Cipőkrém

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, édes-egy Grácim, hetvenkedő nagyszájú barátom és katonám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki egy puffatag és hatalmas habú felhőről mint egy fehér fotelról lógatod alá mezítelen lábadat, hatalmas és előre álló nagyujjad rettentően kilóg a világ fölé. Apropos, nincsen cipőnk! Képzeld el. Az országnak nincsen cipeje!

Elsőre persze nem így fest a dolog. Ha külföldiek vagy idegenek, akarom mondani, idegenek jönnek, észre sem veszik. Nem ordítanak föl a szétfolytan forró és büdös, ám nyugati előkelőséget megjátszó pesti aszfalton, hogy né, ezeknek nincsen cipejük, Sie haben keine Schuhe, vagyis Ils n’ont pas des souliers, vagyis They have no shoes …és így tovább, de talán főleg ukránul: ezeknek nincsen cipejük! Dehogy. És hogy lábuk sincs, azt már végképp nem látják.

Megy mindenki a maga útján, lohol, gazdagodik, nyomorrá foszlik, törtet, koldul, nyög, tettetve nevetgél, de nincs cipője. Valójában lába sincs. Cipőtlen. Lábatlan ország.

Nagy lábujjú és fenséges mennyei barátom bizonyosan emlékszel arra, midőn mi, íráscsinálók, tanerők és műszaki tervezők, visszahúzódó festőművészek, csepűrágók és lódoktorok, emberdoktorok, jogi doktorok réteg lettünk. Származásilag. Nem úgy voltunk megnevezve, mint emberek, hanem hogy réteg. A munkásosztály emberekből állt, a parasztság már -ság, -ség képzővel ellátott, de embertani fogalom volt, mi, ezek a csóringer gondolkodók, akik szidva-szidatlanul, ám végül is a rendszerváltást végigcsinálták, mi akkoriban még réteg voltunk. Mely rétegből sok baj származik mint börtöntöltelékből, újságszerkesztőkből, rendszerváltókból, amely réteg tagjait eleinte és hosszasan föl sem kellett venni az egyetemre, ki lehetett telepíteni, jószerével be lehetett börtönözni, el lehetett hallgattatni.

Elhallgattatni nem lehetett, mert most is itt vagyunk, de átalakítani igen, mert az értelmiségi réteg – Gyilasz, Szelényi és Konrádunk leírása szerint – átalakult a szociálizmusban. Főleg beépülve és anyagát keverve pártappartcsikokká vedlett, lényegében imígy megszüntetve értelmiségi mivoltát is, a kádári, vállrángatós is hangsúlyával.

Nos, ez az apparatcsikréteg, mely értelmiség mivoltát lényegében megszüntetve, műveltségi vonásait ravaszdi észjárássá és róka-technikájú sakk-agyú taktikává alakítva értelmeskedett (tanácsvezetői, szövetkezet- és egyéb vezetői szinten gyakran, a múlt Szovjethatalmat kijátszó szinten, eléggé praktikusan működött), ez az apparatcsik-félértelmiségi réteg mai napság ismét lerakódott a társadalomra. Mint cipőre a krém. Jó, fekete fény, melytől nem látszik a cipő. Még akkor se, ha nincs.

Most ez a réteg van. A társadalmon. A cipőn. A boksz. Ismered, emlékszel, az emberfia hajnalban elindult az iskolába, a templomba, az Ipari Segédanyaggyárba (például én, valami éktelen kénes bűzöktől fuldokló mellékterméket gyúró gyárba – hol volt akkor még a környezetvédelem, óh! Rákosi és társai országvállalkozásában!), de előtte elővette az örökké kinyithatatlan (emlékszel, egy elfordítható kallantyúnak kelletett volna lebillenteni a bádog cipőkrémdoboz tetejét, de eme kallantyú az első napon letört, és az ember ujja beleszaladt a fekete pasztába, hogy sohasem jutott el a misére, az iskolába, és a bűzt másnap estélig nem tudta lemosni, levakarni, lepiszkolni magáról!) pléhdobozt, olykor színes női láb volt ráfestve a betelhetetlen illúziók kedvéért, és a pasztával egy amúgy is büdös rongy segítségével bekente előzőleg portalanított lábbelijét, majd még büdösebb (mert ez a krém maga is büdös volt!), vakoknál olcsóbban vásárolt sprőd kefével, majd selymes kefével végiggalancolta – magyarán – fényesítette a cipőjét. Borzalom volt maga a krém is, a büdös is, a feketeség is, de csillogott a máz.

Nos, mai napság ez a máz van a társadalom cipőin. Rémálom. Csillog. Látszik. Visszaver. És bűzlik.

Ama réteg ugyanis, mely a szocializmusban végtelen és elengedhetetlen szívóssággal értelmiségi réteggé passzírozta magát apparatcsik vagy szakértői mivoltában, béborítja az országot. Az ország cipőit. A járókelők lábát.

Fekete krém. Paszta, magyarul. Büdös. Be van kenve vele az egész ország. Rá van kenve az ország cipőire, mint valami álfény, ha jönnek a külföldiek, láthatják, ragyog a lábbeli. Óh, uram, itt nincs semmi baj, itt javában megy – már hat éve az átalakulás, csinosak a cipőink, ragyogó fekete lábbal vándorolunk az áhított Európába, elegánsan, tessék megnézni, mi hogyan és mennyire vállalkozunk, tele vagyunk vállalkozóval, rá van kenve az országra ez a vállalkozói fekete réteg, büdös, de azt nem mondhatják, hogy nem ragyog! Na, kérem, Uraim, ahogy Önök Európában mondják, misterek, herrek és monsieur-ők, csak nem azt akarják mondani, hogy mi nem valók vagyunk a fényes Európába? Működnek a bankok, a hitellevelek röpködnek, a részvényeket beváltjuk, ha a szavunkat nem is.

Mi kell még? Hogy a vidéki iskolák fölfordulnak, hogy a betegek kidőlnek a folyosón a hordágyakból, hogy a nyugdíjas kotorászik a kukákban? Ugyan! Van rajtunk cipő, nemde? Szétpasszírozódott az irodalom, be van kenve fekete krémmel? De micsoda csoda cipőben grasszál? Hogy olvasni nem olvassák? Nem csak arra van. Fényleni is – mondhatnánk ismét kádári hangsúllyal. És főleg, és hohó, egy pillanat… várjunk, uraim! A fekete krém alatt elrohadt a cipő! Ide nézzenek! Szétfoszlik! A saruk szétszakadnak, a lábbelik szétmállanak, uraim, pillanat, hát még a láb is kivész a cipőből a fekete krém alatt! Már a láb is rohad! A járóláb, amivel Európába tartunk! Láb sincs! Cipő sincs a büdös fekete paszta alatt, a réteg alatt!

Drága öreg-egy Gráci barátom, ott fenn a hőséges és bőséges Mandzsúriában és Iniuriában, ki lennen lógatod nagyfene lábodat, kérlek, vágj ide közénk egy cipőt legalább, de jól célozz, hogy legalább egyetlen fekete pasztás réteg-embert jól kupán találj!