Szagtalan

Kedves Gráci!

Kedves Galsai Pongrác, drága égi barátom, ki immár ötödik éve gubbaszkodol egy pufók felhőn, és könnyed fitymálással figyeled az alattad elforgó fene-kis Magyarország fondorlatosan újkori történelmét, el sem tudod képzelni, mi folyik a mi veszendő, különleges és kétségbeejtő országunkban, közelebbről például Pest megyében, még közelebbről Dabassáriban, egy kétségbeejtő falvacskában.

A kereszténységet nem kellend néked közelebbről magyaráznom, hiszen magad is papgyerek voltál. Atyád, a nagy hevületű és nagy műveltségű katolikus pap bácsi, megelégelvén az egyházi rend könnyed igáját, húsz évi papkodás után civil pályára tért, hogy néked, e rakoncátlan író-gyereknek életet adván dörmögős, boldog-boldogtalan házasságban tengesse hosszanti, maradék életét.

Jól tudod hát, aki kereszténynek keresztelkedik, az is marad az idők végezetéig, mikorand az Üdvözítő eljő ítéletet tartani, és jobbjára állítandja a jókat és baljára a gonoszokat. Aki bekerül a keresztény eszmekörbe, ott is marad. Ahogy mesélted, atyád, a régi pap sem bírt elszakadni a szent mesék és fájdító igazságok katolikus körétől. S bár néha öklét emelendé a morcos ég felé, utána beroskadt karosszéke imádságos öblébe. Egyet azonban mindenképpen és szerfölött megőrzött a kereszténységből: nem engedte gyalázni a másik vallását, származását, szívét-szagát! Ordítva kergette ki azt a kerti munkást, aki sunyi megjegyzést tett a „boltos büdös zsidóra”, hogy fölemelte egy fillérrel a tojása árát. „Büdös maga, aki elrészegeskedi a családja verejtékes élelmét!” – mondá öreged.

Ugyancsak vaskos sétabotjával támadt – vérmes ember lévén – a járdán büdös-parasztozó csipke-alsószoknyás úriasszonyra, akit nyakon ért egy trágyát szállítmányozó fuvaros félrebillenő és illatos leve. „Büdös maga, asszonyom, aki illatos budoárjában nem veszi észre, hogy ebben az illatárban a fél ország éhen hal!”

Imígy jó édes atyád, aki bizonyára azon is fölkapta volna a botját és fejét, amit egyik kabaré-klubunk televíziós szobájában hallottam éppen a Dabassári iskolabotrány közvetítésekor a heveskedő polgármesterre megjegyezni: „büdös keresztény!”

Forognak az idők. Emlékszel, az elmúlt negyven évben könnyed keresztény-üldözés folyt, helyesebben idővel csak üldözés, hiszen jó néhányan igyekeztek kiegyezni a kommunistákkal az őskereszténység szellemében, talán még a szabad szerelmet is bevették volna templomaikba, ha hatalmukban megmaradhatnak. Ám a többség, a tűrő, gyötrött, elszánt és fájó többség megmaradt hite ösvenyén. Kibírta. A futást megfutotta, a hitét megtartotta, de nem várt rá az örök élet koronája – ahogy a nagy szervező Pál mondja –, hanem ebben az új rendszerben inkább a megaláztatás várt reá. Az, aki keresztény volt és maradt – lemaradt. Valahogyan terhére vált az új értelmiségnek, terhére vált a modern gondolkodóknak. Manapság alig van nagyobb sértés és megvetés, mint ha azt mondják valakire: keresztény. Benne foglaltatik mindaz, ami a többség: elmaradott, alázatos, bugyuta, bárgyú.

Ugyanilyen hírbe keveredik mindenki, aki régi, egyházi iskolák, épületek visszatulajdonlása ügyében eljár. És ebben van valami szomorú igazság. Az életet, a múltat nem lehet kárpótolni. Se egyénileg, se társadalmilag. Nincs kárpótlás. Maga a vallás azért eszelte ki vagy mondjam kedvesebben, hiszi a másvilágot, hogy a földi borzalmak és egyenlőtlenségek rehabilitálódjanak a mennyei igazságtételben. Te már tudod, hogy van ez odafönt? Idelent: nevetséges és borzalmas. Negyven év alatt ma már minden egyes épületbe befészkelte magát a világi jelenlét. Hiába birtokolt az egyház sok ezer iskolát: a civil társadalom, amelyik ezekben élt vagy éppen pöffeszkedett mint pártiskola, nem akarja visszaadni az ezerévesnek, amit negyven éve a magáénak élt meg. Beleélte magát a falakba. Ehhez járul még a „keresztényüldözés” mai formája: elmaradottnak, bugyutának, bárgyúnak tartani mindazt, amit egy vallási iskola taníthat. Dabassáriban még lebüdös-keresztényezhetik az ámuló gyereket, akit a szülei netán az úgynevezett katolikus iskolába járatnak. Ahogy ellenfeleik mondják: „elkötelezetlen” iskolába akarnak járni, s nem akarják magukat az elmaradott és kártékony hittannal vagy istenszemlélettel fertezni.

Azt hittük, mikor még éltél, ha egyszer megváltozik a rendszer, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Nem állt vissza, Gráci. Olyan ős-dühök, ős-gyűlöletek, lebüdösözések kelnek életre, amilyenekről fogalmunk se volt. Az emberek kifent bajonettel a kezükben járnak, hogy bármikor belemárthassák ellenfeleikbe.

Kérlek, ott fenn a felhőn, intézkedj. Már csak mint papi gyerek is. Minden az embereken múlik. Nem az eszméken. Az eszmék elfajulnak, bosszúra, elégtételre szomjasak. Intézd el, hogy az a nagy többség, amelyik még reménykedik a keresztény igazságokban és értékekben, valamilyen minimális megbecsülésben részesülhessen. Ne legyen szégyen kereszténynek se lenni. Ne legyen arany érdem sem, arany miseruhák tömjénfüstös forgatagában, de ne legyen leköpnivaló, megvetendő politikai köpönyeg.

Székesfehérváron jártam a minap, ahol a város vezetői és az egyháziak is azt tartják: emberi megértéssel minden tulajdonviszony megoldható. És Székesfehérváron ez a nehéz álom meg is valósult. Vigyázni kell. Minden ember felelős, aki szítja a gyűlöletet, aki lebüdösözi a másikat. Ebben az országban együtt kell élni – jogban és igazságban – szagtalan zsidónak, szagtalan parasztnak és szagtalan kereszténynek.