Magyar tánc

Kedves Gráci, gondolatunkban mindig jelenlevő kedves íróbarátunk, régi társunk és egy-gondolkodású íróbajtársunk, ki az emberi képzeletnek is elérhetetlen mennyei Mandzsúriában és Iniuriában trónolsz, elvetvén magadat a puffadt májusi felhők bő ágyazatán és kidugva hatalmas lábujjadat a dunyhák borító csücske alól – nos, emlékszel még a jó-kis, huzamos kommunizmusunkra, amit Kádár könnyed, négyszázötven fős öldöklése után sokkal szerényebben, mint Rákosiék, épülő-szépülő szocializmusnak neveztünk?

Természetesen emlékszel, hiszen nincs az a túlvilági módszer, ami nem hogy agyból, de buddhista lélekből akár ki tudná tisztítani a kommunizmus mesés igazságtalanságait. Mert olyanokat talán az Úristen is nehezen tudna kitalálni.

Sokszor beszéltünk arról, a kommunizmusban micsoda senkik, al- és fő-senkik kerültek előtérbe irodalomban, gazdaságban, tanárságban, orvoslásban s főleg politikában.

(Meg kell mondani hamar azt is, hogy a kezdetektől és legsötétebb rákosizmus alatti koroktól mindig akadtak csodák. Mert az ember a legcsodálatosabb, ha rossz, ha jó. Akkor is voltak olyan lélegzetelállító kivételek, melyek azt bizonyították hosszú távon, hogy a kommunisták [főleg persze a bunyevác-egyszerű emberek] közt is voltak okos, sőt jóravaló egyedek, hősök, hogy ne mondjam, amit például az emigrációval vagy Márai Sándor naplójával sem lehetett elhitetni egyetlen percre sem, de voltak, küzdöttek, ha aztán elbuktak is, és börtönben vagy belepasszírozva a társadalomba végezték.)

Nos, de ami a senkiséget illeti, azon nemegyszer tűnődtünk, lehet-e ócskább rendszer a mi jó kis szocializmusunknál, lehet-e oly rendszer, ami ekkora senkiket vet felszínre, lehet-e olyan társadalmi helyzet, ami előtérbe ugrat ekkora (akkora) nímandokat?

Ámultunk. Hogy kik irányítottak. Kik vezettek üzemeket, iskolákat, országot. A proletariátus nevében. A származás alantas indulatai nevében. A párt, a befurakodott ál-párttagság sűrűjében.

Emlékszem, egy alkalommal, még a Nők Lapja cigarettafüstös és büdös szűk irodájában próbáltál lelket lehelni holttehetségtelen írásokba, midőn említettél egy nímandkát, micsoda írásokat küldöz néked, s a párt jótékony felügyelete alatt te bravúr-technikával fagylaltoztad és krémezted, pofoztad jótékony semmivé, de mutatós semmivé, hiszen stílművész és delej-vitéz voltál. (Nem tudom, helyesen tetted-é, persze ennek örvén aztán Jékely Zsolit, Pilinszky Jancsit és Nemes Nagy Ágnest is közölhettél – kegyelemből időnként.)

Egy ilyen alnál alabb senkit láttam a múltkor a politikai porond legfelső polcán halkan ágálni. Először nem hittem a szememnek. Ez valaki más. Ez nem az a származás-művész, munkássá átírt zug-értelmiségi, hanem… De az volt. Kikupálva, eltűnődve, mint európai értelmiség, kicsit talán szakállt-bozontot növelve is. Európai ruha. (Akkor döglött-szürkében járt, mint munkás-fazon.) Most is rosszul kötött nyakkendő, bunkó egy, bunkó kettő. A szorongásból nyegleség lett. A kapaszkodásból taposás. A látszatalázatból fölényes, kommunista allűröktől megszabadult pártgesztus, már a pártjára sem lehetett még romjaiban sem ráismerni. Mondtuk, ezt nem lehet alulmúlni.

Lehet. Azóta látjuk.

Akkor tudniillik valami könyörtelen párt-guillotin még érvényesült. Előbb-utóbb a rossz és ügyetlen csalóknak lecsapták a párthatározók a fejét. Lelepleződött, ahogy ők mondták. Hiszen – lényegében – egyszerűen hazudni kellett, vagyis egyszerűen kellett hazudni. És utol lehetett érni őket, mint mondják, a sánta kutyát.

Most nem ilyen egyszerű. Most a tanok is bonyolultak a kommunisták szociáldemokratáknak álcázva smúzolnak a nyugat-európai baloldalnak, a középdemokraták beleférnek a demokrácia nagy körtáncába az illem elvesztése nélkül.

Nem lehet – nem akarják? – tetten érni őket. Olyan finoman és szőrmentén és álcázva kell hazudniok, hogy az igazság fontoskodó részletezésének tűnhet az álnokságuk. Egyenesen művészet a hazugságuk. A furcsa csupán az, hogy a hazugság bonyolult szó-rendszere mögött ugyanaz a sánta kutya lappang.

Mert maga a tánc hazug. Az össznépi demokrácia. Akkor ezt egyetlen parancsszóval előállították. Mai nap? Állandóan és folyamatosan kell hazudni – a Tocsik-ügytől a Nyírfácskáig (Akkor csak táncolni kellett és dúdolni, most lelkileg is nyírfácskázni kell fölső és alsó embernek), a kinevezetlen alkotmánybírók ügyétől a bármikor bármennyivel fölemelhető benzinárakig, a pénzleértékeléstől a kamatpolitikáig állandóan hazudni kell. Szegény ötvenhatos jelige, hogy „hazudtunk reggel, hazudtunk este” – ma föl sem merül, hiszen folyamatában, a megvalósult demokrácia folyamában táncolnak a sánta kutyák. És micsoda-csoda senkik! Ha akkor voltak senki I-ek, senki II-k, akkor most aztán Nagy-Senkik vannak – felöltözve, nyakkendő-bogra kötve.

És senki sem kiált föl: sánta kutya. Mert az egész sántít. Maga a tánc. Finoman, kissé egyoldalra dőlve, alig lehet észrevenni, hogy lejt a táncterem. Az udvar. Az ország.

Hova, drága Gráci barátom, te onnan a fönti mandzsúr űrhajóból talán látod: hova lejt? A nyomor-tánc, a rosszkedvünk nyara?

Lesz még olyan udvar, ahol a hivatásos senkik helyett igazi táncosok táncolnak. Ha nem is csűrdöngölőt, de valami enyhe magyar táncot?