Magyar hülyeség

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író-uram és honfiúi társam ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonyára emlékezel, ha felhősen és párásan és ködösen is odafönn, hogy idelenn magyar voltál. Magyar, magyar, ha nem tudjuk is pontosan, mit is jelentett ez egyáltalában és a te esetedben. Arckreolitásodból és fél-rác indulataidból ítélve magad is – ahogy említéd is – hoztál egy jó adag szerb vagy horvát vagy bukundári vért a magyar erekbe, de csak magyarnak érezted, vallottad, nyögted-fanyalogtad és lelkesedted magad, ahogy jobb-mindnyájan is, akárhonnan és akárhogyan kerültünk ide bé elsőre vagy harmadjára Magyarországra.

Talán az is fölkerült mennyei füledbe, hogy mostanság ünnepeljük honi foglalásunk millecentenáriumát, ezeregyszázadik évfordulóját. Nos, van itt hecc, meg nincs is. Egyrészt a túlfélőknek és túlgyanakvóknak sikeredett meghiúsítaniok a rendes ünnepelést, már azzal és által is, hogy a mindenképpen figyelemkeltő világkiállítást lemondták. Egyszerűen elügyeskedték, ne lennénk már annyira magyarok. Hogy az ráfizetés. Ez igaz is, de az talán még nagyobb ráfizetés, ha nem vagyunk azok.

Tudván tudod te földi életedből azt is, hogy szelíd tekintetű nagyrégészünk és álmodozónk, László Gyula professzor évtizedek óta feszegeti, hogy nem egy honfoglalás volt, hanem kettő. Rossz nyelvek szerint a magyaroknak honfoglalásból sem elég egy, kettő kellene abból is. Persze ha egyszerűen és természetesen beléje gondolunk, hogy itten a Kárpátosban sikeredett megtelepedniök az ősöknek, az csakugyan magában is arra vall, hogy valami történelmi folyamatosságnak kellett munkálnia azon, hogy eme honterületen maradtunk. Másodjára az tényszerűen igaz és igazságos, hogy a főprofesszor által elévezetett leletek és történészeti kutatmányok is azt igazolják, hogy rokon-népek honfoglaltak már három-négy évszázaddal előbben is. Így azután valóban igazolva látszik, hogy nem egyszerre kelletett és lehetett hont foglalnunk.

Belegondolván, nem csupán a nagyfene és egész nép, törzs meg nemzetség, hanem az egyedi ember, egyedi nomád, egyedi honkereső is többszörre lett magyar, többszörre találta és találja meg a mai magyarságát. Mert hogy megtalálja, az biztos. Mert hogy szereti ezt a nem-szeretem fajtáját, táját, folyóját, dombját, dombhátát, csakúgy, mint a maga hátát. Mindenki. Ha belenyomták az olaszt ide az Árpádék, megszerette (és persze ki is élte, élvezte) új-magyar voltát. De a francúz is, az Anjou-s francúzok. Jó ország ez, mondták, lehet itt élni, lakni, lébudkálni.

Csak így a többiek is. Látható, tapasztalható a történelemben, nagy magyarok lettek a németek is. Az osztrákok. A svábok. Bajorok. A Habsburg-monarchia kellemes tanya volt. Jó vágómarha. Jó, vastag búza. S közben ők maguk, németesen, de magyar poéták, hősök, fel- és lekelők lettek, honfiak. És igaziak.

Így voltak, lettek a zsidók is. Sok rossz helyen megfordultak szörnyűséges pogromjaik során, eme tájon ilyen pogromok nem voltak. Ide be lehetett olvadni, mint a jó vajba. Az az intelem, amit Szent István, a vén huncut szerencsétlen és halálos fiához intézett (ott állott egyébként egy szál kőliliommal kőszoborként a kőkezében a piarista gimnázium második emeleti folyosójának baldachinos beugrójában, ha gyermekkori emlékezetem nem csal), az az intelem bevált: fönnmaradni magyarnak, és befogadni magyarnak. Imígy idővel a föntről bezúduló zsidóság is bizony jó hazára lelt a Kárpátok közén, nemcsak mellőzést és méltatlan eljárást kapott, de egy adag bolti sátrat, kis pénzváltó műhelyet, iparosi céhet, ügyvédi-orvosi iroda-zugot… no meg arany vitézségi érmet, negyvennyolcas szabadságharcos kölcsönös és dáridózó szolidaritást.

Nem volt itt annyira rossz senkinek, prosperáltak ebből a bejövők, ki-ki magyarrá lévén. Lassan. Többszörre tán, mint egyéni honfoglalók. Összeélve és összeérve egymással, mint a jó, ízes kompót. Ez lett az a magyar aroma, amit hosszú évezredeken át sajtoltunk, páráltunk finom különböző cseresznyékből, almákból, barackokból, meggyekből, narancsocskákból. Micsoda fanyar bólé, ha elegendő barackpálinkát öntünk alája. Mert az azért köll. Hogy megadjuk az alapízt. Hogy erős is legyen.

Ebből aztán persze az is következik, hogyha már az ember magyar kompótba, magyar bóléba került íznek, zamatnak, alapanyagnak, ezt az ízt ne tagadja-szalassza-nyuvassza. Ennyi becsület a beléje került gyümölcsnek is kötelező.

De mi az, ami ezeket a nagyon különböző ízeket egybetartja, vagyis összegzi, és mi az, ami olyan vonzást gyakorol a béjövendőkre, hogy itt is maradnak (sokszor haszontalanul is és maguk ellenére maguk kárára vagy lébuskálására), miért jó nekünk itt lennünk, futó és első és másodszori magyaroknak? Mi vonz ennyire egy ilyen szerencsétlen tájon?

Bocsánat, hogy kimondom, a hülyeség. A magyar hülyeség. Hogy jó magyar hülyének lenni, van bennük, bennünk fantázia. Hősiesség, hebehurgyaság, nagyralátás, melldöngetés, elszántság, elborulás, zsenialitás és gyagyaság. Igen. Zseniális gyagyaság. Ez talán eme honfoglaló népnek a charme-ja. Másként mért maradtak volna itt ezek a sok népek velünk, beleértve magunk és mindnyájunk jövevény voltát.

Van valami ellenállhatatlan báj az itteni lakosban. Mindegy, hogy hosszú távon azonnal jött vagy később, de ez olyasmi, amit csak a hüvelykujjunk és a középső ujjunk összecsettintésével tudunk igazán kifejezni, igen, van ebben a népségben fantázia. Bizony, lehet bennük, velük, általuk élni katasztrofális balekségük ellenére. De miért beszélnék róluk, mikor mi magunk vagyunk ezek – mindenestül. Hogy írta ezt Gy. T. egy versében?

 

„Látom, csupa hülye közt élek, mégis szeretem e hülyéket, hisz e hülyék csak azért élnek, mert szeretik a hülyeséget.”