Hol a haza?

Te már tudod, kedves Gráci, nagy írótárs és barát az eltűnő időben és odafönn a rejtélyes és egyre rejtélyesebb Mandzsúriában és hősét bekötött szemmel ábrázoló Iniuriában, ki itt üldögélsz egy roppant fotőjben elterpeszkedve, s tán éppen nagylábujjadat mozgatván a hatalmas felhőpaplan sarka alól – te már tudod, vagy azt, mi van túlról, vagy tudod, hogy nem tudsz semmit. De azt aztán bizonyosan.

Azért arra bizonyára emlékszel, Tamási Áronunk, a nagy huncut székely góbés és perzekutora az igazságoknak mondá: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ő erre Amerikában, a nagyban jött rá, midőn elvesztette tájékozódását a fene-hatalmas földrészen. Mert dolgoznia kellett egy lakatos műhelyben. Hazavágyott. Na, ja. Erre rádöbbent, hogy a haza itthon van.

Nekünk hol a hazánk? Mert volni volt, arra emlékszem. Gyerekkoromból. A Horthy-rendszerben voltam gyerek. Állítólag átkozni kell, rettenetes volt. Újabban, időnként mindent átkozni kell. Nekem pedig ott volt a hazám, Rákosfalván, Budapest nyugati csücskében, hol száz esztendővel ezelőtt Szigligeti Ede színműíró híresség járt ki Rákosfalvára mint nyári üdülőhelyre. Magam is a Szigligeti utca sarkán laktam. Az volt a hazám. Magyarország. Otthon voltam benne. Sehol azóta még annyira otthon nem voltam. Apáméknak volt egy családi házuk, abban. Kert, háromszáz négyszögöl nagybirtok. Saroktelek, télen tisztítani kellett a két utcát. Megbüntettek, ha nem. Most Demszkyék nem tisztítják a havas utakat, könyörögnek a lakóknak, távolítanák el a jeget-havat, nehogy eltörjék az öregek a lábukat. Nem tisztítják, eltörik. Szabadság.

Nos, ezen a Rákosfalván voltam otthon a földön, huszonnégy évig. Aztán soha, sehol, senkivel. Most meg a régi ház helyét is fölrobbantották. A rákosfalvi ház helyén lakótelep épült, tízemeletes. Agyonnyomták a gyerekkoromat, rátelepedtek, letiporták. Nincs hova hazamenni. Nincs kapu. Akkor miért vagyok a világon, mit gondolsz?

Olvasom, hogy a Rákosfalva park 4. szám alatti nagyház lépcsőházában robbant a kis pokolgép. Személyi sérülés nincs. Nem tudni, miért robbantottak – most semmit sem tudni. Leszámolás? Egy MSZP irodahelyiség tartózkodik a házban meg egy közért talán. Van még egyáltalán közért? Ez a szó is elavult. És voltak, akik negyven év alatt a köz-ért dolgoztak. Naivak, kommunisták, elnyomott „uralkodó osztály”. Most felismerhetetlen osztályok, rétegek, csőcselékek bolyonganak az országban, melynek neve sincs. Múltja sincs. Nem lehet Magyarországot lerajzolni. Nincs meg.

Fölrobbantotta valaki a házunkat. Már 71-ben lebontották, rátelepült a hatalmas lakótelep, éppen a Rákosfalva park helyén álló házunkra. Most meg fölrobbantják! Hallottál már ilyet? Ott állok a kertben, egy vaspálcával a kezemben, 1945. március tizennegyedikén – Idus szél fújt, beteg vagyok, lázas, apámat elvitték az oroszok, kikészítették és elgyalogoltatták Ukrajnába, Uzmányba, jéghideg fogságba. Hazajött. Miért? Mert volt hite, hogy hazajön. Ahol otthon érzi magát, Rákosfalvára. Azért tudott hazajönni.

Én hova menjek haza?

A kert alól csöndesen kilopták Magyarországot. Most meg fölrobbantották. Érted te ezt?

Végül, idejutottam a Várkerületbe. Krisztina és Víziváros. Nézem a tűnődő fákat a Horváth-kertben, a Pauler utcai sarkon Németh Lászlót idéző márványtáblát, Szabó Dezső Philadelphia kávéházi elmosódó nagy-busa, soha meg nem nyugvó, dühödt fejét, ahogy igazságtalanul keresi az igazságot, elhasznált magyar írók, de Püski könyvesboltjából kitüremkednek fehér lapú, fehér fényű könyveikkel. Márai még leballag a Mikó utcán, Kosztolányi kihajol a Hajnali részegségbe, Babits fogadja az örökifjú és igen rossz költőket az Attila utcán, Ottlik leírja azt a halhatatlan mondatot: soha nem lesz már olyan biztos pont, mint a második raj harmadik sorában…

Grácikám, néha úgy érzem, ez a vár, ez a negyed, ez a Krisztina az utolsó menedék. Ez a bizonyos Tamási Áron-i föld, hol otthon érezheted magad.

Elképesztően megváltozott a világ. De éppen magam szoktam ostorozni azokat, akik az örök magyar sirámot fújják, örökké itt valahol, ott valahol, négy-öt magyarosan összehajolnak, könnyeket ejtenek, lógatják fejüket, s átkozzák sorsukat és fajtájukat. Nem teszem hát. Hiszem, ez a fővárosi végvár mindennek ellenáll. Ez a táj. Ez a Mészáros utca, ahol a harmincas szám alatt Kálnoky verselt. Meg én, most, itt. Miért nekem, nekünk kellene örökké hátrálnunk, kihátrálnunk a történelemből? Egyéni trianonjaink csapdáiból?

Derül az ég. Tavasz lesz. Állítólag. S olykor úgy tetszik, ez a legszebb hely a földön. Balra Széchenyi Krisztinavárosi temploma, s jobbra fönn, kissé fölszállóban talán maga az Isten.