Levelek Mandzsúriába

Homo Politicus

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ott fönn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, megint csak hozzád fordulok, lehet, hogy utolsó rádiós, vasárnapi levelemmel. Igen, igen, akár hiszed, akár nem, a most menesztett irodalmi vezető egyik legnagyobb bűnéül rótták föl, hogy olyan kártékony elemeket szabadított rá a vasárnapi rádióra, mint Lázár Ervin, Döbrentei Kornél, Simonffy András, Bertha Bulcsu vagy én. Ha két hét múlva lehallgatsz étheri lehallgatókészülékeden a földre, és nem fogsz minket – vagy netán nem minket fogsz hallani –, ne csodálkozz. Na, mindegy.

Kérdezni szeretnélek. „Midőn ezt írtam, nem volt tiszta ég. / Ág nem virított a föld ormain. / Nem munkában élt az ember, mint a hangya, / Hanem a politika működött.” Tudván tudod te is, hogy korunkat ellepte a politika. Amennyire áhítoztuk főleg a késő-kőkorszaki Kádár-rendszerben – veled is, életedben –, hogy szabadon lehessen politizálni, annyira megkaptuk. Csőstül. Mai napság már minden politika. A zöldséget politika harmatozza be az ólomszennyeződésnél vészesebben, a fogorvos hozzá nem nyúl fogadhoz, akárhogy nyüszítesz, csak ha előbb valamelyik párt – lehetőleg az övé – mellett hitet teszel. A masszőr a kádfürdőben akkora frászt ad, ha nem szólsz hozzá például a bocsánatkérési láncreakcióhoz, hogy arról koldulsz. Láttam már mentőből kilökni Alzheimer-kóros vénembereket, mert elfelejtették, az SZDSZ-re vagy az MSZP-re szavaztak-e.

Ilyetén módon érthető, hogy fölértékelődött az úgynevezett politikus szerepe. A te jótét idődben még nem voltak politikusok. Negyven éven át megelégedtek az apparatcsikok, janicsárok parlamentben békésen bólogató siserehadával, legföljebb egy-egy fejkendős sárközi nénit is becsempésztek néhány alvó kommunista bácsi közé. Ám ez az idő elmúlt, elszelelt – mondanám Csokonaival, ha a szelelés szó nem keltene altesti tévképzeteket. Idejött ez a kor – tele politikussal. Hemzsegnek. És ez nem mellékállás, ez a főfoglalkozásuk.

Bizonyára emlékszel, hiszen beszéltünk róla, 1980-ban arról suttorásztak, hogy valami világmerénylő él nálunk, állítólag rá is lőtt az őt üldözőkre. Nos, ez a világmerénylő megvan. Elfogták. Kiderült, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján valóban Magyarországon készült föl vagy harminc társával – fegyver- és robbanóanyagraktárral – újabb gyöngéd bűncselekményekre: „menedéket, kedvezményeket, sok whiskyt és nőket kapott” – ahogy az angol The Times írja. A francia Aujourd’hui szerint Magyarország első számú hátországként szolgált a terroristáknak a Rózsadombon, egy helyes kis villában, tartós kapcsolatban az akkori magyar titkosszolgálattal, mit a venezuelai származású, Moszkvában tanult, Iljics keresztnévre hallgató nagy elhallgattató, Ramirez Sanchez Carlos szép levélszavakkal meg is köszönt Kádár Jánosnak: „Már egy éve küzdünk forradalmi céljaink megvalósításáért, élvezve a szocialista Magyarország nyújtotta biztonság előnyeit.”

Köztudott lett, van, lesz?, hogy e véres fiú első terrortámadását egy brit zsidó üzletember ellen hajtotta végre Londonban, számlájára írták az Olajexportáló Országok Szervezete (OPEC) 11 miniszterének túszul ejtését (három halottal), a Saint-Germain-i bevásárlóközpontban történt merényletet (két halottal), az 1983-as marseille-i terrorcselekményt, a francia belső titkosrendőrség két tagjának meggyilkolását, a Toulouse–Párizs gyorsvonaton végrehajtott terrorakciót – legyilkolt áldozatainak se szeri, se száma – mindez összefüggésben a közel-keleti viszállyal, a palesztin-üggyel.

Nos, ami elgondolkoztatott, és amiért tanácsért fordulok hozzád, az a politikusok mibenléte. Természetesen magam sem gondolom, hogy Kádárék olyan könnyen kibújhattak volna a terrorista dédelgetésének kényszere alól – nyilván ezt a szovjetek utasítására tették. A belga Le Soir azt is írja, hogy a terrorizmus első nagy veresége egybeesik azzal, hogy a különböző nemzetek leszámoltak a kommunizmussal Közép-Európában. Ezt pedig elsősorban belülről, maguk a kommunisták tehették.

Csak a módszer, Gráci, a módszerek! Ebben kérek én tőled tanácsot. Valóban politikus csak az lehet, aki gyilkosokkal, terroristákkal, zsarolókkal, pénzbűnözőkkel parolázik, összedolgozik, netán besegít? Ezeket nevezzük ugyanis profi politikusoknak. Nem létezhet olyan politikus, olyan politikusok, hogy ne is mondjam, aki a mi normáink szerint, a mi morálunk szerint politizál? Az már maga amatőr, naiv, idealista – és elbukik a történelemben?

Megvallom, én ezt nem hiszem. Úgy gondolom, a történelem nagyon hosszú távon szokta igazolni a politikusokat, belerajzolva szoborfejüket a nép agyagába és anyagába, beleégetni, hogy megtudják, vannak még ideák netán, melyekért az emberiség él és vágyakozik. A politikus nemcsak mai, gyakorlati ember, hanem a közösség kiválasztottja, aki ideálként is fölmutatható. Olyan erkölcsi tartása van. S mindez – ahogy a pszichológia és fenomenológia tanítja – meglátszik a mindennapi magatartásán, akár a járásán, a gesztikulálásán, a beszédkultúráján, a mimikában is megmutatkozó műveltségén, a karlendítésén, a mosolyán, az előadókészségén, a habitusán. Magam ezt így tapasztaltam, és a pszichológia édesdeden bizonyítja. Ahogy az átlagember, úgy a politikus is maga leplezi le magát a külsejével, magatartásával, gesztusaival. A vér átüt a mellényen. A kesztyűn, a gézen. Hitler hiába fetrengett karcsún a szűkre szabott egyenruhában – látható volt a megszállott tömeggyilkos. Sztálin visszafogottan bajszos-pipás mormogása nem rejtette a kommunista nagypapa mögé a testvér-kommunistákat grúziai vörösbor szürcsölése közben haláltáborba és bitóra küldő magánbűnözőt. Rákosi búzamorzsolós tájszólása és gyógymosolya nem takarta el a bosszú moszkvai bérencét. Szálasi dülledt szemű hadonászása kijelölte a nemzet gyalázatos kátyúját.

Ugyanakkor… ugyanakkor el kell ismerni, nem lehet glasszékesztyűben harci tankot vezényelni, vezetni. Kell bizonyos kegyetlen gyakorlatiasság. Isten – állítólag – sárból hogy mást ne mondjak – teremtette az emberiséget. Ha már politikus – legyen profi? Vagy a politikus is túlnőhet a mindennapi gyilkosságok szerepkörén? Vagy lenne középút?

Tudod, én Antall Józsefben láttam azt a politikust – utóbb barátai és ellenfelei is egyre jobban belátják –, aki túlnőtt a hétköznapokon. Tele hibákkal, kényszermozdulatokkal, de nemesen. Őt dicsérem, mint a magyar átmenet vezéralakját, mint nemes vadat, akit ádázul ejtett el az idő. Grácikám, úgy gondolom, ő volt, akit a nagy annaleszek történelmi figuraként fognak emlegetni, mert egyesítette magában a politikumot és a nemességet. Nemde? Vagy nagy marha vagyok, hogy így gondolom?

A többi még az idő zenéje.

Öregecske vacsora

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác úr-író, gondolom, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, sodródó felhős gondjaid közepette tíz év alatt már el is felejtetted, ki volt Kádár János. Pedig volt valaki. Olyan barátságos hóhér, akinek rézmetszősen rovátkolt, cinkosan szerény mosolyára egy ország emlékszik, zakóvállrángatós váll-tikkjeit pedig idővel csaknem mindenki megszerette. Övé volt a hatalom és a dicsőség s nem a Miatyánké, ám ezt is oly buta-bölcsen gyakorolta, hogy nem hergelte maga ellen a magyarokat. Sőt. Szoktam volt mondani, még 1985-ben is ha megszavaztatják az országot, bizony legalább nyolcvan százalék szabad voks az ölébe hullott volna. Ma már hihetetlen, de így volt.

Így aztán 1956 és 1989 között Magyarország is öregecske ország lett, öregek lettünk, mint maga Kádár. Vele együtt öregedett a diák, a melák, a menyecske, a szerencse, a mámor, az ámor, a munkás, a bundás. És maga a grízes tészta.

Köztudott, a grízes tészta volt a kedvence, s talán, ha állam hatalma engedte volna, koraesti nyári fényben, a búcsúzó napban legszívesebben valami munkáskerületi gangon, a harmadik emeleten – vécé kinn a folyosón – kiült volna egy hokkedli elé a sámlira, hogy halhatatlan eledelét elfogyassza. Kis porcukor, enyhe baracklekvár, élénkpirosan, oldalt. Vagy sörrel.

Ennyi volt a mi eledelünk, szabadságunk, távlatunk is a kádári Európában: öregecske vacsora. Öregecske nemzet – a túlélés grízes technikájában. Belegrízesedtünk mi is a könnyű lágert bejáró grízes szél illatába: ennyi a mi étel-ízünk, életízünk.

Így aztán Gríz-országban nem is lett rendszerváltozás. Megszoktuk a grízt – az Antall-korszak kossuthos ideái és ízei után a Kádár-kor manőveristái, vámszedői és grízevői hamar megtalálták az ál-rendszerváltási technikát: a szociáldemokratává és hiszteroliberállá átváltott grízes tésztát könnyed angol–amerikai worcesterrel, magyarul vörcseszterrel öntötték nyakon: kajolta a nép, ők meg beszedték az öreg pénz díját.

Közel tíz éven át itt, Grácikám, nem volt rendszerváltás. Öregek maradtunk, mint maga Kádár. Most viszont – talán – mintha megpezsdült volna a szél: kifújta a grízszagot. Nem ismernél rá az utcákra, a villamosozókra, a piacon, az irodákban az emberekre: fiatalabb lett az össznép. Reménykedik. Mint 56-ban. Kicsit földerültek az arcok, hiszen olyan fiatalok kellene hogy csinálják az országot, akik már nem érzik a gríz keserű, kicsit szovjetes, kicsit balkános ízét. Állok az erkély hajóján, és Kosztolányival integetnék a történelem felső nyarába:

Hol vannak a katonák?

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hányszor beszélgettünk arról, hogy Magyarországnak ebben a században két égő sebe keletkezett: Trianon és 56. Ez a két seb határozta meg történelme lényegét. Az immár elüszkösödött Trianon a gyógyulás örök békéjére vár. 56 pedig ma is temetetlen halott. Jelenünket is mérgező halott.

Mélységes megértéssel figyeljük-segítjük a holocaust áldozatainak ötven év után is fájdalmat szító fölidézését és nagyrabecsüléssel áldozunk azoknak a zsidóknak, akik még ma sem nyugszanak bele hóhéraik bujkálásába, elbitangolásába, a szent liturgiával s anyagi elégtételkereséssel akarják kiengesztelni a temetetlen áldozatokat.

