A gyilkosnak drukkolunk?

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ki ott fenn az elefántcsonttornyos Mandzsúriában és Iniuriában már kilenc éve csak a képzelet birodalmában létezel – el nem tudod képzelni, mi lett az országunkból. A diktatúrát ismerted, a demokráciát nem. Csak képzelegtünk róla, kicsit küzdöttünk érte a magunk bágyatag írói módján – a valóság azonban minden képzeletet fölülmúl.

Nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet bújni a demokrácia elől. A demokrácia – a mienk – bevon, leránt magához, átjár, átitat, beszívódik a bőrünk alá. Nem mintha egyetlen percre visszakívánnánk a diktatúra présgépét, mely egyenletes rabbá lapít és kisüt, mint a puhány goffrit, amit amerikai divat nyomán majszolnak ütődött gyermekeink a lekváros palacsinta helyett a Margit körút sarkán –

na, ott nem. Ott – és a strandon, a szegedi cukrászdánál, a csepeli villamossági boltnál nem lehet megállni sem goffrit, sem ős-palacsintát enni, mert lőnek. Délután, kora délelőtt, este lőnek. Sőt, agyonlőnek embereket. Akárkiket.

Ezt nem tudtuk pontosan elképzelni a mi demokrácia utáni vágyunkban. Hogy abban ugyanis minden szabad. Rabolni, privatizálni, szentostyát megtiporni, templomi szobrokat ledönteni, öreg papot lepuffantani, kedves-kislányos női cipősarokkal fiatal taxist agyonverni, középkorú médiacézárt fodrászhoz menet harminc golyót beleeresztve agyonlőni –

na ja, mi ezt nem tudtuk elképzelni. Nem volt elég fantáziánk, Grácikám, hiszen mi csöndben és lapulva azt képzeltük, eme gyilkosságokat „csupán” az állam végzi el, kecsesen és gondosan elzárt cellákban, hogy aztán a szögesdróttal összekötözött tetemeket arccal a földbe nyomva titkos eleganciával a keresztúri állattemető lovakkal letapostatott hepehupájába belenyomják. Igen. 1989-ben nyúlcsontokat találtunk a 301-es parcellában.

Most itt vannak a csontok. A Margit utca sarkán, emlékszel, ama vendéglőben alapítottuk meg a Grimasz című tréfa-lapot, hogy kivicceljük a lassúdó diktatúrát. Most nem tudunk viccelődni azon, hogy szétspriccelt a Mercedes törhetetlen üvegablaka, de nemcsak ez a szomorú a mi demokráciánkban.

A Vico-gyilkosság után javarészt olyan egyedekkel találkoztam, akik a kezüket dörzsölve és röhögve bólogattak: „megérdemelte! Ellopta a világ vagyonát, olyan volt a munkatársaival, mint a legdurvább és legcinikusabb fegyőr és rabtartó…” Hogy is mondta az egyik zöldséges: „…Inkább a Vicót, mint minket, nem igaz”. És pirosas arcával nevetett.

Anélkül, hogy elemeznénk a valóságos hátteret – amit, persze, soha nem fogunk megismerni –, egy biztos; Grácikám, a legelemibb részvét és együttérzés is megszűnt az emberek között.

A gyilkosoknak drukkolunk. „Csináld! Intézd el!” nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet menekülni.

Ezt a szétlőtt és részvétlen demokráciát, remélhetőleg nem csupán az ismétlődő diktatúrákkal lehet megfékezni. Csak nem?