Az utolsó kuruc

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író és magyar ott fenn, aki pihensz a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában immár hetedik esztendeje, eme karácsonyos hónapban megint csak hozzád pityeredem. Magyarnak szólítottalak meg vala, hiszen magyarnak számítottál itt lenn a földi téreken, de azt hiszem, odafönt nem éppen magyarként múlatod halhatatlan idődet, talán le is fitymálod eme néptani kategóriánkat az örökkévalóság tompa szemszögéből.

Mi ezt, jelenleg még élők, és éppen itt élők, nem tehetjük. Magyarok vagyunk, főlehajtva és csöndesen, ameddig élünk. Nehéz szerep. Lehetetlen szerep. Nem lehet eljátszani, a szó egyik értelmében sem. Különösen kitetszik ez olyankor, ha az ember Erdélyen halad keresztül. Mint csikorgó kés a töredezett kenyéren. Ahogy nekem most adatott tennem – átszelve Nagyváradtól a Gyilkos-tóig ezt az elterülő és beékelődött és gyönyörű és sajgó országot. Agyonmardosva a körülötte és mellette élő népek harapófogóitól, de talán mondhatnék harapó fogakat is. Az évszázados és meg-megújuló gyűlölet dombvidékein, hegyhátain és kíméletlen, tű-vékony szorosaiban.

Emlékszel, Ady Endre tartotta magát az utolsó magyarnak. Póz volt-é ez, vagy prófétaság, léha-nagy részegség vagy sorsrendítő megélése a népnek, mindegy. Már Ady Endre úgy érezte, kimegy a talaj a lába alól, és ő maga is versei végvárainak ingatag falán imbolyog. Azt írja Az utolsó kuruc című versében:

 

Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Igazán nem hittenek. Ez árvult országban Vén századok óta Gonoszak az istenek.

 

Rettenetes sors haraglik e mögött a vers mögött. Ady volt az a költő, aki egy-egy életérzést filozófiai magaslaton tudott a vers fennsíkjára összerántani. Hogy ilyen nagy nyelven beszéljek én is. Azt mondja az egyik székely idősb asszony az Udvarhely határában álló, kis-várfalas, négylevelű lóherealapú, tizenharmadik századi fazsindelyes csöpp templomka szomszédjában: „Miért nem tudnak minket megint összeszakasztani?”

Nem tudjuk, kedves néném – mondhatnánk őszintén a szemébe. – A múltkor is – beszéli – Magyarországról jött haza egy emberünk a testvére temetéséről. Búslakodva ült a vonaton, míg csak román emberek belé nem kötöttek, és addig froclizták, amíg összeverték. Mért nem tudnak rajtunk segíteni?

Nem tudunk, kedves néném. Ezt kellene a szemükbe mondanunk, mindenkinek, aki vár minket ódon Erdélyünkben. Elébe állni a megszúrt legénynek, akit éppen hogy megmentettek a hazafelé szurkálásból a mentősök: „nem tudunk segíteni.”

– A tavalyi évben is egyik gyermekünket annyira megkergették a mezőn hazafelé, hogy négy napig kellett ágyban feködnie, tizenegy éves leány. Miért nem lehet olyan otonómiát szerkeszteni, amelyikben ilyen cselekmény nem fordulhat elé? Nem tudnak odahatni a felsőbbség elé, hogy ilyen ne történjék?

Nem tudunk, néném. Végig kellene járni az összes magyar kaput és bekiáltani. Végigjárni az évszázados fennsíkokat és végigordítani a rengeteg-szép erdélyi világot: Nem tudunk segíteni! Ne áltassátok magatokat! Hetvenhárom éve le vannak cövekelve a trianoni határok, le vannak cövekelve Clemenceau törvényei: bátyám, néném, atyám, fiam, nem tudunk segíteni! Nem tudunk.

És akkor az utazó eljut Gyimesbe, és találkozik az utolsó magyar értelmiségivel, a határszélen. Az utolsó magyarral, talán Ady utolsó magyarjával. Gyimesbükön, nagy házban lakik, ő viszi a falu terhét. Ő csináltat-szervez vízvezetéket, szakiskolát, délutáni foglalkozásokat, utakat, ez az élete. Németül, románul, magyarul tud és tanít, iskolát igazgat, állatot nevel, orvos felesége húszezer ember között gyógyít. Mindenki elmegy jobb sorsot keresni, egyik fogorvos kollégája négy év alatt milliomos vállalkozó lett az anyaországban. A mi emberünk háza már a másik megye területére esik, ő az utolsó ember a határon.

Az utazó számára ott világosodik meg az elme. Ady sorsa, szerepe, mindnyájunk sorsa. Mindnyájunk szemébe bele lehet vágni és kiáltani a nem tudunk segíteni magyar jajszavát. De…

Igen, de, Gráci… te, aki már nemcsak magyar halott vagy, hanem egyszerűen halott, láthatod jobban a mi sorsunk. Az ország mögött van egy másik ország. Ha átutazza az ember Erdélyt, átszaladva rajta, mint egy csikorgó kés a töredezett kenyéren, érzi ezt a másik országot. Hatalmas táj, nagy dombok íve, erős rengetegek és belső folyók. Hiába volt Trianon, hiába van Trianon. Mert mindennap van, újra és újra Trianon, mindennap meg kell küzdeni és alázkodni és kibírni az erdélyi létet. Mindennap el vannak szakítva, ki vannak tépve a közösségből. De a mi, szerényke Magyarországunkon kívül van egy másik ország. Az idő és kés átszelte ország. Pótország. Beláthatatlanul hatalmas ország, emberi ország. Maga a táj, annak véghetetlenségével. És azokkal az utolsó, mindig kibíró emberekkel, akik őrzik a végeket.

Ugyancsak hogy írta Ady? Hiszen Ady mindent filozófiai magaslatra tudott sűríteni, „összveszakasztani”:

 

„Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán. S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

 

Ez a mi strázsánk, az az utolsó magyar értelmiségi a keleti határon, a Keleten, az utolsó magyar, ez a tanárember őrzi a végeket. A magyar nyelvet. A magyar járdát. A vízvezeték humánumát. Abban a pótországban, mely nem követel, nem távozik, csak teljesít. A predikátorok és protestánsok úgy mondanák újjáépített kis ferde tornyú székelyudvarhelyi templomukban: szolgál.

Ennek az utolsó keleti értelmiségünknek az elmúlt három esztendeje alatt hét kutyája volt. Különféle kutyák, nemcsak magyar kutyák, de egytől egyig megmérgezték őket. Mind a hetet – mondja egyszerűen, de nem együgyűen. Nem nyomozta ki, melyik szomszéd tette – történetesen egyik szomszéd sem magyar anyanyelvű –, de nem is kell ahhoz szomszédnak lenni, hogy az ember egy kutyát megmérgezzen. Hát még hetet.

– Maradok – mondja a mi utolsó emberünk. De nem a legutolsó, hiszen van belőlük mindig újra és újra, a mi nyomorult anyaországunk mögött van egy pótország a maga strázsáival, embereivel.

És mi nem így élünk-e? Száz esztendeje nem mindnyájunknak ugyanaz a szerep jutott, az utolsó magyar szerepe – Ady után? – Mindnyájan utolsó magyarok vagyunk:

 

„Így volt ez itt századok óta: Ezt a zúzott, vert fejű magyart Mindig ütés tartotta, óvta, Vert hencegések, törött álmok Után: még konokabban állott.”