Ilyen erővel és személyes és országos liturgiával kell megidéznünk Magyarország ötvenhatos októberét és áldozatait. Hol van jelenleg, negyven év után 1956? Rosszul sáfárkodtunk hatalmas emlékével. Öregeink nagy része nem úgy beszél, mint 1848 után a szabadságharcról, hanem egyéni gondjaiba süpped, fiataljaink pedig megdöbbentő módon rágógumit rágva fintorognak a hajdani hősökön. Mindezért mi, akik még élünk, vagyunk felelősek elsősorban, történészek, közemberek, gondolkodók és valamikori kispuskások, akik tizenévesen halálos benzinpalackokkal vívták ki – ahogy Albert Camus, Nobel-díjas francia író is írta – Európa szabadságát, öntudatlanul előkészítve a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának későbbi összeomlását.

Hol vannak a katonák? Kiskatonák? Magánhősök? Sebesült orvosok, megcsonkított diákok, vérző kezű munkások? Az egész akkori ország, mely egy emberként hitte, hogy szembeszállhat a hazug és utolsó percig csalárd hatalommal? Hol vannak a katonák, mindenki? Söröznek egy zöld ponyvatetős Gösserben, kezet rázva egykori hóhéraikkal, akik fizetik dollárban a vadkapitalista cechet?

Ez az elszámolhatatlan cech beivódott a sejtjeinkbe. A hitetlenségünk, fiatal közönyünk oka 56 temetetlensége. Mindenkinek a véredényeiben a kilúgozó Gösser-sör folyik, melynek főméreg hatása: ne emlékezz! Ne nézz hátra! Nincs történelmed!

Hiszen az emlékezéshez, a végleges temetéshez a bűnösök megnevezése és kérlelhetetlen elszámoltatása is hozzátartozik. Nem büntetések kiszabásában kell gondolkodnunk, hanem együttes, fölemelt fejű tisztázásban, liturgiában. Véredényeink áramlásában, mely igazolja: ez a mi történelmünk, s nem a hóhéroké.

Nagy Imre halálraítélésekor azt mondta az utolsó szó jogán, nem ismeri el a bírák ítéletét, igazságtalan az ítélet, halála előtt is kiállott rendíthetetlen igazáért. A történelem fogja őt igazolni, s nem fogadja el, ha azok rehabilitálják, akik halálra juttatták.

– Nem kérek kegyelmet – mondotta Nagy Imre, ahogy mi se kérhetünk sem a Gösserben, sem Európában temetetlen történelmünkért.

Veni Sancte

„Isten el szokta hagyni híveit…” – írtam eme verssort húsz évvel ezelőtt, még akkor, midőn kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr és barát nem a fenti Mandzsúriában és Iniuriában tartózkodtál, hanem körünkben. Isten elkedvetlenedik olykor tőlünk, s nagy hiányt teremt maga után.

Grácikám, ma is ez a hiány uralkodik közöttünk – Isten nincs jelen. Nincs jelen a társadalomban, kulturászaink még azt sem engedik, hogy a katolikus egyetemen a felvételinél beszámítsák a hittanjegyeket. Hogy az világnézet, elfogultság és tisztességtelen előny az ateistákkal szemben. Gondold el, el kell titkolni, ha hiszel. Mindegy. Világjelenség ez, hiszen az ember ilyen sietős technikai korban igyekszik megszabadulni a hit gönceitől, melyek akadályozzák életsebessége fokozásában.

Ilyenkor az emberek kapkodnak Isten után. Mert azt is maguk akarják csinálni. Új vallást, új istent. Állítólag a legújabb kori ateista tudósok fölvitték Istent is az internetre – hálóingben ábrázolják, enyhén lengő szakállal –, fél szeme be van kötve, mint egy Jumurdzsáknak. Le lehet hívni a képről, az internetről szombat éjszaka tizenegy és fél három között, úgy tudom, még autogrammot is osztogat, és köves gyűrűjét fölmutatva bizonyítja, hogy ő az. Egyik fiatal barátunk, aki amúgy is középkori lovagjátékokat manipulál, találkozott vele, de az öregúr csak angolul akart értekezni, mert még csak töri a magyart.

„Isten el szokta hagyni híveit…” írtam, s ilyenkor, az az ember első dolga, hogy új isteneket kreáljon. A Pünkösd ürügyén is új vallások kelnek lábra, kis szekták, szektácskák, persze ez sem véletlenül, meg akarták törni a nagy egyházak gőgös hatalmát. Nem tudom, eme szektácskákat kik pénzelik, de nem szűkölködnek, új épületeket emelnek s főleg a Szentlélek istenre hivatkoznak, mivel talán az a legmegfoghatatlanabb. Egy új Atyát, egy új Fiúistent könnyebben lekapna az Interpol. Szentlélekben utaznak – szabadkőműves és kisázsiai vízummal –, világútlevéllel. Nagy a piaca.

Grácikám, ki bizonyára emlékszel még az ilyen elhagyatott korokra s emlékszel még a pünkösdi Veni Sancte-kra, segítsd nekünk eljönni a mindennapi, pszichológiai istenünket a sok álságos és ál, vagyis pseudo-istennel szemben. A pünkösdi rózsák bódító illatában, az orgonák illatos kibomlásában, a szembenézhető emberi tisztesség hétköznapjaiban. A hit égre fölcsapó és villámló madárjaiban, akár szentléleknek nevezik, akár galambnak.

Köszöntsd mandzsúriai körödben Toldalagi Pál költőnket, aki ezt a mindennapi szentlélek-istent gyönyörű versben megénekelte:

Klónozott Jézus

Kedves Gráci, drága mandzsúriai írótársam a fölső régiókban, Iniuriában, talán te is furcsállva olvastad az Égi Híradóban, hogy Skóciában nem ivaros úton, hanem sejtesen előállítottak egy új bárányt. Birkát, ha úgy akarod. Ugyanolyan, mint az eredeti, és nem kell hozzá nemzés. Kivesznek egy sejtcsoportot s azt birkává kezelik. Kész. Olyan.

Tiltakoznak is az emberek. No meg a nagy Államok. Bill Clinton nagy mosolyú és nagy sikerű elnök állítólag megtiltott minden ilyen irányú kísérletet, hogy embertelen, vagy állattalan, vagyis birkátlan. Természetesen, minden, amit tiltanak, terjed. Ez a birkásító kísérlet is tovább gyűrűzik, titokban és titok nélkül. Ne legyen ilyen úton előállított ön-birka. Van benne valami, majd a tudósok eldöntik, hogyan is lesz. Mint az atombombánál. Addig tiltakoznak világszerte, amíg ledobták. Megcsinálták, és ötven éve ezzel fenyegetik a világot. Ilyen az ember.

Állítólag már rengetegen tiltakoztak, hogy belőlük kettő legyen. Ugyanolyan. Még egy. Vagy tíz. A tudomány azonban nem akar megállni.

Egy tudományos zug-lap most azt állítja, régi élőlényeket is elő lehet állítani klónozás útján. Azért fordulok hozzád, mert atyád és magad révén te is érdekelt vagy benne. Papi személyű atyád bizonyára ugyanúgy el lenne hűlve, mint te, hogy mire is jutottak ujdondász tudósaink így húsvét táján.

Nem kell neked bemutatni az úgynevezett torinói leplet, melybe állítólag Krisztus teste volt csavarintva a keresztlevétel utántól a föltámadásig. Ez az a sudarium, görögül szidón, ami kb. a negyedik században került elő Bizáncból. Ezután majdnem a lángok martalékává lőn. Nem lőn. A XVI. század óta Torinóban őrzik, ezért is mondják torinói lepelnek. A múlt század végén lefényképezték, röntgenezték, s valóban egy magas, vékony testű férfit találtak a képen, középen elválasztott hajjal. Hogy ez Jézus volt, vagyis a lepelben a mi föltámadandó húsvéti megváltónk lett volna vagy volt. Mostanság alapos vérmintákat is vettek a lepelről, s megállapították, hogy AB vércsoportú egyedé a vér. Ezzel együtt arra is alkalom nyílott, hogy olyan sejtdarabkákat is találjanak az elrongálódott szöveten, melyekből – állítólag – magát Jézust is reprodukálni tudják. Még egy Jézust, ugyanolyant. Még egy Megváltót, még egy Égi Bárányt.

Itt tart a világ, Grácikám. Húsvét táján, 1998-ban. Nem tudom, nálunk most a kultúrvezetésben a neo-ateista irányzat dominál, lehet, hogy egyenesen jól jön egy újabb, klónozott Jézus, aki az elkövetkezendő húsvétkor megmérkőzik az eredetivel.

Isten legyen irgalmas – Jézusnak. S nekünk is, ki hozzá esedezünk irgalomért.

Lady Di

Kedves Gráci, elszáll az idő. Értesítelek, kedves Galsai Pongrác úr-író – ha a fönti őszi, fényes Mandzsúriában nem vetted volna észre –, több, mint másfél éve nem írhattam neked levelet a rádió hullámhosszán – most is igyekeznem kell, mert a régi tíz perc helyett öt perc alatt kell ledarálnom álmaimat. Az alapcsapatból nem tudom, Lázár Ervint és Döbrentei Kornélt fölkérték-e újfent, engem igen. Simonffy Andrással meg Bertha Bulcsuval nem kellett vesződniök – ők időben meghaltak.

Ahogy Lady Diana is. De hiszen tudod tán, az összes magyar média, így a rádió is, ontotta halála óta az isteni híreket. Karakteres arcú és orrú, magas termetű őladysége, aki tűsarkú cipőiben erőteljesen és kecsesen kidomborított, milliók által imádott szent vádlijával nemrég még Angola és Bosznia aljas taposóaknái ellen tiltakozott hősiesen, most saját sorsának rejtett taposóaknájára futott – újkori, sajnos igen rövid lejáratú szerelmével egy bődületes erejű, paparazzók elől menekülő Mercedesben a Szajna-parti alagút oldalának préselődött, hogy alig tudták a papírként összegyűrt kocsiból kioperálni, ám tüdővérzését a francia orvostudomány mesterei sem voltak képesek többé megállítani.

Grácikám, ki annyira bálványoztad a női nemet, ahogy magam is, föl tudod fogni, milyen eltipróan szörnyű egy fiatal nő értelmetlen pusztulása, különösen, ha az a régi világbirodalmi Nagy-Britannia leendő királyának, a welszi hercegnek volt baljós emlékű felesége, aki szép, aki jó, finom metszésű szája csupán kesernyés mosollyal tudatja két gyermek szülése után is tartósan visszatérő, és a furcsa, ellaposult középkori és belterjes Habsburgokra emlékeztető arcú férjével való tartós boldogtalanságát és antidepresszánsokkal sem kezelhető mélabúját. Az óvónő képzettségű Lady Diana eleinte tűrt, jótékonykodott, majd tiltakozott nemcsak hitestársa, hanem az egész ódon királyi ház fönnállása ellen, olyannyira, hogy a média-nyilvánosság tévé-reflektorában is kiterítette kártyalapjait, mindezzel, mondják, egyszer s mindenkorra leleplezve a később temetésén agyagarccal őgyelgő kalapos királynő és a még agyagabb arcú anyakirálynő időbe dermedt ókonzervativizmusát. Megbuktatta a királyi házat.

