Angyaltalan

Édes-kedves Grácikám, eredeti néven Galsai Pongrác író és dalmester, te is tudod, hogy minden ember mögött áll egy angyal. Védangyal.

Most aztán, gondolom, igazándiból tudhatod, hogy oly gyorsan és számunkra igazságtalanul eltűntél a mennyei Mandzsúria és Iniuria potrohos, rejtélyes és méltatlan ajtajában, hogy fölső lények, istenkék és angyalok értelméről kutakodj ahelyett, hogy a tél hószállingózásában ellibbenő tünékeny csodanői bokák dérharmatos nyomában baktatnál.

Van odafönn angyal? Ezt az egyet sietve üzend meg. Vannak angyalok? Vagy mese az egész? Kitalálás, gyemekkori ábránd, saját magunk találó védelme csupán?

Ismerted a mindig halálba hanyatló Radnótit, vékony arcú és nemes költőnket. Egyszer, amidőn az érdi szálloda-házba menekültél megoldhatatlan anyagi és költészeti és haláli dolgaid elől, s vásott lábunkat lóbálva a hűvösödő teraszon „Száz Dudás” whiskyt ittunk, vastag pohárból szürcsölve a sárga nedűt, hangosan és dühösen, mert nem szerettük, mert petróleum-ízűnek ítéltük minden előkelősége ellenére, és nagy általánosságban az óbüdös barackpálinkát részesítettük előnyben; azon a kora karácsonyi, bundás estén – midőn már kihajítottuk a mindig kedves és mindig szemtelen és folyton és a l’art pour l’art is csúnya nőket hajszoló Szebeni András fotográfust, azon a didergő estén azt mondtad: Te, Tibor, én hiszek az angyalokban. Szégyen, nem szégyen, de így van. Tudod jól, apám annakelőtte pap volt, tőle nyertem ezt a hitet. Legkedvesebb versem is a Radnóti-féle angyal-vers.

És – noha nem szoktál verset olvasni – föllapoztad a költeményt:

 

„Eddig úgy élt szívemben a sok rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban…”

 

Én is így gondoltam. Megnyugodtunk ebben, és röhéncselve szürcsöltük tovább borostyánszínű Száz Dudás whiskynket.

Grácikám, édes barátom, elveszett az angyal. Nincs meg az angyal!

Tudod te is, hogy megváltozott a rendszer. Az a bizonyos, csontot-velőt átitató félelmi rendszer, ami nálunk a Nagy Októberi Forradalom nyomán keletkezett, s amely a kádárizmus vérbe-iszapba áztatott seb-pólyáiba bugyolálódott, az elmúlt. Akár hiszed, akár nem, többpárt-rendszer van, alkotmánybíróság, szójabab, paprikajancsi, hőscincér, amit csak akarsz. A leghevesebb költségvetési parlamenti vitákon elegánsan vagy gyűrötten, szocialista pólókban vagy rikító sárga nyakkendőkben, gumóra kötve vagy jampis háromszögűre, kedves mosollyal alszanak az erre kiképzett jóléti bizottságok és képviselők, hogy aztán fölriadva édesded, a haza sorsán való aggódásukból Teleki téri vadócabb vagy pestiesen gunyorosabb vagy hősiesen magyarabbul földhözragadtabb viccekkel vádaskodjanak és vagdalkozzanak valódi vagy vélt ellenségeik ugyancsak a haza sorsán aggódó, de azért nagy privát pénzeket mohón és kedvesen harácsoló igazságaival szemben. Óh, magyar nép, magyar történelem, magyar padsorok, magyar rendszerváltás.

Mindehhez olyan gazdasági prés járul, ami az állami polgárok torkát szorongatja. Ami a Kádár-rendszer avatag hitelét, de mégiscsak erősítette, az a hol látszat-, hol valódi proletár-promenád volt, az is megszűnt. A vadkapitalista hajszában, hogy a régi szocialistának mondott államrendszerből tőkerendszert passzírozzanak, elfeledkeztek a proliról, a nemesen vett proletárról, a kistisztviselőről, a kisiparosról, a kis emberről. A kis úrról. Gyerekkorunkban a barkochbában volt ilyen szomorú kategóriánk, mikor drágalátos bátyámmal játszottunk: „kis úr?”. És akkor tudtuk, hogy az a sánta Müncz bácsit jelenti, a trafikost, Lepenye urat, az órásmestert, a Lohnert jelenti, a szociáldemokrata ácsmunkást, vagy Csendes Ádámékat a bolgárkertészetből. Ebből a „kis úr”-ból állott az a budapesti kisvárosi-kertvárosi lakosság, ahol gyermekkorunkat töltöttük. Eme kis úrra, akire pedig a szocializmus mint politikai előzmény épített (volna, ha olykor be nem börtönzi őket, mint például a keser-munkásember Lohner bácsit). Eme szociális érzékenység (remélhetően börtöngesztusai is), úgy látszik, mintha hiányoznék a nyugati burzsoádemokráciák utáni iramodásunkból.

Grácikám, arról is kell, hogy értesítselek, hogy a gazdasági présben nemcsak a fent említett történelmi réteg, az úgynevezett „kis úr”, hanem az angyal is elveszett. Az a bizonyos, amit mi a Radnóti-versben Érden, karácsonyi whiskyzésen olvastunk.

Angyaltalan lett a korunk. Angyal nélküli. Nem csupán a külső körülmények sivárak és ijesztően nyomorítók, hanem az emberek belseje roppant meg. Már nem bírja a páncél. Ha külföldi érkezik a régi vidám barakkba, a gulyást ma már nem (vagy éppen sehogy sem) szürcsölő elmúlt (ide ne tegyek kérdőjelet?) kommunizmusba, szörnyülködve kérdezik, mi történt az emberek, a kis urak arcával? Mi ez a ránc-tömeg? Ez a lehajló fej, megtört nyak és megtört tekintet, a villamosokon kik ezek a szürke emberek?

Tudod, a legkétségbeejtőbb, hogy az angyal veszett ki mögülük. A kedvük epés, vitriolos mocsarába fúlt, vagy egyszerűen elillant, mint jókedvünk tele. Hitre, fajra, pártra, nemre való tekintet nélkül szomorúak lettek az emberek. Kedvetlenek, bágyadtak, hitevesztettek.

Mint az üldözöttek. Mint akik állandóan veszélyben vannak az adóprések, a gyógyszeraggodalmak, az állásgondok veszélyében. Mintha nem történt volna meg a rendszerváltás fölszabadulása. Mintha nem föl, hanem leszabadultak volna, egyre lejjebbi és lejjebbi bugyrokba. És nemcsak a hajléktalan, a hontalan, a home-less, a pária. Mindenki pária-szagú és pária-sorsú lett, akinek van állása, akinek nincs, lelkileg mindenki pária lett.

Az érdi karácsonyi alkonyatban idézett Radnóti-vers így fejeződött be:

 

„…nem nézek vissza többé, s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.”

 

Grácikám, mandzsúriabéli rokonom, kérlek, most karácsonytájt emlékezz hozzám és hozzánk való jóindulatodra, s nézz utána kezdő kérdésemnek.

Ugye, van odafönt angyal? Nemcsak mese az egész? Ugye nem kell végleg angyal nélkül élnünk? Rosszkedvünk telét egyetlen tündérmosolygással tündöklő nyárrá változtathatja át?! Idézd ránk a gyermekkor belső ragyogását, emberi tartásunk líráját oly csodálatosan megelevenítő amerikai Thomas Wolfe regényének hipnotikus címét: „Look Homeward, Angel!” „Nézz vissza, Angyal!”