Homo Politicus

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ott fönn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, megint csak hozzád fordulok, lehet, hogy utolsó rádiós, vasárnapi levelemmel. Igen, igen, akár hiszed, akár nem, a most menesztett irodalmi vezető egyik legnagyobb bűnéül rótták föl, hogy olyan kártékony elemeket szabadított rá a vasárnapi rádióra, mint Lázár Ervin, Döbrentei Kornél, Simonffy András, Bertha Bulcsu vagy én. Ha két hét múlva lehallgatsz étheri lehallgatókészülékeden a földre, és nem fogsz minket – vagy netán nem minket fogsz hallani –, ne csodálkozz. Na, mindegy.

Kérdezni szeretnélek. „Midőn ezt írtam, nem volt tiszta ég. / Ág nem virított a föld ormain. / Nem munkában élt az ember, mint a hangya, / Hanem a politika működött.” Tudván tudod te is, hogy korunkat ellepte a politika. Amennyire áhítoztuk főleg a késő-kőkorszaki Kádár-rendszerben – veled is, életedben –, hogy szabadon lehessen politizálni, annyira megkaptuk. Csőstül. Mai napság már minden politika. A zöldséget politika harmatozza be az ólomszennyeződésnél vészesebben, a fogorvos hozzá nem nyúl fogadhoz, akárhogy nyüszítesz, csak ha előbb valamelyik párt – lehetőleg az övé – mellett hitet teszel. A masszőr a kádfürdőben akkora frászt ad, ha nem szólsz hozzá például a bocsánatkérési láncreakcióhoz, hogy arról koldulsz. Láttam már mentőből kilökni Alzheimer-kóros vénembereket, mert elfelejtették, az SZDSZ-re vagy az MSZP-re szavaztak-e.

Ilyetén módon érthető, hogy fölértékelődött az úgynevezett politikus szerepe. A te jótét idődben még nem voltak politikusok. Negyven éven át megelégedtek az apparatcsikok, janicsárok parlamentben békésen bólogató siserehadával, legföljebb egy-egy fejkendős sárközi nénit is becsempésztek néhány alvó kommunista bácsi közé. Ám ez az idő elmúlt, elszelelt – mondanám Csokonaival, ha a szelelés szó nem keltene altesti tévképzeteket. Idejött ez a kor – tele politikussal. Hemzsegnek. És ez nem mellékállás, ez a főfoglalkozásuk.

Bizonyára emlékszel, hiszen beszéltünk róla, 1980-ban arról suttorásztak, hogy valami világmerénylő él nálunk, állítólag rá is lőtt az őt üldözőkre. Nos, ez a világmerénylő megvan. Elfogták. Kiderült, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján valóban Magyarországon készült föl vagy harminc társával – fegyver- és robbanóanyagraktárral – újabb gyöngéd bűncselekményekre: „menedéket, kedvezményeket, sok whiskyt és nőket kapott” – ahogy az angol The Times írja. A francia Aujourd’hui szerint Magyarország első számú hátországként szolgált a terroristáknak a Rózsadombon, egy helyes kis villában, tartós kapcsolatban az akkori magyar titkosszolgálattal, mit a venezuelai származású, Moszkvában tanult, Iljics keresztnévre hallgató nagy elhallgattató, Ramirez Sanchez Carlos szép levélszavakkal meg is köszönt Kádár Jánosnak: „Már egy éve küzdünk forradalmi céljaink megvalósításáért, élvezve a szocialista Magyarország nyújtotta biztonság előnyeit.”

Köztudott lett, van, lesz?, hogy e véres fiú első terrortámadását egy brit zsidó üzletember ellen hajtotta végre Londonban, számlájára írták az Olajexportáló Országok Szervezete (OPEC) 11 miniszterének túszul ejtését (három halottal), a Saint-Germain-i bevásárlóközpontban történt merényletet (két halottal), az 1983-as marseille-i terrorcselekményt, a francia belső titkosrendőrség két tagjának meggyilkolását, a Toulouse–Párizs gyorsvonaton végrehajtott terrorakciót – legyilkolt áldozatainak se szeri, se száma – mindez összefüggésben a közel-keleti viszállyal, a palesztin-üggyel.