Jól tette, mondják egyesek, mások azt, ha már elvállalta, hiszen látta előre a férjét, nem úgy, mint egyes kínai leányzók –, érzékelhette idősb kalandokba bújtatott viszonyait is, csöndben, elegánsan el kellett volna vinnie a balhét – törve-tűrve szentesülni. Mindenesetre, bár te is meghaltál, azt nem tudod elképzelni, mennyit segíthet-röpíthet egy halál: temetését kettő és félmilliárd néző szemlézte, a népség-katonaság – nyolc százados emelte szegény gyönyörű testét –, civil szentként tiszteli, a sok tízezer ajándék közül ellopják a mackóját, Kolumbiában alakult már olyan Diana-klub, amelynek egyik tizennyolc éves tagja ugyancsak autóbalesetben szándékozik meghalni harminchat éves korában.

Ilyen az ember. Minket sem kell félteni, három hete minden médiánk önti paparazzói értesüléseit, s könnyeit, hiszen a huszadik századi és mindenkori ember a maga halálát is féli és imitálja e menekvő gyászban. Benji nevezetű kilencéves unokám bűntudattal kérte, bocsássák meg néki, de ő két darab Diana-borszeszes csokoládé után kábítószeresnek érzi magát – ám elszántan meg akar gyógyulni e bódulatból.

Állítólag oly okkultok is összegyűltek egy romos régi Diana-kápolnában, akik elégedetlenek az új média-szabadsággal, s a régi Boldogasszony, Magyarország királynéja helyett szent Dianának akarják oltalmába ajánlani az országot, de legalábbis a médiát. Hátha használ neki.

Sült kacsa

Ujjé, a ligetben! Grácikám, ott fenn az égi vursliban, a mennyei Mandzsúriában Galsai Pongrác író úr és úr-író a tágas lizsében röpülő ringlispilen, hol bizonyára egy antilopbarnára festett iramló szarvas és egy kék tüllszoknyás, bíborvörösre rúzsozott szájú bukott angyalka között üldögélsz, láthatod: elveszett a szeretet idelenn. Nincs szeretet.

Az emberek acsarkodásban áznak, mint mérges fekete lében, egyenesen az a kedvtelésük, szórakozásuk, élvezetük, ha gyűlölködnek. Kis klubok alakulnak egymás gyűlöletére. Fölhagytak a szakmájukkal, remek sebészprofesszorok, míg a végzetes seb fölé hajolnak, azt latolgatják, melyik rühes politikai párt fog össze a másikkal, és elfelejtik bevarrni a sebet, tanárok rég nem Vajda János Mont Blanc-szerelmét vagy Csokonai „Kedv, Remények, Lillák” sorait ízlelgetik ásító diákjaik előtt, hanem a hatalmi meccsek rubrikáit töltik ki egy agyoncigarettázott vécében a földparasztok kisemmizésére a Nato-szelvények rettegő ürügyén, s annak drukkol, isten adja, legalább a Nato-meccs ne ússzon el 6:3-ra az ide-oda csúsztatott földszavazás rovására.

Drága Gráci, kiveszett a szeretet. Hol van a te briliáns kötéltáncod a hipochondria selyemzsinórján, amit a nagy égi szultán feszített csiklandós talpad alá? Ez volt a művészeted. A legsiralmasabb, legkétségbeejtőbb mélység fölött is át tudtál humorizálni a – másik oldalra. A szeretet oldalára, a túlsó partra. Verejtékes kezedben, istenes, csúszó kisujjadban a csillogó humor bambuszrúdjával.

Emlékszel? Mert számodra a humor – szórakozás volt –, a halál örökös könnyű szédületében pörgetted a nevetés bambuszrúdját. Micsoda szertartása volt a humornak – s te voltál a szertartásmester, gondosan fölépített, ugyanakkor spontán mestermutatványaiddal! Csupa csel, csupa tréfa, csupa bohóság.

Emlékszel? Pilinszky Jancsival – az immár teljesen és veled együtt halhatatlanul, vadul aszketikus és vadul életmohó vékony költővel mentünk hozzád kora karácsonyi vacsorára. „Gyertek, lesz pulyka, vörösborban áztatva, omlósan, gesztenyét nyomunk bele, a combját dióval spékeljük, a mellét sződligeti szarvasgombával – előkarácsonyt csinálunk…”

Természetes, mi régen ott kókadoztunk nálatok, igaz, előre fogyasztva kettő liter juhfarkot, mitől viszontag halkan kilyukadt a savbendőnk, midőn te, szokásos ringó tánclépteiddel – mintha most is a kötélen inganál – belibbentél egy ötliteres újabb juhfarkos demizsonnal egyensúlyozva a halálos nevetés mélysége fölött, így szóltál kényszeredetten mosolygós házastársadhoz:

– Hol a pulyka?

– Jaj – nyögött. – Sehol. Kacsa van. Szépen sült kacsa.

– Na, ne… – mondtad röffentve, de aztán csak nekiharaptál az elédbe sürgetett szívós húsanyagnak. Mi, Pilinszkyvel megpróbáltuk lenyammogni a szálas húst a nyúzós inakról, ám te vérben forgó mélybarna szemekkel néztél körbe, mint akitől elvették a játékát – énekelhettük. Csak ennyit mondtál a kis családon vérben forogva:

– Gumi. – S ettől kezdve elszabadult a pokol, a szeretet evangéliuma, új sportágat teremtve karácsonyestékre: úgy vágtad oda a gumivá sütött kacsát a falhoz, hogy arról koldult – volna, de az Úr segedelmével visszapattant a másik falhoz s kialakult valami égi pingpong: ide-oda röpködött. Grácikám, ha már nincs pulyka, küldj egy kacsát nekünk – és az ellenzéknek.

Még fél a nép

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác író úr, ki fennen nézed Mandzsúriából és Iniuriából óriási cigaretta-slukkokkal teli szabad felhődből nyomorultan füstös hazánkat, kérünk, segíts ebben az esztendőben is megmaradni, fönnmaradni, magyarnak lenni bennünket. Nem vagyunk magyarok. Gyávák vagyunk, Petőfit csúful átforgatva: „Még fél a nép, most adjatok neki!”

Te, ki paposan képzett atyád révén igencsak ismerted nemcsak az Új-, de az Ószövetséget is, tudod, a zsidó nép fönnmaradásának egyetlen záloga a bátorsága volt. Nemzeti érzésükből bátorságot és vallást fabrikáltak, mely évezredeken át vezette őket harcról harcra, szétszóratásról szétszóratásra, gettósodásból egyesülésre. Lám, a mai világ egyik legfontosabb nemzeteként virulnak az ellenséges arab gyűrűben is a Közel-Keleten. Bátrak és bátrak voltak mindig.

Emlékszel kora ifjúságunk egyik legérdekesebb könyvére, Ernest Renan „Jézus élete” című munkájára, a mai napság újraolvastam. Zseniálisan érzékelteti Izráel történelmi kiválasztottsági tudatának hosszú kialakulását, ahogyan a zsidók nem voltak hajlandók elereszteni Isten kezét. Ahogy Jákób birkózván a legyűrhetetlen angyallal mondta: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldandasz engem!” Vagy ahogy a Bölcsesség könyvében olvasható: „Isten szemében élnek.”

De az Istenség is a két félen múlik. Nemcsak Isten akarja őket, ők is akarják Istent. Nemcsak Isten csinálja a velük való szövetséget, hanem ők is véle. Nem bágyadoznak.

Nos, Grácikám, ha ebben az új esztendőben végignézel onnan fentről az immár hősies Mandzsúriából, láthatod a magyar arcokon: ezek bizony bágyadoznak. Ezeknek nincsen Istennel való szövetségük. Ezek nemcsak hogy alig hisznek valamiben, de félnek is.

Hősi korszakainkat átvészelvén hősiesen emlegettük mindig a kitűnő minőségű magyar passzív rezisztenciát – amivel és állítólag megúsztuk a Horthy-rendszer germános veszedelmét, majd később a Kádár-rendszer puhány polip-ölelését. Értesd meg magyarjainkkal, Grácikám, hogy nem úsztuk meg! Nem lehet mindig passzív rezisztenciával, otthoni summogásokkal megúszni a magyarságot. Hiszen éppen ezért lettek ilyen sunnyogó, még választani sem hajlandó „otthonhősök”, mert a Kádár-korból ittmaradt a sejtszövetek alatti félelem. És ezt a félelmet használják ki azok, akik a nemzetközi ál-föloldottság, ál-európaiság vámszedői.

Az egyik ház falára már azt grafittizték ki serény elleneink: „szemét nép”. Nem fogadom el, nem hiszem ezt a szemét kiírást. Hiszem, ebben az évben megmutatja az összefogó magyar lelkület, hogy nem ijed meg a bankkonszolidáció állandó ijesztgetésétől, az Európába menetelés zsarolóitól. Nem igaz, hogy magyarságunk föladásával kell egy zughelyet elfoglalnunk Európában.

„Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – írta Berzsenyi, s ezt a történelmi szabadságot csak a nép bátorsága adhatja meg magának, ezt nem lehet külföldi földvásárlások valutáján megszerezni.

Bizony, választani kell. Ahogy a zsidó nép Istent választotta kiválasztottsága szenvedő pajzsául fönnmaradásáért évezredeken át, itthon is választani kell: vagy az ellen, vagy mi. Odahaza, sutban ülve, kéztördelve nem tesz a nép csuda dolgokat.

Ahogy egyik osztálytársunk kiforgatva – eltévesztve idézte az érettségin ugyancsak Berzsenyit: „Gyáva nyúl nem szüli meg Nubia párduczát!” Akkor még nem működött az antinemzeti alaptanterv, így a fiú jelest kapott.

A gyilkosnak drukkolunk?

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ki ott fenn az elefántcsonttornyos Mandzsúriában és Iniuriában már kilenc éve csak a képzelet birodalmában létezel – el nem tudod képzelni, mi lett az országunkból. A diktatúrát ismerted, a demokráciát nem. Csak képzelegtünk róla, kicsit küzdöttünk érte a magunk bágyatag írói módján – a valóság azonban minden képzeletet fölülmúl.

Nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet bújni a demokrácia elől. A demokrácia – a mienk – bevon, leránt magához, átjár, átitat, beszívódik a bőrünk alá. Nem mintha egyetlen percre visszakívánnánk a diktatúra présgépét, mely egyenletes rabbá lapít és kisüt, mint a puhány goffrit, amit amerikai divat nyomán majszolnak ütődött gyermekeink a lekváros palacsinta helyett a Margit körút sarkán –

na, ott nem. Ott – és a strandon, a szegedi cukrászdánál, a csepeli villamossági boltnál nem lehet megállni sem goffrit, sem ős-palacsintát enni, mert lőnek. Délután, kora délelőtt, este lőnek. Sőt, agyonlőnek embereket. Akárkiket.

Ezt nem tudtuk pontosan elképzelni a mi demokrácia utáni vágyunkban. Hogy abban ugyanis minden szabad. Rabolni, privatizálni, szentostyát megtiporni, templomi szobrokat ledönteni, öreg papot lepuffantani, kedves-kislányos női cipősarokkal fiatal taxist agyonverni, középkorú médiacézárt fodrászhoz menet harminc golyót beleeresztve agyonlőni –

na ja, mi ezt nem tudtuk elképzelni. Nem volt elég fantáziánk, Grácikám, hiszen mi csöndben és lapulva azt képzeltük, eme gyilkosságokat „csupán” az állam végzi el, kecsesen és gondosan elzárt cellákban, hogy aztán a szögesdróttal összekötözött tetemeket arccal a földbe nyomva titkos eleganciával a keresztúri állattemető lovakkal letapostatott hepehupájába belenyomják. Igen. 1989-ben nyúlcsontokat találtunk a 301-es parcellában.

