Öregecske vacsora

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác úr-író, gondolom, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, sodródó felhős gondjaid közepette tíz év alatt már el is felejtetted, ki volt Kádár János. Pedig volt valaki. Olyan barátságos hóhér, akinek rézmetszősen rovátkolt, cinkosan szerény mosolyára egy ország emlékszik, zakóvállrángatós váll-tikkjeit pedig idővel csaknem mindenki megszerette. Övé volt a hatalom és a dicsőség s nem a Miatyánké, ám ezt is oly buta-bölcsen gyakorolta, hogy nem hergelte maga ellen a magyarokat. Sőt. Szoktam volt mondani, még 1985-ben is ha megszavaztatják az országot, bizony legalább nyolcvan százalék szabad voks az ölébe hullott volna. Ma már hihetetlen, de így volt.

Így aztán 1956 és 1989 között Magyarország is öregecske ország lett, öregek lettünk, mint maga Kádár. Vele együtt öregedett a diák, a melák, a menyecske, a szerencse, a mámor, az ámor, a munkás, a bundás. És maga a grízes tészta.

Köztudott, a grízes tészta volt a kedvence, s talán, ha állam hatalma engedte volna, koraesti nyári fényben, a búcsúzó napban legszívesebben valami munkáskerületi gangon, a harmadik emeleten – vécé kinn a folyosón – kiült volna egy hokkedli elé a sámlira, hogy halhatatlan eledelét elfogyassza. Kis porcukor, enyhe baracklekvár, élénkpirosan, oldalt. Vagy sörrel.

Ennyi volt a mi eledelünk, szabadságunk, távlatunk is a kádári Európában: öregecske vacsora. Öregecske nemzet – a túlélés grízes technikájában. Belegrízesedtünk mi is a könnyű lágert bejáró grízes szél illatába: ennyi a mi étel-ízünk, életízünk.

Így aztán Gríz-országban nem is lett rendszerváltozás. Megszoktuk a grízt – az Antall-korszak kossuthos ideái és ízei után a Kádár-kor manőveristái, vámszedői és grízevői hamar megtalálták az ál-rendszerváltási technikát: a szociáldemokratává és hiszteroliberállá átváltott grízes tésztát könnyed angol–amerikai worcesterrel, magyarul vörcseszterrel öntötték nyakon: kajolta a nép, ők meg beszedték az öreg pénz díját.

Közel tíz éven át itt, Grácikám, nem volt rendszerváltás. Öregek maradtunk, mint maga Kádár. Most viszont – talán – mintha megpezsdült volna a szél: kifújta a grízszagot. Nem ismernél rá az utcákra, a villamosozókra, a piacon, az irodákban az emberekre: fiatalabb lett az össznép. Reménykedik. Mint 56-ban. Kicsit földerültek az arcok, hiszen olyan fiatalok kellene hogy csinálják az országot, akik már nem érzik a gríz keserű, kicsit szovjetes, kicsit balkános ízét. Állok az erkély hajóján, és Kosztolányival integetnék a történelem felső nyarába:

 

„Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.”