Nos, ami elgondolkoztatott, és amiért tanácsért fordulok hozzád, az a politikusok mibenléte. Természetesen magam sem gondolom, hogy Kádárék olyan könnyen kibújhattak volna a terrorista dédelgetésének kényszere alól – nyilván ezt a szovjetek utasítására tették. A belga Le Soir azt is írja, hogy a terrorizmus első nagy veresége egybeesik azzal, hogy a különböző nemzetek leszámoltak a kommunizmussal Közép-Európában. Ezt pedig elsősorban belülről, maguk a kommunisták tehették.

Csak a módszer, Gráci, a módszerek! Ebben kérek én tőled tanácsot. Valóban politikus csak az lehet, aki gyilkosokkal, terroristákkal, zsarolókkal, pénzbűnözőkkel parolázik, összedolgozik, netán besegít? Ezeket nevezzük ugyanis profi politikusoknak. Nem létezhet olyan politikus, olyan politikusok, hogy ne is mondjam, aki a mi normáink szerint, a mi morálunk szerint politizál? Az már maga amatőr, naiv, idealista – és elbukik a történelemben?

Megvallom, én ezt nem hiszem. Úgy gondolom, a történelem nagyon hosszú távon szokta igazolni a politikusokat, belerajzolva szoborfejüket a nép agyagába és anyagába, beleégetni, hogy megtudják, vannak még ideák netán, melyekért az emberiség él és vágyakozik. A politikus nemcsak mai, gyakorlati ember, hanem a közösség kiválasztottja, aki ideálként is fölmutatható. Olyan erkölcsi tartása van. S mindez – ahogy a pszichológia és fenomenológia tanítja – meglátszik a mindennapi magatartásán, akár a járásán, a gesztikulálásán, a beszédkultúráján, a mimikában is megmutatkozó műveltségén, a karlendítésén, a mosolyán, az előadókészségén, a habitusán. Magam ezt így tapasztaltam, és a pszichológia édesdeden bizonyítja. Ahogy az átlagember, úgy a politikus is maga leplezi le magát a külsejével, magatartásával, gesztusaival. A vér átüt a mellényen. A kesztyűn, a gézen. Hitler hiába fetrengett karcsún a szűkre szabott egyenruhában – látható volt a megszállott tömeggyilkos. Sztálin visszafogottan bajszos-pipás mormogása nem rejtette a kommunista nagypapa mögé a testvér-kommunistákat grúziai vörösbor szürcsölése közben haláltáborba és bitóra küldő magánbűnözőt. Rákosi búzamorzsolós tájszólása és gyógymosolya nem takarta el a bosszú moszkvai bérencét. Szálasi dülledt szemű hadonászása kijelölte a nemzet gyalázatos kátyúját.

Ugyanakkor… ugyanakkor el kell ismerni, nem lehet glasszékesztyűben harci tankot vezényelni, vezetni. Kell bizonyos kegyetlen gyakorlatiasság. Isten – állítólag – sárból hogy mást ne mondjak – teremtette az emberiséget. Ha már politikus – legyen profi? Vagy a politikus is túlnőhet a mindennapi gyilkosságok szerepkörén? Vagy lenne középút?

Tudod, én Antall Józsefben láttam azt a politikust – utóbb barátai és ellenfelei is egyre jobban belátják –, aki túlnőtt a hétköznapokon. Tele hibákkal, kényszermozdulatokkal, de nemesen. Őt dicsérem, mint a magyar átmenet vezéralakját, mint nemes vadat, akit ádázul ejtett el az idő. Grácikám, úgy gondolom, ő volt, akit a nagy annaleszek történelmi figuraként fognak emlegetni, mert egyesítette magában a politikumot és a nemességet. Nemde? Vagy nagy marha vagyok, hogy így gondolom?

A többi még az idő zenéje.