Most itt vannak a csontok. A Margit utca sarkán, emlékszel, ama vendéglőben alapítottuk meg a Grimasz című tréfa-lapot, hogy kivicceljük a lassúdó diktatúrát. Most nem tudunk viccelődni azon, hogy szétspriccelt a Mercedes törhetetlen üvegablaka, de nemcsak ez a szomorú a mi demokráciánkban.

A Vico-gyilkosság után javarészt olyan egyedekkel találkoztam, akik a kezüket dörzsölve és röhögve bólogattak: „megérdemelte! Ellopta a világ vagyonát, olyan volt a munkatársaival, mint a legdurvább és legcinikusabb fegyőr és rabtartó…” Hogy is mondta az egyik zöldséges: „…Inkább a Vicót, mint minket, nem igaz”. És pirosas arcával nevetett.

Anélkül, hogy elemeznénk a valóságos hátteret – amit, persze, soha nem fogunk megismerni –, egy biztos; Grácikám, a legelemibb részvét és együttérzés is megszűnt az emberek között.

A gyilkosoknak drukkolunk. „Csináld! Intézd el!” nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet menekülni.

Ezt a szétlőtt és részvétlen demokráciát, remélhetőleg nem csupán az ismétlődő diktatúrákkal lehet megfékezni. Csak nem?

Magyar tánc

Kedves Gráci, gondolatunkban mindig jelenlevő kedves íróbarátunk, régi társunk és egy-gondolkodású íróbajtársunk, ki az emberi képzeletnek is elérhetetlen mennyei Mandzsúriában és Iniuriában trónolsz, elvetvén magadat a puffadt májusi felhők bő ágyazatán és kidugva hatalmas lábujjadat a dunyhák borító csücske alól – nos, emlékszel még a jó-kis, huzamos kommunizmusunkra, amit Kádár könnyed, négyszázötven fős öldöklése után sokkal szerényebben, mint Rákosiék, épülő-szépülő szocializmusnak neveztünk?

Természetesen emlékszel, hiszen nincs az a túlvilági módszer, ami nem hogy agyból, de buddhista lélekből akár ki tudná tisztítani a kommunizmus mesés igazságtalanságait. Mert olyanokat talán az Úristen is nehezen tudna kitalálni.

Sokszor beszéltünk arról, a kommunizmusban micsoda senkik, al- és fő-senkik kerültek előtérbe irodalomban, gazdaságban, tanárságban, orvoslásban s főleg politikában.

(Meg kell mondani hamar azt is, hogy a kezdetektől és legsötétebb rákosizmus alatti koroktól mindig akadtak csodák. Mert az ember a legcsodálatosabb, ha rossz, ha jó. Akkor is voltak olyan lélegzetelállító kivételek, melyek azt bizonyították hosszú távon, hogy a kommunisták [főleg persze a bunyevác-egyszerű emberek] közt is voltak okos, sőt jóravaló egyedek, hősök, hogy ne mondjam, amit például az emigrációval vagy Márai Sándor naplójával sem lehetett elhitetni egyetlen percre sem, de voltak, küzdöttek, ha aztán elbuktak is, és börtönben vagy belepasszírozva a társadalomba végezték.)

Nos, de ami a senkiséget illeti, azon nemegyszer tűnődtünk, lehet-e ócskább rendszer a mi jó kis szocializmusunknál, lehet-e oly rendszer, ami ekkora senkiket vet felszínre, lehet-e olyan társadalmi helyzet, ami előtérbe ugrat ekkora (akkora) nímandokat?

Ámultunk. Hogy kik irányítottak. Kik vezettek üzemeket, iskolákat, országot. A proletariátus nevében. A származás alantas indulatai nevében. A párt, a befurakodott ál-párttagság sűrűjében.

Emlékszem, egy alkalommal, még a Nők Lapja cigarettafüstös és büdös szűk irodájában próbáltál lelket lehelni holttehetségtelen írásokba, midőn említettél egy nímandkát, micsoda írásokat küldöz néked, s a párt jótékony felügyelete alatt te bravúr-technikával fagylaltoztad és krémezted, pofoztad jótékony semmivé, de mutatós semmivé, hiszen stílművész és delej-vitéz voltál. (Nem tudom, helyesen tetted-é, persze ennek örvén aztán Jékely Zsolit, Pilinszky Jancsit és Nemes Nagy Ágnest is közölhettél – kegyelemből időnként.)

Egy ilyen alnál alabb senkit láttam a múltkor a politikai porond legfelső polcán halkan ágálni. Először nem hittem a szememnek. Ez valaki más. Ez nem az a származás-művész, munkássá átírt zug-értelmiségi, hanem… De az volt. Kikupálva, eltűnődve, mint európai értelmiség, kicsit talán szakállt-bozontot növelve is. Európai ruha. (Akkor döglött-szürkében járt, mint munkás-fazon.) Most is rosszul kötött nyakkendő, bunkó egy, bunkó kettő. A szorongásból nyegleség lett. A kapaszkodásból taposás. A látszatalázatból fölényes, kommunista allűröktől megszabadult pártgesztus, már a pártjára sem lehetett még romjaiban sem ráismerni. Mondtuk, ezt nem lehet alulmúlni.

Lehet. Azóta látjuk.

Akkor tudniillik valami könyörtelen párt-guillotin még érvényesült. Előbb-utóbb a rossz és ügyetlen csalóknak lecsapták a párthatározók a fejét. Lelepleződött, ahogy ők mondták. Hiszen – lényegében – egyszerűen hazudni kellett, vagyis egyszerűen kellett hazudni. És utol lehetett érni őket, mint mondják, a sánta kutyát.

Most nem ilyen egyszerű. Most a tanok is bonyolultak a kommunisták szociáldemokratáknak álcázva smúzolnak a nyugat-európai baloldalnak, a középdemokraták beleférnek a demokrácia nagy körtáncába az illem elvesztése nélkül.

Nem lehet – nem akarják? – tetten érni őket. Olyan finoman és szőrmentén és álcázva kell hazudniok, hogy az igazság fontoskodó részletezésének tűnhet az álnokságuk. Egyenesen művészet a hazugságuk. A furcsa csupán az, hogy a hazugság bonyolult szó-rendszere mögött ugyanaz a sánta kutya lappang.

Mert maga a tánc hazug. Az össznépi demokrácia. Akkor ezt egyetlen parancsszóval előállították. Mai nap? Állandóan és folyamatosan kell hazudni – a Tocsik-ügytől a Nyírfácskáig (Akkor csak táncolni kellett és dúdolni, most lelkileg is nyírfácskázni kell fölső és alsó embernek), a kinevezetlen alkotmánybírók ügyétől a bármikor bármennyivel fölemelhető benzinárakig, a pénzleértékeléstől a kamatpolitikáig állandóan hazudni kell. Szegény ötvenhatos jelige, hogy „hazudtunk reggel, hazudtunk este” – ma föl sem merül, hiszen folyamatában, a megvalósult demokrácia folyamában táncolnak a sánta kutyák. És micsoda-csoda senkik! Ha akkor voltak senki I-ek, senki II-k, akkor most aztán Nagy-Senkik vannak – felöltözve, nyakkendő-bogra kötve.

És senki sem kiált föl: sánta kutya. Mert az egész sántít. Maga a tánc. Finoman, kissé egyoldalra dőlve, alig lehet észrevenni, hogy lejt a táncterem. Az udvar. Az ország.

Hova, drága Gráci barátom, te onnan a fönti mandzsúr űrhajóból talán látod: hova lejt? A nyomor-tánc, a rosszkedvünk nyara?

Lesz még olyan udvar, ahol a hivatásos senkik helyett igazi táncosok táncolnak. Ha nem is csűrdöngölőt, de valami enyhe magyar táncot?

Fantom polgár

Kedves Gráci, örök partnerem az égi sakkmezőkön, noha, sajnos csak én lépek a figurákkal, te meg fölényesen és elnézően figyeled, hogy a huszárral, a futóval, netán magával a királynővel haladgálok, ott fenn a méltatlanul nagyra sikerült Mandzsúriában és Iniuriában, ki visszarévedsz a földi sakkjátszmákra, eszedbe idézheted, micsoda fantáziád volt! Jó író voltál, stílművész és emberművész. Mostanság olvasom valami bárgyatag és nem egészen jellemes újságcikkben (de ezt majd máshol kell elintézni), hogy szemedre vetik, miszerint mondén életet éltél, szeretted az italt, a nőket és az igazságot (de ezt már én teszem hozzá, nem a cikk).

Volt benned fantázia. Gesztus, bohóka, mámor, életkedv, mi annyira hiányzik eme világunk mostani átpolitizált szakaszából. Nos, ezzel a fantáziáddal sem tudnád kitalálni, kik járnak az utcáinkon, a Várnegyedtől a Déli pályaudvarig, a Csikágónak nevezett Keleti környéktől a Józsefváros József Attila peremű Ferencvárosáig. Én nem tudtam elsőre magam sem, kicsodák.

Néztem őket. Toprongyosak. Csüngő ruhákban térnek be halk kukákhoz, hogy kapirgáljanak az eldobott éjjeliedények és könnyedén odavetett száradt fasírtok közt, elfényesedett nyakkendők és lába-tört sámlik között. Kérlek, Grácikám, ők előemelik a szemét lepedékes porából, a lyukas vájdlingok burája alól is! Emlékszel az ötvenes évekre? Nos, nem voltak ilyen alakok az utcákon. Ezek a gyűrt emberek hazaviszik eme tárgyakat, használják a lyukas éjjeliedényeket, a csonttá száradt fasírtokat pedig egy-egy mínuszos tavaszi alkonyatban elfogyasztják a hősöket temető Vérmező kietlen pados falemezén.

Kérlek, édesegy, felhőtlen fantáziájú Grácikám, olyan ez estelente, mint egy film. Áttetsző, finom film, csaknem láthatatlan alakokkal. Alig venni őket észre a gyors hóesésben, mit a Tóth Árpádosan kacér április produkál. Estére, mondom, átváltoznak, mint a krimi-figurák. Volt olyan – elég tehetős vendéglős barátom, aki ufóknak nevezte őket.

– Azok is. Meg vagyok győződve róla.

– Nem innen valók a Mercedeszekkel szabdalt Krisztina körút térligetei mellől? Az arany karperecekkel csüngőző vállalkozói úriasszonyok tipegő cipellői mellől?

– Csudákat. Ufók, ha mondom.

– Honnan származnak?

– Te is láthatod, hogy nem láthatod őket. Fantomok.

– Fantomok? És hogy jöttek létre, ha szabad kérdeznem?

– Kérlek, nekik így sikeredett a rendszerváltás.

– Ne mondd!

– De mondom. Szólítsd meg őket – mondjuk, angolul.

– Miért éppen angolul?

– Hogy tudnak-e idegen nyelveket?

– Milyen nyelvet?

– Csak magyarul tudnak, barátom!

– A fantomok?

– Igen. Ezek a fantomok.

