Lady Di

Kedves Gráci, elszáll az idő. Értesítelek, kedves Galsai Pongrác úr-író – ha a fönti őszi, fényes Mandzsúriában nem vetted volna észre –, több, mint másfél éve nem írhattam neked levelet a rádió hullámhosszán – most is igyekeznem kell, mert a régi tíz perc helyett öt perc alatt kell ledarálnom álmaimat. Az alapcsapatból nem tudom, Lázár Ervint és Döbrentei Kornélt fölkérték-e újfent, engem igen. Simonffy Andrással meg Bertha Bulcsuval nem kellett vesződniök – ők időben meghaltak.

Ahogy Lady Diana is. De hiszen tudod tán, az összes magyar média, így a rádió is, ontotta halála óta az isteni híreket. Karakteres arcú és orrú, magas termetű őladysége, aki tűsarkú cipőiben erőteljesen és kecsesen kidomborított, milliók által imádott szent vádlijával nemrég még Angola és Bosznia aljas taposóaknái ellen tiltakozott hősiesen, most saját sorsának rejtett taposóaknájára futott – újkori, sajnos igen rövid lejáratú szerelmével egy bődületes erejű, paparazzók elől menekülő Mercedesben a Szajna-parti alagút oldalának préselődött, hogy alig tudták a papírként összegyűrt kocsiból kioperálni, ám tüdővérzését a francia orvostudomány mesterei sem voltak képesek többé megállítani.

Grácikám, ki annyira bálványoztad a női nemet, ahogy magam is, föl tudod fogni, milyen eltipróan szörnyű egy fiatal nő értelmetlen pusztulása, különösen, ha az a régi világbirodalmi Nagy-Britannia leendő királyának, a welszi hercegnek volt baljós emlékű felesége, aki szép, aki jó, finom metszésű szája csupán kesernyés mosollyal tudatja két gyermek szülése után is tartósan visszatérő, és a furcsa, ellaposult középkori és belterjes Habsburgokra emlékeztető arcú férjével való tartós boldogtalanságát és antidepresszánsokkal sem kezelhető mélabúját. Az óvónő képzettségű Lady Diana eleinte tűrt, jótékonykodott, majd tiltakozott nemcsak hitestársa, hanem az egész ódon királyi ház fönnállása ellen, olyannyira, hogy a média-nyilvánosság tévé-reflektorában is kiterítette kártyalapjait, mindezzel, mondják, egyszer s mindenkorra leleplezve a később temetésén agyagarccal őgyelgő kalapos királynő és a még agyagabb arcú anyakirálynő időbe dermedt ókonzervativizmusát. Megbuktatta a királyi házat.

Jól tette, mondják egyesek, mások azt, ha már elvállalta, hiszen látta előre a férjét, nem úgy, mint egyes kínai leányzók –, érzékelhette idősb kalandokba bújtatott viszonyait is, csöndben, elegánsan el kellett volna vinnie a balhét – törve-tűrve szentesülni. Mindenesetre, bár te is meghaltál, azt nem tudod elképzelni, mennyit segíthet-röpíthet egy halál: temetését kettő és félmilliárd néző szemlézte, a népség-katonaság – nyolc százados emelte szegény gyönyörű testét –, civil szentként tiszteli, a sok tízezer ajándék közül ellopják a mackóját, Kolumbiában alakult már olyan Diana-klub, amelynek egyik tizennyolc éves tagja ugyancsak autóbalesetben szándékozik meghalni harminchat éves korában.

Ilyen az ember. Minket sem kell félteni, három hete minden médiánk önti paparazzói értesüléseit, s könnyeit, hiszen a huszadik századi és mindenkori ember a maga halálát is féli és imitálja e menekvő gyászban. Benji nevezetű kilencéves unokám bűntudattal kérte, bocsássák meg néki, de ő két darab Diana-borszeszes csokoládé után kábítószeresnek érzi magát – ám elszántan meg akar gyógyulni e bódulatból.

Állítólag oly okkultok is összegyűltek egy romos régi Diana-kápolnában, akik elégedetlenek az új média-szabadsággal, s a régi Boldogasszony, Magyarország királynéja helyett szent Dianának akarják oltalmába ajánlani az országot, de legalábbis a médiát. Hátha használ neki.