / mint zászlónak a török végről, / hogy harangozzanak, gondolkozzanak / emberek az emberiségről.”

Ezt írtam halála óráján. Ezt mondom színezüst reinkarnációjában. Fohászkodván az ő versével:

 

„József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes!”