El voltam keseredve. Egy április estén az egyik ufó nyomába eredtem. Gyötrelmesen haladt, barna és szakadt felöltője alatt éppen ama bilit hurcolászta a törött sámlival a hóna alatt, amit már márciusban láttam kukailag. Lépett, körülnézett, és a Vérmező egy rejtett zugában letelepedett a bokrok már-már pelyhedző szakálla alatt. Ott guggolt. A törött sámlin ült, mint egy halk király, gubbaszkodva fantomosan, s óvatosan elhelyezkedett az edény fölé, csak úgy. Nem végezte dolgát, nem akart semmit, csak ülni. Ahogy közelebb léptem, féltem ugyanis, hogy eldől vagy eltűnik, vagy megfagy, de nem, inkább megszólalt, földöntúli hangon.

– Látom, érdekli rejtélyes mivoltom. Uram, egyszerű. Tönkrement ember vagyok. Tanár voltam, beteges, de jól dolgoztam, aztán leszázalékoltak, lassan kikoptam az életből. Lakásom veszett, a lányom kitessékelt, magam öt hónapig voltam ideggyógyintézetben neuraszténia gravisszal. Mire fölocsúdtam, nem volt hova mennem. Egyébként tessék, itt az igazolványom: a Magyar Népköztársaság hiteles állampolgára vagyok. Szakképzettségem, íme.

Rökönyödtem, szégyelltem magam, nem akartam zavarni, a zsebemben kotorásztam.

– Nem, ne… Ne sértsen meg! Összeszerzem azt, amit akarok, olykor még kifli is jut – köccent egyet, mintha nevetne. Vagy sírna? Mint egy fantom, alig volt. – Én azt látom – folytatta filozófiailag –, nem egyszerűen hajléktalan vagyok. Van erre más kifejezés is: hontalan vagyok. Nincs honom. Érthetőbben, hazám. Nem a szegénység miatt. Csak egyszerűen, megszűnt az a jogi és erkölcsi fogalom, amit Kölcseyék még hazának mondtak.

– Na, de…

– Nincs na de. És gyarapodunk, szaporodunk, egyre többen vagyunk. Megértve a piacgazdálkodás vadtörvényeit és a külföldi beruházások országkisajátítóan kedves mozgalmát, nem az állásomat, a lakásomat, hanem a hazámat vesztettem el. Nem egyszerűen meleg ételre, pokrócra lenne szükségem. Hazára. Ötödrangú, idegen állampolgár lettem, valóban, fantom. És immár elég sokan vagyunk.

És guggolt tovább rejtélyes ülőkéjén, de már egyetlen szót sem volt hajlandó váltani.

Félre

Nem tudom, Grácikám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában emlékezel-e azokra a Kádár-rendszeri időkre, amikor nyúvadtunk az időben. Írtunk, dolgoztunk, tulajdonképpen megéltük a magunkét. Ha arra is emlékezel, hogyan jött létre a Régi Sipos törzsasztala, tudhatod – persze odafönn azért könnyebb –, hogy Szigligeten mászkálván a tavaszi szél friss illatárjában arra jutottunk, hiányzik a kávéház. Az irodalmi. Nékem még a Fasori otthonomhoz közeli emeletes vendéglőből volt egy bájos pincérnő barátom, Terike, aki átkerülvén a Régi Siposhoz hamar külön termet biztosított az összejöveteleinknek. Legendásan nagyokat piáltunk – emlékszem, hattól nyolcig nem nyúltál a pohárhoz, hogy aztán negyed kilenckor könnyedén odavesd Terikénknek: – Édesem, ha hozna hat vodkát.

– Külön töltsem, művész úr?

– Egybe is lehet, Terikém – és hamarost két hajtásra fölittad a szeszt, hogy aztán lassan cammogó halászléevéssel leöblítve rátérj a több liter masszív vörös bor elfogyasztására. Így, hajnalig. Magam akkoriban négy-öt sör után rumos feketével helyreállítva egyensúlyomat bekapcsolódtam a tetemes mennyiségű vörös bor megkönnyítésére.

Csukás Pisti akkor már torkaszakadtából ordította, hogy mit csinálnak a lányok a bőrdíványon. Ott húzott el mellettünk az egyik miniszterhelyettes, aki félfenékkel leülvén pironkodva hallgatta, hogy viszont Sztálin elvtárs mit csináljon a sarlóval és a kalapáccsal.

Bármennyire furcsa, eszünkbe sem jutott, hogy mi most éppen túlélünk. Benne voltunk a rendszerben – kívülről, műveket és magatartást tanúsítva. Dolgozva. Munkát végezvén – ahogy Kádár elvtárs ejtette. És élvén.

Grácikám, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ahol valóban sok igazságtalanság eshet az elkárhozás és a tisztítótűz szüneteiben, el sem tudod képzelni, hogy a Régi Sipos-féle összejövetel manapság idelenn, Magyarországon elképzelhetetlen. És nem az „ellenfél” miatt. Hiszen igazi nagy ellenfelek ültek ott egybe – Csurkától Konrádig vagy Kardos G.-től a népi hurálig – jól megvoltak, dolgozván, gondolkozván.

Mai manapság ilyen összejövetel a barátok miatt lehetetlen.

No, nem a főbarátok miatt, azok kisebb-nagyobb elhullások mellett megmaradtak. Az albarátok miatt.

Tudod, egy csoport erejét és nagyságát nagymértékben meghatározza – ahogy te is tanultad az egyetemeken és tapasztalati egyetemedben – az az aura, ami a magot körülveszi. A mag akkor működik. Ez az aura, emberaura legtöbbször rajongókból, irodalmi segéderőkből, sznobokból és zugászokból áll, de ezek, mint te is tudod, a Kádár-korban elszánt emberek voltak. Mindenre elszántak – mert nem volt esélyük. Semmi esélyük nem volt az úgynevezett irodalmi életre, ezáltal – mint a bilincseiket nem féltő proletárok – szabadok voltak. Mit mondjak, hősök.

Kis tanárok, félkész diákok, irodalmi segédek, lelkesülők szabadon éltek-haltak, valóban arra gondolván – és nem csak március tizenötödikén –, hogy szolgaföldben nem nyughatnak. Nem féltek. Túl voltak a félelmen. Ily módon nem is vártak – semmit. Főleg nem akartak túlélni. Ezáltal valódiak voltak és bátrak – s ez a bátorság erősítette meg azt a magot, amelyik aztán a vásárra vitte a bőrét.

Grácikám, ezek az albarátok megszűntek. Felszívódtak. Nincs olyan, hogy aura. „Félre” – emlékezel erre a színi írói kifejezésre és utasításra, ami azt tudatta a szereplővel és a közönséggel, hogy „nem szabad”. Magának mondja. Félve ejti.

Most egyebet se látsz. Folyosó-zugokba bújt albarátokat, akik summognak, nehogy a főnök meghallja. Netán az igazgató. A főkegyes. A szponzor. A mecénás. Körbepillantanak az albarátok, nem jő-e egy pénz-összefüggő egyed, aki majd beárulja őt.

Egyetemeken – most, hogy mindenki fölött ott függ a központosítási elbocsátás damoklészi kardja, adjunktusok, tanársegédek, nagydoktorok és fél-rektorok, al-dékánok és tanszékvezető helyettesek félre beszélnek. No, nem lázálomban, azokra is vigyáznak, hanem sunnyogó módon, nehogy meghallják. Most állítólag nincs közvetlen besúgás, ezek az emberek, féltvén nyomorult vagy kevésbé nyomorult havi törmeléküket, suttogva akarnak túlélni. Nem akarnak a maghoz tartozónak látszani sem, el akarnak siklani a lényeg mellett. Nehogy. A túlélést a gyávaság kisded babaruhájába öltöztetik, mintha nem vennének részt az eseményekben – ki tudja, mit hoznak a négyévenként visszatérő választások.

De, Grácikám, tudod, nem lehet hosszan félre élni. Megbosszulja magát. Most az értelmiség nagy része félre él. Boldogtalan a saját gyávaságától, mégis, kénytelen-kelletlen félre él.

– Túl kell élni – mondja halkan és sunnyatagon az egyetem egyik főorvosa, fájva, félre. – Hogy jön egy jobb kor, mely után…

Jezovics szertenézett – félre – s nem lelé…

Hol a haza?

Te már tudod, kedves Gráci, nagy írótárs és barát az eltűnő időben és odafönn a rejtélyes és egyre rejtélyesebb Mandzsúriában és hősét bekötött szemmel ábrázoló Iniuriában, ki itt üldögélsz egy roppant fotőjben elterpeszkedve, s tán éppen nagylábujjadat mozgatván a hatalmas felhőpaplan sarka alól – te már tudod, vagy azt, mi van túlról, vagy tudod, hogy nem tudsz semmit. De azt aztán bizonyosan.

Azért arra bizonyára emlékszel, Tamási Áronunk, a nagy huncut székely góbés és perzekutora az igazságoknak mondá: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ő erre Amerikában, a nagyban jött rá, midőn elvesztette tájékozódását a fene-hatalmas földrészen. Mert dolgoznia kellett egy lakatos műhelyben. Hazavágyott. Na, ja. Erre rádöbbent, hogy a haza itthon van.

Nekünk hol a hazánk? Mert volni volt, arra emlékszem. Gyerekkoromból. A Horthy-rendszerben voltam gyerek. Állítólag átkozni kell, rettenetes volt. Újabban, időnként mindent átkozni kell. Nekem pedig ott volt a hazám, Rákosfalván, Budapest nyugati csücskében, hol száz esztendővel ezelőtt Szigligeti Ede színműíró híresség járt ki Rákosfalvára mint nyári üdülőhelyre. Magam is a Szigligeti utca sarkán laktam. Az volt a hazám. Magyarország. Otthon voltam benne. Sehol azóta még annyira otthon nem voltam. Apáméknak volt egy családi házuk, abban. Kert, háromszáz négyszögöl nagybirtok. Saroktelek, télen tisztítani kellett a két utcát. Megbüntettek, ha nem. Most Demszkyék nem tisztítják a havas utakat, könyörögnek a lakóknak, távolítanák el a jeget-havat, nehogy eltörjék az öregek a lábukat. Nem tisztítják, eltörik. Szabadság.

Nos, ezen a Rákosfalván voltam otthon a földön, huszonnégy évig. Aztán soha, sehol, senkivel. Most meg a régi ház helyét is fölrobbantották. A rákosfalvi ház helyén lakótelep épült, tízemeletes. Agyonnyomták a gyerekkoromat, rátelepedtek, letiporták. Nincs hova hazamenni. Nincs kapu. Akkor miért vagyok a világon, mit gondolsz?

Olvasom, hogy a Rákosfalva park 4. szám alatti nagyház lépcsőházában robbant a kis pokolgép. Személyi sérülés nincs. Nem tudni, miért robbantottak – most semmit sem tudni. Leszámolás? Egy MSZP irodahelyiség tartózkodik a házban meg egy közért talán. Van még egyáltalán közért? Ez a szó is elavult. És voltak, akik negyven év alatt a köz-ért dolgoztak. Naivak, kommunisták, elnyomott „uralkodó osztály”. Most felismerhetetlen osztályok, rétegek, csőcselékek bolyonganak az országban, melynek neve sincs. Múltja sincs. Nem lehet Magyarországot lerajzolni. Nincs meg.

Fölrobbantotta valaki a házunkat. Már 71-ben lebontották, rátelepült a hatalmas lakótelep, éppen a Rákosfalva park helyén álló házunkra. Most meg fölrobbantják! Hallottál már ilyet? Ott állok a kertben, egy vaspálcával a kezemben, 1945. március tizennegyedikén – Idus szél fújt, beteg vagyok, lázas, apámat elvitték az oroszok, kikészítették és elgyalogoltatták Ukrajnába, Uzmányba, jéghideg fogságba. Hazajött. Miért? Mert volt hite, hogy hazajön. Ahol otthon érzi magát, Rákosfalvára. Azért tudott hazajönni.

