Sült kacsa

A kötéltáncos az égbe röppen, így tünedeznek egyre többen az égi mezőn eltűnőben és aztán visszaintenek, hogy jók legyetek, gyerekek, nem marad, csak a szeretet.

 

Ujjé, a ligetben! Grácikám, ott fenn az égi vursliban, a mennyei Mandzsúriában Galsai Pongrác író úr és úr-író a tágas lizsében röpülő ringlispilen, hol bizonyára egy antilopbarnára festett iramló szarvas és egy kék tüllszoknyás, bíborvörösre rúzsozott szájú bukott angyalka között üldögélsz, láthatod: elveszett a szeretet idelenn. Nincs szeretet.

Az emberek acsarkodásban áznak, mint mérges fekete lében, egyenesen az a kedvtelésük, szórakozásuk, élvezetük, ha gyűlölködnek. Kis klubok alakulnak egymás gyűlöletére. Fölhagytak a szakmájukkal, remek sebészprofesszorok, míg a végzetes seb fölé hajolnak, azt latolgatják, melyik rühes politikai párt fog össze a másikkal, és elfelejtik bevarrni a sebet, tanárok rég nem Vajda János Mont Blanc-szerelmét vagy Csokonai „Kedv, Remények, Lillák” sorait ízlelgetik ásító diákjaik előtt, hanem a hatalmi meccsek rubrikáit töltik ki egy agyoncigarettázott vécében a földparasztok kisemmizésére a Nato-szelvények rettegő ürügyén, s annak drukkol, isten adja, legalább a Nato-meccs ne ússzon el 6:3-ra az ide-oda csúsztatott földszavazás rovására.

Drága Gráci, kiveszett a szeretet. Hol van a te briliáns kötéltáncod a hipochondria selyemzsinórján, amit a nagy égi szultán feszített csiklandós talpad alá? Ez volt a művészeted. A legsiralmasabb, legkétségbeejtőbb mélység fölött is át tudtál humorizálni a – másik oldalra. A szeretet oldalára, a túlsó partra. Verejtékes kezedben, istenes, csúszó kisujjadban a csillogó humor bambuszrúdjával.

Emlékszel? Mert számodra a humor – szórakozás volt –, a halál örökös könnyű szédületében pörgetted a nevetés bambuszrúdját. Micsoda szertartása volt a humornak – s te voltál a szertartásmester, gondosan fölépített, ugyanakkor spontán mestermutatványaiddal! Csupa csel, csupa tréfa, csupa bohóság.

Emlékszel? Pilinszky Jancsival – az immár teljesen és veled együtt halhatatlanul, vadul aszketikus és vadul életmohó vékony költővel mentünk hozzád kora karácsonyi vacsorára. „Gyertek, lesz pulyka, vörösborban áztatva, omlósan, gesztenyét nyomunk bele, a combját dióval spékeljük, a mellét sződligeti szarvasgombával – előkarácsonyt csinálunk…”

Természetes, mi régen ott kókadoztunk nálatok, igaz, előre fogyasztva kettő liter juhfarkot, mitől viszontag halkan kilyukadt a savbendőnk, midőn te, szokásos ringó tánclépteiddel – mintha most is a kötélen inganál – belibbentél egy ötliteres újabb juhfarkos demizsonnal egyensúlyozva a halálos nevetés mélysége fölött, így szóltál kényszeredetten mosolygós házastársadhoz:

– Hol a pulyka?

– Jaj – nyögött. – Sehol. Kacsa van. Szépen sült kacsa.

– Na, ne… – mondtad röffentve, de aztán csak nekiharaptál az elédbe sürgetett szívós húsanyagnak. Mi, Pilinszkyvel megpróbáltuk lenyammogni a szálas húst a nyúzós inakról, ám te vérben forgó mélybarna szemekkel néztél körbe, mint akitől elvették a játékát – énekelhettük. Csak ennyit mondtál a kis családon vérben forogva:

– Gumi. – S ettől kezdve elszabadult a pokol, a szeretet evangéliuma, új sportágat teremtve karácsonyestékre: úgy vágtad oda a gumivá sütött kacsát a falhoz, hogy arról koldult – volna, de az Úr segedelmével visszapattant a másik falhoz s kialakult valami égi pingpong: ide-oda röpködött. Grácikám, ha már nincs pulyka, küldj egy kacsát nekünk – és az ellenzéknek.