Örök felhő

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író vagy író úr, égi barátom ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki feltehetően az Örök felhő nevű kocsma Földi Búfelejtő elnevezésű söntésében könyökölsz talán éppen a Farkasrét feletti légi térségben, eszembe jutott, hogy immár hatodfél éve hogy végigdőltél az Eszéki utcai lakásod padlatán olyannyira, hogy a föld is belerendült nagy tested hulltától. Magyarán, meghaltál.

A szocializmus ölt meg. Halálod után aránylag hirtelen elterjedt eme hírviszonylat. A nyomozás, mindenesetre, melyet természetesen nem az államhatóság vagy az Interpol, hanem lelkes barátaid folytattak, oda vezetett, hogy néhány nappal kidőlted előtt külföldön jártál, s ott az egyik határmenti, ausztriai szupermarketben titokzatos és vészjósló kijelentéseket tettél. A kijelentések gyanús tartalmát ugyan nem jelentették az akkori – 89-et írtunk – puha ávósok a puha rendőrségnek, annyi felszínre került, hogy bonyolult történelmi elemzések és esszéisztikus tűnődések közepette kárhoztattad a fönnállót, az emberarcút, a honilag megvalósult vagy meg nem valósult szocializmust.

Csütörtökön szidtad, kedden meghaltál. Gyanús következés. Mi természetesen nyugtattunk, hogy ma már (89-ben) nem ott tartunk, hogy bárkit is elvinnének, meghurcolnának néhány tanulmányi gondolat miatt, hiszen maga Mihail Gorbacsov, akkori világúr is megenged magának szordinósan ugyan, de megjegyzéseket a szocialista tervgazdálkodás nehézkességeire, mi több, szorgalmazza a peresztrojkának becézett átalakítási folyamatot. Arcod sárgulván mégis verejtékezett, kockás, lepedőnyi zsebkendővel törülgetted pergamen színű arcbőrödet, egyszóval, féltél. Szíved meg volt viselve. Amúgy is. Régtől. Negyven év. Mindig féltél. Nem egyszerűen az államhatalomtól, hanem attól a ténykedéstől, helyesebben viselkedéstől, mellyel el kellett viselned a szocializmust.

Pedig nem volt rossz dolgod. Hiába szorongattak éveken át, népszerűséged legyőzhetetlen volt. Megvédett. Charme-os írásmódod, lebilincselő humorod mindenkit meghódított. Az akkori szocializmusban nem is az volt a gyilkos erejű, hogy torkon ragadott és megölt, hanem hogy naponta nyeldesni kellett azokat az apró pengéket, melyek végezetül sokaknak elvágták belülről a gigáját.

Ez a rémület volt az arcodon, mikor faggattunk tanulmányod külföldi sorsa felől, pedig kézlegyintéssel igyekeztél elterelni bennünket félresodorva az enyhe ordítás közepette:

– Mit vagytok betojva?

– Nem vagyunk. Te vagy.

– De én nem vagyok – üvöltötted.

– Akkor mért reszketsz?

– A dühtől. Hogy ilyen barmok vagytok. Még rám hozzátok a félszet – mondtad, és ötödnapra eldőltél a padlaton.

Természetesen, alapos nyomozás után kiderítettük, mi volt tanulmányod lényege. Fényre derült, hogy egyszerű ausztriai kirándulásról volt szó, melyet egy kolléganőd Polski Fiatján tettetek mások társaságában. Eljutottatok az egyik útmenti világbisztróba vagy szupermarketba, ahol – tudvalevőleg – mindent lehet kapni. A kifestett polgárasszonyok olyan mennyiségű élelmiszert, választékot tolnak a görgős bevásárlókocsikon, mintha sarki expedíciókra utaznának bálnavadászatra. Roskadoznak a fogyasztás őrült terhe alatt, báláik gazdag málhái alatt. Szokásos hevületedben torkod szakadtából ordítani kezdtél:

– Ez a szocializmus! Ezt nézzék meg Kádárék! Nem a nyomor a szocializmus! Ez a választék! Nem kell ehhez se Marx, se Lukács György! Se ideológia, se munkásosztály öntudata! Munkásosztálynak nem öntudatra, hanem árura van szüksége! Örömre és nem (bocsánat) beszart funkcionáriusokra! – üvöltöttél, verejtékeztél, rosszul lettél, hazavittek, itt aztán megsütöttek és megettek az évek régi hiénái. A szocializmus saját halottjának tekintett.