Én hova menjek haza?

A kert alól csöndesen kilopták Magyarországot. Most meg fölrobbantották. Érted te ezt?

Végül, idejutottam a Várkerületbe. Krisztina és Víziváros. Nézem a tűnődő fákat a Horváth-kertben, a Pauler utcai sarkon Németh Lászlót idéző márványtáblát, Szabó Dezső Philadelphia kávéházi elmosódó nagy-busa, soha meg nem nyugvó, dühödt fejét, ahogy igazságtalanul keresi az igazságot, elhasznált magyar írók, de Püski könyvesboltjából kitüremkednek fehér lapú, fehér fényű könyveikkel. Márai még leballag a Mikó utcán, Kosztolányi kihajol a Hajnali részegségbe, Babits fogadja az örökifjú és igen rossz költőket az Attila utcán, Ottlik leírja azt a halhatatlan mondatot: soha nem lesz már olyan biztos pont, mint a második raj harmadik sorában…

Grácikám, néha úgy érzem, ez a vár, ez a negyed, ez a Krisztina az utolsó menedék. Ez a bizonyos Tamási Áron-i föld, hol otthon érezheted magad.

Elképesztően megváltozott a világ. De éppen magam szoktam ostorozni azokat, akik az örök magyar sirámot fújják, örökké itt valahol, ott valahol, négy-öt magyarosan összehajolnak, könnyeket ejtenek, lógatják fejüket, s átkozzák sorsukat és fajtájukat. Nem teszem hát. Hiszem, ez a fővárosi végvár mindennek ellenáll. Ez a táj. Ez a Mészáros utca, ahol a harmincas szám alatt Kálnoky verselt. Meg én, most, itt. Miért nekem, nekünk kellene örökké hátrálnunk, kihátrálnunk a történelemből? Egyéni trianonjaink csapdáiból?

Derül az ég. Tavasz lesz. Állítólag. S olykor úgy tetszik, ez a legszebb hely a földön. Balra Széchenyi Krisztinavárosi temploma, s jobbra fönn, kissé fölszállóban talán maga az Isten.

Saját anyag

Kedves égi barátom, Galsai Pongrác, régi-jó klasszikus író, ki ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában honolsz, és túl vagy minden betegségen és hipochondrián, még a sajátodén is, jelentem nehéz szívvel, a magyar népség-lakosság a legkedélytelenebb nép a világon. Legszomorúbb. Legelesettebb. Legmagahagyóbb, legletargikusabb. Most, 1995-ben.

Nem magam találom ki, nem én akarlak riogatni hajdani néped rossz emlékével téged, ki magad is nagy tanulmányokat folytattál a hipochondria tárgyköréből, kárhoztatván satnya néperőnket és depressziós magamagunkat. Te tudtad, a depresszió melegágya nem csupán saját bensőnk, hanem közvetlen környezetünk. Nos, egy 1995. februáriusi svájci Gallup Intézet-béli felmérés bizonyítja megfelelő vizsgálódási és kísérleti adatokkal, hogy a magyar nép-lakosság jelenleg a legdepressziósabb a világon. Mármint ami a jövőt illeti. Még a letoprongyolódott ukrán és orosz emberek, a románok, az elcsigázott szlovákok, agyonvérzett bosnyákok és szerbek is többet várnak 1996-tól, mint mi. A legtöbb lendület a mohó brazilokban és avantgard puerto-ricóiakban van, a hastömött nyugatiak – maga Svájc vagy az új halk világbirodalom, Németország – a középen helyezkednek el: annyit várnak a következő évtől, amennyit remélhetnek s amennyi bejön. Szenvedélytelen egyszerűséggel néznek a jövőbe. De míg az agyongyötört szovjetunióbéli népek 23-24%-os reménykedéssel és bizakodással néznek holnapjuk elé, mi mindössze 7, azaz hetes százalékos várandósággal, illetve rémlátással tekintünk az európai egyesülés biztató horizontja felé.

Természetesen ezt az adatot nem hagyták annyiban kutatóink. Orvosok, szociológusok, politológusok és mendemondológusok, gyaloghuszárok és gyászvitézek, álszent optimisták és vegyszerészek is kutatták, mi lehet az oka eme kétségtelen és kétségbeejtő hanyatlásnak. A kedély ekkora megromlásának. A kilátástalanság eme tragikus tünetének.

A vizsgálatok eredménye arra a tényre koncentrálódott, hogy eme nép-depressziónak oka nem csupán, s talán vagy egyáltalán nem alkati tulajdonságokban, adottságokban rejlik. Nem vele-született, magyar-génikus betegség vagy lelki hajlam talaján, valamely magyar diszpozícióban keletkezik. Nem. Eme nagy magyar kedélybetegségnek külső oka van. Szívós nyomozás során kiderítették, hogy magát a depressziót, a kedélytelenséget, apátiát olyan kórokozók okozzák, melynek telepei közvetlen környezetünkben vannak, közvetlen környezetünket mérgezik. Sőt. Maga a depresszió sem elsődleges nép-betegség, hanem egy meghatározott más folyamat, történetesen súlyos embertani allergia okozza. Allergiások vagyunk. Ebből kifolyólag magunkon kiütnek olyan tünetek, melyek elcsúfítják magyaros arcunkat, bepettyezik, pörsenések, varak maradnak a fertőzés nyomában, hajunk hullandó, gyomrunk remeg, tüdőnk zihál, szédülünk és szédelgünk, s főként hányingerünk van, állandóan le akarjuk okádni a világot.

Valami fontos és fontoskodó bizottság, mely az előkelő Biokulturális Vizsgálócentrum nevet viseli és az Országos Temetőképző Főiskola alszerve, máris nekilátott az okok kiderítésének. Nem tudom, hogyan kerül ez a fontos szerv – mármint a Biokulturális Centrum – a temetők hatáskörébe, egyelőre annak is örülünk, hogy – lehet – gyökerénél akarják kezelni a bajt.

Eme Biokulturális Centrum azt állapította meg, hogy az egész világot – és magunkat is – leokádni késztető allergiát bizonyos heves pollenek, hímporok, virágporok okozzák, melyek a magyar talajban vannak berétegezve. Magyar földterületen. Ezután a legkomolyabb ásatások, rétegföltárások indultak meg, hogy a virágporok és spórák rétegenkénti vizsgálatát úgynevezett pollenanalízissel elvégezzék. Hónapokig, sőt évekig tartó vizsgálódásokra számíthatunk, annyit a Biokulturális Centrum kutatói azonban már most meg tudtak állapítani: saját anyag, saját virágpor-pollen, hímpor fertezi a magyar néplakosságot, amiből az allergia keletkezik, melynek nyomán – érthetően – depressziós tünetek lépnek föl. Hú, de kemény! Hú, de nehéz.

Tudniillik, rögtön fölmerült az a súlyos kérdés, mi az a saját anyag? Mit tekintsünk a magyar földszerkezetben, rétegződésben saját anyagnak? Ami olyan erőteljes hatással van – ha nem is közvetlenül nemzetünkre, de népünkre, hogy pörsenéses, depressziós, hányingeres allergiába esik?

Megvallom, Grácikám, nem tudom, mit kell cselekedni. Természetesen, rögvest az orvoslás, a gyógyítás, esetleg bizonyos megelőzés feladatain kell törnünk a fejünket, ha népügyileg életben akarunk maradni. Hiszen nem volna rossz, ha fönnmaradnánk. S ha megelőznénk népünk egészségének s életkedélyének romlását. Mit távolítsunk el a magyar talajból? Mi az a saját anyag tulajdonképpen, amit ki kell iktatnunk saját környezetünkből, abból a talajból, amin ezerszáz éve élünk? Mi az, ami önfertőz, ha szabad így mondanunk.

Kérlek, Grácikám, a Biokulturális Centrum külföldi kutatókat is fölkérő „Idegen Test” vizsgáló albizottsága állítólag arra a következtetésre jutott, hogy allergiát csak a kifejezetten magyar pollenek, hímporok okozzák. Ez persze, valóságos tragédia, gondolhatod. Az „Idegen Test” vizsgáló albizottság azt javasolja, hogy magát a saját rétegalapanyagot, az eredeti magyar hímporokat kell kiirtani, hogy az allergia alábbhagyjon, a depresszió visszahúzódjon, s helyébe valamilyen életkedv, akár külső ágens révén, de vállalkozói energia, piaci erőtelj lépjen. Mert ez a depresszió a mélybe rántja az országot.

Gondolhatod, édes égi barátom, milyen súlyos döntések előtt állunk. Meg akarnánk maradni, ez nyilvánvaló. Ehhez saját pollen-anyagunkat kell – állítólag kiirtani. Hogy ne legyünk betegek. Rögvest összeállítottunk egy mindenféle népcsoportból álló küldöttséget a népjóléti miniszterhez indítani. Mire a küldöttség a minisztériumba ért, a miniszter lemondott. Ő sem bírta saját gyermeklakosságunk elsatnyításának a programját. Talán az új nemzetbiztonsági miniszterhez kell fordulnunk, állítólag ő bátrabban és csintalanabbul sajátpollen védő. Mindenesetre, Grácikám, ha eszedbe jut akárki a régi kommunisták, reform-kommunisták, új-szocdemek, vagy akár az ál- vagy fél-liberális fél-vezetők közül, aki nem a magyart akarja kiiktatni a magyar közül, értesíts. Várom üzenetedet. Még az ördög is érdekel.

Örök felhő

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író vagy író úr, égi barátom ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki feltehetően az Örök felhő nevű kocsma Földi Búfelejtő elnevezésű söntésében könyökölsz talán éppen a Farkasrét feletti légi térségben, eszembe jutott, hogy immár hatodfél éve hogy végigdőltél az Eszéki utcai lakásod padlatán olyannyira, hogy a föld is belerendült nagy tested hulltától. Magyarán, meghaltál.

A szocializmus ölt meg. Halálod után aránylag hirtelen elterjedt eme hírviszonylat. A nyomozás, mindenesetre, melyet természetesen nem az államhatóság vagy az Interpol, hanem lelkes barátaid folytattak, oda vezetett, hogy néhány nappal kidőlted előtt külföldön jártál, s ott az egyik határmenti, ausztriai szupermarketben titokzatos és vészjósló kijelentéseket tettél. A kijelentések gyanús tartalmát ugyan nem jelentették az akkori – 89-et írtunk – puha ávósok a puha rendőrségnek, annyi felszínre került, hogy bonyolult történelmi elemzések és esszéisztikus tűnődések közepette kárhoztattad a fönnállót, az emberarcút, a honilag megvalósult vagy meg nem valósult szocializmust.

Csütörtökön szidtad, kedden meghaltál. Gyanús következés. Mi természetesen nyugtattunk, hogy ma már (89-ben) nem ott tartunk, hogy bárkit is elvinnének, meghurcolnának néhány tanulmányi gondolat miatt, hiszen maga Mihail Gorbacsov, akkori világúr is megenged magának szordinósan ugyan, de megjegyzéseket a szocialista tervgazdálkodás nehézkességeire, mi több, szorgalmazza a peresztrojkának becézett átalakítási folyamatot. Arcod sárgulván mégis verejtékezett, kockás, lepedőnyi zsebkendővel törülgetted pergamen színű arcbőrödet, egyszóval, féltél. Szíved meg volt viselve. Amúgy is. Régtől. Negyven év. Mindig féltél. Nem egyszerűen az államhatalomtól, hanem attól a ténykedéstől, helyesebben viselkedéstől, mellyel el kellett viselned a szocializmust.

