Boldogtalan nemzetÉdes Gráci, Galsai Pongrácom, írótársam a számkivettetésben a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hol bárhogy kavarogjanak a dolgok, végül is megnyugovásra és békességre lelnek – mint reményellem, te is –, emlékezel arra, hogy földi létedben milyen dühödt, dühös és ingerült voltál saját népeddel szemben. Ostoroztad, gyaláztad, gúnyoltad – persze jóságból és szeretetből. Ahogy tette a nagy Ady eme fajtával szemben, s ahogy teendjük talán mindnyájan valamivel jobb sorsra érdemes írók, a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened” szokásos kibúvó fordulat szellemében. Ahogy vasárnapi leveleimet nézem, s ahogy vasárnapi levelezőtársaimat nézem: fölmeredt, fölgerjedt, hatalmas ostort feje körül lóbáló prófétát és apostolt látok, hogy népét korbácsolja. Nem véletlenül. Nagy példaképünk, az ókori igehirdetőkön túl (ez esetben nem a nagy Szovjetunió és prófétái és komisszárjai és párttörténeti talmudológusai, hanem) Girolamo Savonarola, aki alázatos Szent Márk kolostori, firenzei perjelből a bűnös reneszánsz város őrjöngő purifikátorává gerjedt, aki a farsangoló és finom feneküket mutogató ledér nőszemélyeket és viháncoló szajhácskákat, valamint a brokátba-aranyba fulladó korai kapitalista pénzügyéreket és italos vitustáncban fetrengő pergamen bőrű nemesurakat dominikánus csuhájának sodrott övével verdeste. Tehetnénk mi is. Tesszük mi is. Mint fölgerjedett Savonarolák. Egyrészt, mert a nép megérdemli. Nemcsak a firenzei érdemlette meg pucér tomporára az ostort, hanem e mai is. Itteni. Magyar. Most, midőn kihullott harapó fogainak pótlásáért, megrokkant és dülöngélő agyarainak kirángatásáért is pénzt szednek az államilag jóváhagyott és csak magukban lázongó és méltatlankodó fogorvosok, e nép, eme nép hatalmas banzájokat rendez, hogy farsangi bálokon fitogtassa megkorbácsolt fenekét. Most, midőn támolygó és szürke arcú öregegyedek kiosonnak a kifizethetetlen gyógyszerárak nyugatiasra politúrozott patikájából, ahol mosolyogva köhécselő német reklámlányok kínálják nélkülözhetetlenül szőke fűteáikat, vastag aranyláncba burkolt puffatag nőegyedek és vállalkozó, hervatag asszonyok és intelligensre szemüvegesedett, kóróvékony, horpatagon melltelen kékharisnyák árulják elmúlt vagy sohasemvolt bájaikat a jótékony vakok vagy bénák búval bélelt báljain. Hogy a népnek, a népért. A vakokért. A szájjal festőkért. A kuka-kutatókért, akik mínusz tizenöt fokban ősretek, reszkető kezükkel matatnak penészes kenyérmaradékok közt, és a megbuggyant szilveszteri töltött káposztát szürcsölik ki a törött tálak ebek harmincadjára vetett elegáns porcelánjaiból, míg fennhéjázóan pimasz „gazdik” hatalmas termetű, ollós harapású (tehát nincs szabadulás!) rottweilerek fogyasztanak el, rendőri engedékenység mellett, eltévedt kisgyerekeket, és előbbeni porcelán tálakból gyöngéden etetett pittbullok marcangolnak szét büdös ruhájú, menekülő szegényasszonyokat. Farsang. Micsoda farsang! Van nekünk ilyenünk, mai napság már mindenünk van. Száll a dal és zeng az ének és forog a maskara. Most, midőn százezreket kellene életre galvanizálni a negyedik hónapja tartó, influenzás télben, milliók szorulnának éltető vitamin-blokádra, injekció-kúrára, mi az egymás zsebét fosztogató, félholt bankokat injekciózzuk a marxizmus által annyira kárhoztatott, spekulatív tőke-életre, nehogy átmentett vagyonkáikkal kidőljenek a haramia-sorból. Micsoda farsangi gyógyellátás! Ezt ne ostorozza a kis magyar Savonarola? Ennek örvendezzen, ennek a kisnépi, eliti tánci-táncinak? Ez lett a mi zokogó népünkből, a mi hadd-el-hadd magyarjainkból? A mi márvány tekintetű betyárjainkból? Ez lett a százötven éves török-megszállta, kunfajta, nagy szemű legényeinkből? A Rákóczi-kurucok rongyoltan is hős seregéből? A Bocskay-hajduk kistisztviselők lettek? A negyvennyolcas honvédek Bach-huszároknak álltak? A Kossuth-képviselők ferbliznek a mikszáthi parlamenti klubokban? Óh, magyar nép, te. Mi. Ez lett a huszadik századi felvilágosodás Nyugatából, Kosztolányikból, Adykból, Babitsokból, sündörgő-bündörgő ötszáz folyóiratért kunyerbáló önértelmiség? Persze, hogy dühös a magyar kis Savonarola. Különben is, emlékszel, Grácikám, író-korodból, hogy csak dühből és fájdalomból lehet írni. Ez a mi láva-anyagunk. Már a nagyon nagy és hömpölygő zsenialitással fogalmazó Tolsztoj Leó leírá a Karenina Annában: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A boldog családokról nincs mit írni. Igaz, Gráci? A boldog nemzetekről sincs. Vegyük hát tudomásul, hogy bármennyire igyekszünk is Európa jótékonyan nemzetközi fennhatósága alá, mi még a boldogtalan nemzetek közé tartozunk. Talán ez adja meg – mondanám vigaszul – a mi jelen, és sajnos immár évszázados státusunkat, különbségünket (itt esetleg nem csak mínusz jel értendő) és rangunkat. Ha már muszáj, legyünk kicsinyég büszkék a boldogtalanságunkra, mintha netán tolsztoji érdemekre pályáznánk. Ezen felül pedig azt mondanám magunknak, magyar kis Savonaroláknak: alant, bennünk, lenn, valahol, ahogy a kádári években szokták mondani: van itt egy nép. Amelyiknek joga van a maga belső, meghitt farsangjára. Hogy kibírta. Hogy kibírja. Most is, folyamatosan. Külön minden rendszertől. Lopóktól, janicsároktól, bankügynököktől, handabanda-művészetektől, árukapcsolóktól, gatyamadzag-szaggatóktól, belterj-brancsoktól, mindenre vállalkozóktól, nemzetközi zsoldosvitézektől, perc-emberkéktől. Van itt egy nép, gyalázható és gúnyolható és ostorozható – ahogy ezt mindennap mi is tesszük magunkkal –, de akit néhanap meg kell simogatni. Meg kell dicsérni. Meg kell veregetni a vállát. Meg kell érinteni. Akinek belül van a farsangja, élete huzatos tánctermében, a fázós lócák között. Ha az egyik legnehezebb sorsú magyar költő megtehette, azt hiszem, mi is, Grácikám, mai prófétácskák is, megsimíthatjuk egy pillanatra ezt a csapzott nációt:
Grácikám, köszönjük a mandzsúriai virrasztást. |