Grácikám, a kapitalizmusnak is vannak saját halottjai. Mi most azt építjük.

Égi barátom, te is jól tudod, mennyire egyetértettünk abban (is), hogy a rossz szocializmus megnyomorítja az embert, s ahogy te a szupermarketban, magam is ámuldoztam nyugati utakon a színpompán és anyagi elégtételen, mely kisvendéglők választékától a drogériák selyemillatáig terjedt a kapitalista szűk utcácskák európai hangulatában. Nem is beszélve az államilag tenyésztett funkcionáriusok szűkagyú hatalmának erőteljes undorán a honi szocializmusban.

Azt azonban az elmúlt néhány évben meg kellett tanulnunk, nemcsak a szocializmusnak, de a kapitalizmusnak is megvannak a hátulütői. A kapitalizmus is öl, talán csak lassabban.

Grácikám, ismered azt a lassú mérget – amilyet a szocializmusban is szívtál magadba –, melyet semmilyen halálesetben nem lehet kimutatni. Nos, a kapitalizmus mérge is ilyen. Most mindenki odavan érte – jobb, szebb, gazdagabb, melengetőbb. Meg kell mondani, a kapitalizmus is követel áldozatokat – lélekben, munkában, gondolkodásban, reflexekben. Megváltoznak az emberek a kapitalizmusban. Más lesz az anyanyelvük. Beszélgetéseik, gondolkodásmódjuk óhatatlanul a pénz körül forog, hiszen mindennaposan és közvetlenül abból élnek. Ez lesz – titokzatos módon – az életcéljuk. A görgetegük. Amit maguk előtt görgetnek. Nemcsak az a bevásárlókocsi, aminek ausztriai láttán te ordítozni kezdtél és elájultál, hanem az egész életük. Maguk előtt görgetik a pénz hatalmát és ájulatát. Ha nem, akkor lemaradnak. Görgetik álmaikban, szerelmi légyottjaikat megszakító rádiótelefonjaikban, kidülledt szemű reklámnézésükben. Megváltoztak az emberek, Gráci, pedig még nincs is kapitalizmus, csak valami enyhe, szponzorált, kilopott félpiac, ahonnan a sátrak széle alól még mindig kilopnak egy-egy bankot, sárgarépát, aranykészletet, oldalszalonnát és transzformátort. Átalakultak az emberek, mint valami gumó-görgető hangyák maguk előtt görgetik a náluk százszorosan nagyobb adósságbálákat, hitelmálhákat, fuldokló kulik lettek polgárok helyett. Mindenki a polgárt ígérte, és görgeteg páriák fulladoznak a gondolattalan tehercipelésben. Polgár sehol. Kultúra sehol. Legázolás van, élelmes gazfickók Ady-látomásos dáridója. Hol a polgár, a szent polgár, aki majd igazságos a javakkal, ki a polgár, aki kulturált javakat bűvészkedik elő a kalapjából, a történelem honi polgára?

Emlékszel, Grácikám, hiszen tőled hallottam a történetet, Szibéria egyik távoli csücskébe megérkezik a tanfelügyelő, és a tanító jelenlétében kérdezi a gyermekeket, fölmutatván a kalapjából elővarázsolt nyulat. – Mi ez, gyerekek? – A gyerekek nem tudnak és nem mernek felelni, csak a tanítójukra sandítanak, aki biztatja őket, mondják csak, hiszen egész évben róla tanultak! Végezetül egy ámuldozó szemű gyermek fölbátorodik: – Csak nem Lenin elvtárs? – mondja a cilinderből elővarázsolt, egész évben tanult nyúlra. Így vannak a mieink is az egész évben hallott nyúllal.

– Csak nem a polgár elvtárs, tanító úr?

Sajnos, Grácikám, ebbe is bele lehet halni.