Fantom polgár

Kedves Gráci, örök partnerem az égi sakkmezőkön, noha, sajnos csak én lépek a figurákkal, te meg fölényesen és elnézően figyeled, hogy a huszárral, a futóval, netán magával a királynővel haladgálok, ott fenn a méltatlanul nagyra sikerült Mandzsúriában és Iniuriában, ki visszarévedsz a földi sakkjátszmákra, eszedbe idézheted, micsoda fantáziád volt! Jó író voltál, stílművész és emberművész. Mostanság olvasom valami bárgyatag és nem egészen jellemes újságcikkben (de ezt majd máshol kell elintézni), hogy szemedre vetik, miszerint mondén életet éltél, szeretted az italt, a nőket és az igazságot (de ezt már én teszem hozzá, nem a cikk).

Volt benned fantázia. Gesztus, bohóka, mámor, életkedv, mi annyira hiányzik eme világunk mostani átpolitizált szakaszából. Nos, ezzel a fantáziáddal sem tudnád kitalálni, kik járnak az utcáinkon, a Várnegyedtől a Déli pályaudvarig, a Csikágónak nevezett Keleti környéktől a Józsefváros József Attila peremű Ferencvárosáig. Én nem tudtam elsőre magam sem, kicsodák.

Néztem őket. Toprongyosak. Csüngő ruhákban térnek be halk kukákhoz, hogy kapirgáljanak az eldobott éjjeliedények és könnyedén odavetett száradt fasírtok közt, elfényesedett nyakkendők és lába-tört sámlik között. Kérlek, Grácikám, ők előemelik a szemét lepedékes porából, a lyukas vájdlingok burája alól is! Emlékszel az ötvenes évekre? Nos, nem voltak ilyen alakok az utcákon. Ezek a gyűrt emberek hazaviszik eme tárgyakat, használják a lyukas éjjeliedényeket, a csonttá száradt fasírtokat pedig egy-egy mínuszos tavaszi alkonyatban elfogyasztják a hősöket temető Vérmező kietlen pados falemezén.

Kérlek, édesegy, felhőtlen fantáziájú Grácikám, olyan ez estelente, mint egy film. Áttetsző, finom film, csaknem láthatatlan alakokkal. Alig venni őket észre a gyors hóesésben, mit a Tóth Árpádosan kacér április produkál. Estére, mondom, átváltoznak, mint a krimi-figurák. Volt olyan – elég tehetős vendéglős barátom, aki ufóknak nevezte őket.

– Azok is. Meg vagyok győződve róla.

– Nem innen valók a Mercedeszekkel szabdalt Krisztina körút térligetei mellől? Az arany karperecekkel csüngőző vállalkozói úriasszonyok tipegő cipellői mellől?

– Csudákat. Ufók, ha mondom.

– Honnan származnak?

– Te is láthatod, hogy nem láthatod őket. Fantomok.

– Fantomok? És hogy jöttek létre, ha szabad kérdeznem?

– Kérlek, nekik így sikeredett a rendszerváltás.

– Ne mondd!

– De mondom. Szólítsd meg őket – mondjuk, angolul.

– Miért éppen angolul?

– Hogy tudnak-e idegen nyelveket?

– Milyen nyelvet?

– Csak magyarul tudnak, barátom!

– A fantomok?

– Igen. Ezek a fantomok.

El voltam keseredve. Egy április estén az egyik ufó nyomába eredtem. Gyötrelmesen haladt, barna és szakadt felöltője alatt éppen ama bilit hurcolászta a törött sámlival a hóna alatt, amit már márciusban láttam kukailag. Lépett, körülnézett, és a Vérmező egy rejtett zugában letelepedett a bokrok már-már pelyhedző szakálla alatt. Ott guggolt. A törött sámlin ült, mint egy halk király, gubbaszkodva fantomosan, s óvatosan elhelyezkedett az edény fölé, csak úgy. Nem végezte dolgát, nem akart semmit, csak ülni. Ahogy közelebb léptem, féltem ugyanis, hogy eldől vagy eltűnik, vagy megfagy, de nem, inkább megszólalt, földöntúli hangon.

– Látom, érdekli rejtélyes mivoltom. Uram, egyszerű. Tönkrement ember vagyok. Tanár voltam, beteges, de jól dolgoztam, aztán leszázalékoltak, lassan kikoptam az életből. Lakásom veszett, a lányom kitessékelt, magam öt hónapig voltam ideggyógyintézetben neuraszténia gravisszal. Mire fölocsúdtam, nem volt hova mennem. Egyébként tessék, itt az igazolványom: a Magyar Népköztársaság hiteles állampolgára vagyok. Szakképzettségem, íme.

Rökönyödtem, szégyelltem magam, nem akartam zavarni, a zsebemben kotorásztam.

– Nem, ne… Ne sértsen meg! Összeszerzem azt, amit akarok, olykor még kifli is jut – köccent egyet, mintha nevetne. Vagy sírna? Mint egy fantom, alig volt. – Én azt látom – folytatta filozófiailag –, nem egyszerűen hajléktalan vagyok. Van erre más kifejezés is: hontalan vagyok. Nincs honom. Érthetőbben, hazám. Nem a szegénység miatt. Csak egyszerűen, megszűnt az a jogi és erkölcsi fogalom, amit Kölcseyék még hazának mondtak.

– Na, de…

– Nincs na de. És gyarapodunk, szaporodunk, egyre többen vagyunk. Megértve a piacgazdálkodás vadtörvényeit és a külföldi beruházások országkisajátítóan kedves mozgalmát, nem az állásomat, a lakásomat, hanem a hazámat vesztettem el. Nem egyszerűen meleg ételre, pokrócra lenne szükségem. Hazára. Ötödrangú, idegen állampolgár lettem, valóban, fantom. És immár elég sokan vagyunk.

És guggolt tovább rejtélyes ülőkéjén, de már egyetlen szót sem volt hajlandó váltani.