Félre

Nem tudom, Grácikám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában emlékezel-e azokra a Kádár-rendszeri időkre, amikor nyúvadtunk az időben. Írtunk, dolgoztunk, tulajdonképpen megéltük a magunkét. Ha arra is emlékezel, hogyan jött létre a Régi Sipos törzsasztala, tudhatod – persze odafönn azért könnyebb –, hogy Szigligeten mászkálván a tavaszi szél friss illatárjában arra jutottunk, hiányzik a kávéház. Az irodalmi. Nékem még a Fasori otthonomhoz közeli emeletes vendéglőből volt egy bájos pincérnő barátom, Terike, aki átkerülvén a Régi Siposhoz hamar külön termet biztosított az összejöveteleinknek. Legendásan nagyokat piáltunk – emlékszem, hattól nyolcig nem nyúltál a pohárhoz, hogy aztán negyed kilenckor könnyedén odavesd Terikénknek: – Édesem, ha hozna hat vodkát.

– Külön töltsem, művész úr?

– Egybe is lehet, Terikém – és hamarost két hajtásra fölittad a szeszt, hogy aztán lassan cammogó halászléevéssel leöblítve rátérj a több liter masszív vörös bor elfogyasztására. Így, hajnalig. Magam akkoriban négy-öt sör után rumos feketével helyreállítva egyensúlyomat bekapcsolódtam a tetemes mennyiségű vörös bor megkönnyítésére.

Csukás Pisti akkor már torkaszakadtából ordította, hogy mit csinálnak a lányok a bőrdíványon. Ott húzott el mellettünk az egyik miniszterhelyettes, aki félfenékkel leülvén pironkodva hallgatta, hogy viszont Sztálin elvtárs mit csináljon a sarlóval és a kalapáccsal.

Bármennyire furcsa, eszünkbe sem jutott, hogy mi most éppen túlélünk. Benne voltunk a rendszerben – kívülről, műveket és magatartást tanúsítva. Dolgozva. Munkát végezvén – ahogy Kádár elvtárs ejtette. És élvén.

Grácikám, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ahol valóban sok igazságtalanság eshet az elkárhozás és a tisztítótűz szüneteiben, el sem tudod képzelni, hogy a Régi Sipos-féle összejövetel manapság idelenn, Magyarországon elképzelhetetlen. És nem az „ellenfél” miatt. Hiszen igazi nagy ellenfelek ültek ott egybe – Csurkától Konrádig vagy Kardos G.-től a népi hurálig – jól megvoltak, dolgozván, gondolkozván.

Mai manapság ilyen összejövetel a barátok miatt lehetetlen.

No, nem a főbarátok miatt, azok kisebb-nagyobb elhullások mellett megmaradtak. Az albarátok miatt.

Tudod, egy csoport erejét és nagyságát nagymértékben meghatározza – ahogy te is tanultad az egyetemeken és tapasztalati egyetemedben – az az aura, ami a magot körülveszi. A mag akkor működik. Ez az aura, emberaura legtöbbször rajongókból, irodalmi segéderőkből, sznobokból és zugászokból áll, de ezek, mint te is tudod, a Kádár-korban elszánt emberek voltak. Mindenre elszántak – mert nem volt esélyük. Semmi esélyük nem volt az úgynevezett irodalmi életre, ezáltal – mint a bilincseiket nem féltő proletárok – szabadok voltak. Mit mondjak, hősök.

Kis tanárok, félkész diákok, irodalmi segédek, lelkesülők szabadon éltek-haltak, valóban arra gondolván – és nem csak március tizenötödikén –, hogy szolgaföldben nem nyughatnak. Nem féltek. Túl voltak a félelmen. Ily módon nem is vártak – semmit. Főleg nem akartak túlélni. Ezáltal valódiak voltak és bátrak – s ez a bátorság erősítette meg azt a magot, amelyik aztán a vásárra vitte a bőrét.

Grácikám, ezek az albarátok megszűntek. Felszívódtak. Nincs olyan, hogy aura. „Félre” – emlékezel erre a színi írói kifejezésre és utasításra, ami azt tudatta a szereplővel és a közönséggel, hogy „nem szabad”. Magának mondja. Félve ejti.

Most egyebet se látsz. Folyosó-zugokba bújt albarátokat, akik summognak, nehogy a főnök meghallja. Netán az igazgató. A főkegyes. A szponzor. A mecénás. Körbepillantanak az albarátok, nem jő-e egy pénz-összefüggő egyed, aki majd beárulja őt.

Egyetemeken – most, hogy mindenki fölött ott függ a központosítási elbocsátás damoklészi kardja, adjunktusok, tanársegédek, nagydoktorok és fél-rektorok, al-dékánok és tanszékvezető helyettesek félre beszélnek. No, nem lázálomban, azokra is vigyáznak, hanem sunnyogó módon, nehogy meghallják. Most állítólag nincs közvetlen besúgás, ezek az emberek, féltvén nyomorult vagy kevésbé nyomorult havi törmeléküket, suttogva akarnak túlélni. Nem akarnak a maghoz tartozónak látszani sem, el akarnak siklani a lényeg mellett. Nehogy. A túlélést a gyávaság kisded babaruhájába öltöztetik, mintha nem vennének részt az eseményekben – ki tudja, mit hoznak a négyévenként visszatérő választások.

De, Grácikám, tudod, nem lehet hosszan félre élni. Megbosszulja magát. Most az értelmiség nagy része félre él. Boldogtalan a saját gyávaságától, mégis, kénytelen-kelletlen félre él.

– Túl kell élni – mondja halkan és sunnyatagon az egyetem egyik főorvosa, fájva, félre. – Hogy jön egy jobb kor, mely után…

Jezovics szertenézett – félre – s nem lelé…