Pedig nem volt rossz dolgod. Hiába szorongattak éveken át, népszerűséged legyőzhetetlen volt. Megvédett. Charme-os írásmódod, lebilincselő humorod mindenkit meghódított. Az akkori szocializmusban nem is az volt a gyilkos erejű, hogy torkon ragadott és megölt, hanem hogy naponta nyeldesni kellett azokat az apró pengéket, melyek végezetül sokaknak elvágták belülről a gigáját.

Ez a rémület volt az arcodon, mikor faggattunk tanulmányod külföldi sorsa felől, pedig kézlegyintéssel igyekeztél elterelni bennünket félresodorva az enyhe ordítás közepette:

– Mit vagytok betojva?

– Nem vagyunk. Te vagy.

– De én nem vagyok – üvöltötted.

– Akkor mért reszketsz?

– A dühtől. Hogy ilyen barmok vagytok. Még rám hozzátok a félszet – mondtad, és ötödnapra eldőltél a padlaton.

Természetesen, alapos nyomozás után kiderítettük, mi volt tanulmányod lényege. Fényre derült, hogy egyszerű ausztriai kirándulásról volt szó, melyet egy kolléganőd Polski Fiatján tettetek mások társaságában. Eljutottatok az egyik útmenti világbisztróba vagy szupermarketba, ahol – tudvalevőleg – mindent lehet kapni. A kifestett polgárasszonyok olyan mennyiségű élelmiszert, választékot tolnak a görgős bevásárlókocsikon, mintha sarki expedíciókra utaznának bálnavadászatra. Roskadoznak a fogyasztás őrült terhe alatt, báláik gazdag málhái alatt. Szokásos hevületedben torkod szakadtából ordítani kezdtél:

– Ez a szocializmus! Ezt nézzék meg Kádárék! Nem a nyomor a szocializmus! Ez a választék! Nem kell ehhez se Marx, se Lukács György! Se ideológia, se munkásosztály öntudata! Munkásosztálynak nem öntudatra, hanem árura van szüksége! Örömre és nem (bocsánat) beszart funkcionáriusokra! – üvöltöttél, verejtékeztél, rosszul lettél, hazavittek, itt aztán megsütöttek és megettek az évek régi hiénái. A szocializmus saját halottjának tekintett.

Grácikám, a kapitalizmusnak is vannak saját halottjai. Mi most azt építjük.

Égi barátom, te is jól tudod, mennyire egyetértettünk abban (is), hogy a rossz szocializmus megnyomorítja az embert, s ahogy te a szupermarketban, magam is ámuldoztam nyugati utakon a színpompán és anyagi elégtételen, mely kisvendéglők választékától a drogériák selyemillatáig terjedt a kapitalista szűk utcácskák európai hangulatában. Nem is beszélve az államilag tenyésztett funkcionáriusok szűkagyú hatalmának erőteljes undorán a honi szocializmusban.

Azt azonban az elmúlt néhány évben meg kellett tanulnunk, nemcsak a szocializmusnak, de a kapitalizmusnak is megvannak a hátulütői. A kapitalizmus is öl, talán csak lassabban.

Grácikám, ismered azt a lassú mérget – amilyet a szocializmusban is szívtál magadba –, melyet semmilyen halálesetben nem lehet kimutatni. Nos, a kapitalizmus mérge is ilyen. Most mindenki odavan érte – jobb, szebb, gazdagabb, melengetőbb. Meg kell mondani, a kapitalizmus is követel áldozatokat – lélekben, munkában, gondolkodásban, reflexekben. Megváltoznak az emberek a kapitalizmusban. Más lesz az anyanyelvük. Beszélgetéseik, gondolkodásmódjuk óhatatlanul a pénz körül forog, hiszen mindennaposan és közvetlenül abból élnek. Ez lesz – titokzatos módon – az életcéljuk. A görgetegük. Amit maguk előtt görgetnek. Nemcsak az a bevásárlókocsi, aminek ausztriai láttán te ordítozni kezdtél és elájultál, hanem az egész életük. Maguk előtt görgetik a pénz hatalmát és ájulatát. Ha nem, akkor lemaradnak. Görgetik álmaikban, szerelmi légyottjaikat megszakító rádiótelefonjaikban, kidülledt szemű reklámnézésükben. Megváltoztak az emberek, Gráci, pedig még nincs is kapitalizmus, csak valami enyhe, szponzorált, kilopott félpiac, ahonnan a sátrak széle alól még mindig kilopnak egy-egy bankot, sárgarépát, aranykészletet, oldalszalonnát és transzformátort. Átalakultak az emberek, mint valami gumó-görgető hangyák maguk előtt görgetik a náluk százszorosan nagyobb adósságbálákat, hitelmálhákat, fuldokló kulik lettek polgárok helyett. Mindenki a polgárt ígérte, és görgeteg páriák fulladoznak a gondolattalan tehercipelésben. Polgár sehol. Kultúra sehol. Legázolás van, élelmes gazfickók Ady-látomásos dáridója. Hol a polgár, a szent polgár, aki majd igazságos a javakkal, ki a polgár, aki kulturált javakat bűvészkedik elő a kalapjából, a történelem honi polgára?

Emlékszel, Grácikám, hiszen tőled hallottam a történetet, Szibéria egyik távoli csücskébe megérkezik a tanfelügyelő, és a tanító jelenlétében kérdezi a gyermekeket, fölmutatván a kalapjából elővarázsolt nyulat. – Mi ez, gyerekek? – A gyerekek nem tudnak és nem mernek felelni, csak a tanítójukra sandítanak, aki biztatja őket, mondják csak, hiszen egész évben róla tanultak! Végezetül egy ámuldozó szemű gyermek fölbátorodik: – Csak nem Lenin elvtárs? – mondja a cilinderből elővarázsolt, egész évben tanult nyúlra. Így vannak a mieink is az egész évben hallott nyúllal.

– Csak nem a polgár elvtárs, tanító úr?

Sajnos, Grácikám, ebbe is bele lehet halni.

Az utolsó kuruc

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író és magyar ott fenn, aki pihensz a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában immár hetedik esztendeje, eme karácsonyos hónapban megint csak hozzád pityeredem. Magyarnak szólítottalak meg vala, hiszen magyarnak számítottál itt lenn a földi téreken, de azt hiszem, odafönt nem éppen magyarként múlatod halhatatlan idődet, talán le is fitymálod eme néptani kategóriánkat az örökkévalóság tompa szemszögéből.

Mi ezt, jelenleg még élők, és éppen itt élők, nem tehetjük. Magyarok vagyunk, főlehajtva és csöndesen, ameddig élünk. Nehéz szerep. Lehetetlen szerep. Nem lehet eljátszani, a szó egyik értelmében sem. Különösen kitetszik ez olyankor, ha az ember Erdélyen halad keresztül. Mint csikorgó kés a töredezett kenyéren. Ahogy nekem most adatott tennem – átszelve Nagyváradtól a Gyilkos-tóig ezt az elterülő és beékelődött és gyönyörű és sajgó országot. Agyonmardosva a körülötte és mellette élő népek harapófogóitól, de talán mondhatnék harapó fogakat is. Az évszázados és meg-megújuló gyűlölet dombvidékein, hegyhátain és kíméletlen, tű-vékony szorosaiban.

Emlékszel, Ady Endre tartotta magát az utolsó magyarnak. Póz volt-é ez, vagy prófétaság, léha-nagy részegség vagy sorsrendítő megélése a népnek, mindegy. Már Ady Endre úgy érezte, kimegy a talaj a lába alól, és ő maga is versei végvárainak ingatag falán imbolyog. Azt írja Az utolsó kuruc című versében:

Rettenetes sors haraglik e mögött a vers mögött. Ady volt az a költő, aki egy-egy életérzést filozófiai magaslaton tudott a vers fennsíkjára összerántani. Hogy ilyen nagy nyelven beszéljek én is. Azt mondja az egyik székely idősb asszony az Udvarhely határában álló, kis-várfalas, négylevelű lóherealapú, tizenharmadik századi fazsindelyes csöpp templomka szomszédjában: „Miért nem tudnak minket megint összeszakasztani?”

Nem tudjuk, kedves néném – mondhatnánk őszintén a szemébe. – A múltkor is – beszéli – Magyarországról jött haza egy emberünk a testvére temetéséről. Búslakodva ült a vonaton, míg csak román emberek belé nem kötöttek, és addig froclizták, amíg összeverték. Mért nem tudnak rajtunk segíteni?

Nem tudunk, kedves néném. Ezt kellene a szemükbe mondanunk, mindenkinek, aki vár minket ódon Erdélyünkben. Elébe állni a megszúrt legénynek, akit éppen hogy megmentettek a hazafelé szurkálásból a mentősök: „nem tudunk segíteni.”

– A tavalyi évben is egyik gyermekünket annyira megkergették a mezőn hazafelé, hogy négy napig kellett ágyban feködnie, tizenegy éves leány. Miért nem lehet olyan otonómiát szerkeszteni, amelyikben ilyen cselekmény nem fordulhat elé? Nem tudnak odahatni a felsőbbség elé, hogy ilyen ne történjék?

Nem tudunk, néném. Végig kellene járni az összes magyar kaput és bekiáltani. Végigjárni az évszázados fennsíkokat és végigordítani a rengeteg-szép erdélyi világot: Nem tudunk segíteni! Ne áltassátok magatokat! Hetvenhárom éve le vannak cövekelve a trianoni határok, le vannak cövekelve Clemenceau törvényei: bátyám, néném, atyám, fiam, nem tudunk segíteni! Nem tudunk.

És akkor az utazó eljut Gyimesbe, és találkozik az utolsó magyar értelmiségivel, a határszélen. Az utolsó magyarral, talán Ady utolsó magyarjával. Gyimesbükön, nagy házban lakik, ő viszi a falu terhét. Ő csináltat-szervez vízvezetéket, szakiskolát, délutáni foglalkozásokat, utakat, ez az élete. Németül, románul, magyarul tud és tanít, iskolát igazgat, állatot nevel, orvos felesége húszezer ember között gyógyít. Mindenki elmegy jobb sorsot keresni, egyik fogorvos kollégája négy év alatt milliomos vállalkozó lett az anyaországban. A mi emberünk háza már a másik megye területére esik, ő az utolsó ember a határon.

Az utazó számára ott világosodik meg az elme. Ady sorsa, szerepe, mindnyájunk sorsa. Mindnyájunk szemébe bele lehet vágni és kiáltani a nem tudunk segíteni magyar jajszavát. De…

Igen, de, Gráci… te, aki már nemcsak magyar halott vagy, hanem egyszerűen halott, láthatod jobban a mi sorsunk. Az ország mögött van egy másik ország. Ha átutazza az ember Erdélyt, átszaladva rajta, mint egy csikorgó kés a töredezett kenyéren, érzi ezt a másik országot. Hatalmas táj, nagy dombok íve, erős rengetegek és belső folyók. Hiába volt Trianon, hiába van Trianon. Mert mindennap van, újra és újra Trianon, mindennap meg kell küzdeni és alázkodni és kibírni az erdélyi létet. Mindennap el vannak szakítva, ki vannak tépve a közösségből. De a mi, szerényke Magyarországunkon kívül van egy másik ország. Az idő és kés átszelte ország. Pótország. Beláthatatlanul hatalmas ország, emberi ország. Maga a táj, annak véghetetlenségével. És azokkal az utolsó, mindig kibíró emberekkel, akik őrzik a végeket.

