Hol vannak a katonák?

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hányszor beszélgettünk arról, hogy Magyarországnak ebben a században két égő sebe keletkezett: Trianon és 56. Ez a két seb határozta meg történelme lényegét. Az immár elüszkösödött Trianon a gyógyulás örök békéjére vár. 56 pedig ma is temetetlen halott. Jelenünket is mérgező halott.

Mélységes megértéssel figyeljük-segítjük a holocaust áldozatainak ötven év után is fájdalmat szító fölidézését és nagyrabecsüléssel áldozunk azoknak a zsidóknak, akik még ma sem nyugszanak bele hóhéraik bujkálásába, elbitangolásába, a szent liturgiával s anyagi elégtételkereséssel akarják kiengesztelni a temetetlen áldozatokat.

Ilyen erővel és személyes és országos liturgiával kell megidéznünk Magyarország ötvenhatos októberét és áldozatait. Hol van jelenleg, negyven év után 1956? Rosszul sáfárkodtunk hatalmas emlékével. Öregeink nagy része nem úgy beszél, mint 1848 után a szabadságharcról, hanem egyéni gondjaiba süpped, fiataljaink pedig megdöbbentő módon rágógumit rágva fintorognak a hajdani hősökön. Mindezért mi, akik még élünk, vagyunk felelősek elsősorban, történészek, közemberek, gondolkodók és valamikori kispuskások, akik tizenévesen halálos benzinpalackokkal vívták ki – ahogy Albert Camus, Nobel-díjas francia író is írta – Európa szabadságát, öntudatlanul előkészítve a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának későbbi összeomlását.

Hol vannak a katonák? Kiskatonák? Magánhősök? Sebesült orvosok, megcsonkított diákok, vérző kezű munkások? Az egész akkori ország, mely egy emberként hitte, hogy szembeszállhat a hazug és utolsó percig csalárd hatalommal? Hol vannak a katonák, mindenki? Söröznek egy zöld ponyvatetős Gösserben, kezet rázva egykori hóhéraikkal, akik fizetik dollárban a vadkapitalista cechet?

Ez az elszámolhatatlan cech beivódott a sejtjeinkbe. A hitetlenségünk, fiatal közönyünk oka 56 temetetlensége. Mindenkinek a véredényeiben a kilúgozó Gösser-sör folyik, melynek főméreg hatása: ne emlékezz! Ne nézz hátra! Nincs történelmed!

Hiszen az emlékezéshez, a végleges temetéshez a bűnösök megnevezése és kérlelhetetlen elszámoltatása is hozzátartozik. Nem büntetések kiszabásában kell gondolkodnunk, hanem együttes, fölemelt fejű tisztázásban, liturgiában. Véredényeink áramlásában, mely igazolja: ez a mi történelmünk, s nem a hóhéroké.

Nagy Imre halálraítélésekor azt mondta az utolsó szó jogán, nem ismeri el a bírák ítéletét, igazságtalan az ítélet, halála előtt is kiállott rendíthetetlen igazáért. A történelem fogja őt igazolni, s nem fogadja el, ha azok rehabilitálják, akik halálra juttatták.

– Nem kérek kegyelmet – mondotta Nagy Imre, ahogy mi se kérhetünk sem a Gösserben, sem Európában temetetlen történelmünkért.