Ugyancsak hogy írta Ady? Hiszen Ady mindent filozófiai magaslatra tudott sűríteni, „összveszakasztani”:

Ez a mi strázsánk, az az utolsó magyar értelmiségi a keleti határon, a Keleten, az utolsó magyar, ez a tanárember őrzi a végeket. A magyar nyelvet. A magyar járdát. A vízvezeték humánumát. Abban a pótországban, mely nem követel, nem távozik, csak teljesít. A predikátorok és protestánsok úgy mondanák újjáépített kis ferde tornyú székelyudvarhelyi templomukban: szolgál.

Ennek az utolsó keleti értelmiségünknek az elmúlt három esztendeje alatt hét kutyája volt. Különféle kutyák, nemcsak magyar kutyák, de egytől egyig megmérgezték őket. Mind a hetet – mondja egyszerűen, de nem együgyűen. Nem nyomozta ki, melyik szomszéd tette – történetesen egyik szomszéd sem magyar anyanyelvű –, de nem is kell ahhoz szomszédnak lenni, hogy az ember egy kutyát megmérgezzen. Hát még hetet.

– Maradok – mondja a mi utolsó emberünk. De nem a legutolsó, hiszen van belőlük mindig újra és újra, a mi nyomorult anyaországunk mögött van egy pótország a maga strázsáival, embereivel.

És mi nem így élünk-e? Száz esztendeje nem mindnyájunknak ugyanaz a szerep jutott, az utolsó magyar szerepe – Ady után? – Mindnyájan utolsó magyarok vagyunk:

Cipőkrém

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, édes-egy Grácim, hetvenkedő nagyszájú barátom és katonám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki egy puffatag és hatalmas habú felhőről mint egy fehér fotelról lógatod alá mezítelen lábadat, hatalmas és előre álló nagyujjad rettentően kilóg a világ fölé. Apropos, nincsen cipőnk! Képzeld el. Az országnak nincsen cipeje!

Elsőre persze nem így fest a dolog. Ha külföldiek vagy idegenek, akarom mondani, idegenek jönnek, észre sem veszik. Nem ordítanak föl a szétfolytan forró és büdös, ám nyugati előkelőséget megjátszó pesti aszfalton, hogy né, ezeknek nincsen cipejük, Sie haben keine Schuhe, vagyis Ils n’ont pas des souliers, vagyis They have no shoes …és így tovább, de talán főleg ukránul: ezeknek nincsen cipejük! Dehogy. És hogy lábuk sincs, azt már végképp nem látják.

Megy mindenki a maga útján, lohol, gazdagodik, nyomorrá foszlik, törtet, koldul, nyög, tettetve nevetgél, de nincs cipője. Valójában lába sincs. Cipőtlen. Lábatlan ország.

Nagy lábujjú és fenséges mennyei barátom bizonyosan emlékszel arra, midőn mi, íráscsinálók, tanerők és műszaki tervezők, visszahúzódó festőművészek, csepűrágók és lódoktorok, emberdoktorok, jogi doktorok réteg lettünk. Származásilag. Nem úgy voltunk megnevezve, mint emberek, hanem hogy réteg. A munkásosztály emberekből állt, a parasztság már -ság, -ség képzővel ellátott, de embertani fogalom volt, mi, ezek a csóringer gondolkodók, akik szidva-szidatlanul, ám végül is a rendszerváltást végigcsinálták, mi akkoriban még réteg voltunk. Mely rétegből sok baj származik mint börtöntöltelékből, újságszerkesztőkből, rendszerváltókból, amely réteg tagjait eleinte és hosszasan föl sem kellett venni az egyetemre, ki lehetett telepíteni, jószerével be lehetett börtönözni, el lehetett hallgattatni.

Elhallgattatni nem lehetett, mert most is itt vagyunk, de átalakítani igen, mert az értelmiségi réteg – Gyilasz, Szelényi és Konrádunk leírása szerint – átalakult a szociálizmusban. Főleg beépülve és anyagát keverve pártappartcsikokká vedlett, lényegében imígy megszüntetve értelmiségi mivoltát is, a kádári, vállrángatós is hangsúlyával.

Nos, ez az apparatcsikréteg, mely értelmiség mivoltát lényegében megszüntetve, műveltségi vonásait ravaszdi észjárássá és róka-technikájú sakk-agyú taktikává alakítva értelmeskedett (tanácsvezetői, szövetkezet- és egyéb vezetői szinten gyakran, a múlt Szovjethatalmat kijátszó szinten, eléggé praktikusan működött), ez az apparatcsik-félértelmiségi réteg mai napság ismét lerakódott a társadalomra. Mint cipőre a krém. Jó, fekete fény, melytől nem látszik a cipő. Még akkor se, ha nincs.

Most ez a réteg van. A társadalmon. A cipőn. A boksz. Ismered, emlékszel, az emberfia hajnalban elindult az iskolába, a templomba, az Ipari Segédanyaggyárba (például én, valami éktelen kénes bűzöktől fuldokló mellékterméket gyúró gyárba – hol volt akkor még a környezetvédelem, óh! Rákosi és társai országvállalkozásában!), de előtte elővette az örökké kinyithatatlan (emlékszel, egy elfordítható kallantyúnak kelletett volna lebillenteni a bádog cipőkrémdoboz tetejét, de eme kallantyú az első napon letört, és az ember ujja beleszaladt a fekete pasztába, hogy sohasem jutott el a misére, az iskolába, és a bűzt másnap estélig nem tudta lemosni, levakarni, lepiszkolni magáról!) pléhdobozt, olykor színes női láb volt ráfestve a betelhetetlen illúziók kedvéért, és a pasztával egy amúgy is büdös rongy segítségével bekente előzőleg portalanított lábbelijét, majd még büdösebb (mert ez a krém maga is büdös volt!), vakoknál olcsóbban vásárolt sprőd kefével, majd selymes kefével végiggalancolta – magyarán – fényesítette a cipőjét. Borzalom volt maga a krém is, a büdös is, a feketeség is, de csillogott a máz.

Nos, mai napság ez a máz van a társadalom cipőin. Rémálom. Csillog. Látszik. Visszaver. És bűzlik.

Ama réteg ugyanis, mely a szocializmusban végtelen és elengedhetetlen szívóssággal értelmiségi réteggé passzírozta magát apparatcsik vagy szakértői mivoltában, béborítja az országot. Az ország cipőit. A járókelők lábát.

Fekete krém. Paszta, magyarul. Büdös. Be van kenve vele az egész ország. Rá van kenve az ország cipőire, mint valami álfény, ha jönnek a külföldiek, láthatják, ragyog a lábbeli. Óh, uram, itt nincs semmi baj, itt javában megy – már hat éve az átalakulás, csinosak a cipőink, ragyogó fekete lábbal vándorolunk az áhított Európába, elegánsan, tessék megnézni, mi hogyan és mennyire vállalkozunk, tele vagyunk vállalkozóval, rá van kenve az országra ez a vállalkozói fekete réteg, büdös, de azt nem mondhatják, hogy nem ragyog! Na, kérem, Uraim, ahogy Önök Európában mondják, misterek, herrek és monsieur-ők, csak nem azt akarják mondani, hogy mi nem valók vagyunk a fényes Európába? Működnek a bankok, a hitellevelek röpködnek, a részvényeket beváltjuk, ha a szavunkat nem is.

Mi kell még? Hogy a vidéki iskolák fölfordulnak, hogy a betegek kidőlnek a folyosón a hordágyakból, hogy a nyugdíjas kotorászik a kukákban? Ugyan! Van rajtunk cipő, nemde? Szétpasszírozódott az irodalom, be van kenve fekete krémmel? De micsoda csoda cipőben grasszál? Hogy olvasni nem olvassák? Nem csak arra van. Fényleni is – mondhatnánk ismét kádári hangsúllyal. És főleg, és hohó, egy pillanat… várjunk, uraim! A fekete krém alatt elrohadt a cipő! Ide nézzenek! Szétfoszlik! A saruk szétszakadnak, a lábbelik szétmállanak, uraim, pillanat, hát még a láb is kivész a cipőből a fekete krém alatt! Már a láb is rohad! A járóláb, amivel Európába tartunk! Láb sincs! Cipő sincs a büdös fekete paszta alatt, a réteg alatt!

Drága öreg-egy Gráci barátom, ott fenn a hőséges és bőséges Mandzsúriában és Iniuriában, ki lennen lógatod nagyfene lábodat, kérlek, vágj ide közénk egy cipőt legalább, de jól célozz, hogy legalább egyetlen fekete pasztás réteg-embert jól kupán találj!

Magyar hülyeség

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író-uram és honfiúi társam ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonyára emlékezel, ha felhősen és párásan és ködösen is odafönn, hogy idelenn magyar voltál. Magyar, magyar, ha nem tudjuk is pontosan, mit is jelentett ez egyáltalában és a te esetedben. Arckreolitásodból és fél-rác indulataidból ítélve magad is – ahogy említéd is – hoztál egy jó adag szerb vagy horvát vagy bukundári vért a magyar erekbe, de csak magyarnak érezted, vallottad, nyögted-fanyalogtad és lelkesedted magad, ahogy jobb-mindnyájan is, akárhonnan és akárhogyan kerültünk ide bé elsőre vagy harmadjára Magyarországra.

Talán az is fölkerült mennyei füledbe, hogy mostanság ünnepeljük honi foglalásunk millecentenáriumát, ezeregyszázadik évfordulóját. Nos, van itt hecc, meg nincs is. Egyrészt a túlfélőknek és túlgyanakvóknak sikeredett meghiúsítaniok a rendes ünnepelést, már azzal és által is, hogy a mindenképpen figyelemkeltő világkiállítást lemondták. Egyszerűen elügyeskedték, ne lennénk már annyira magyarok. Hogy az ráfizetés. Ez igaz is, de az talán még nagyobb ráfizetés, ha nem vagyunk azok.

Tudván tudod te földi életedből azt is, hogy szelíd tekintetű nagyrégészünk és álmodozónk, László Gyula professzor évtizedek óta feszegeti, hogy nem egy honfoglalás volt, hanem kettő. Rossz nyelvek szerint a magyaroknak honfoglalásból sem elég egy, kettő kellene abból is. Persze ha egyszerűen és természetesen beléje gondolunk, hogy itten a Kárpátosban sikeredett megtelepedniök az ősöknek, az csakugyan magában is arra vall, hogy valami történelmi folyamatosságnak kellett munkálnia azon, hogy eme honterületen maradtunk. Másodjára az tényszerűen igaz és igazságos, hogy a főprofesszor által elévezetett leletek és történészeti kutatmányok is azt igazolják, hogy rokon-népek honfoglaltak már három-négy évszázaddal előbben is. Így azután valóban igazolva látszik, hogy nem egyszerre kelletett és lehetett hont foglalnunk.

Belegondolván, nem csupán a nagyfene és egész nép, törzs meg nemzetség, hanem az egyedi ember, egyedi nomád, egyedi honkereső is többszörre lett magyar, többszörre találta és találja meg a mai magyarságát. Mert hogy megtalálja, az biztos. Mert hogy szereti ezt a nem-szeretem fajtáját, táját, folyóját, dombját, dombhátát, csakúgy, mint a maga hátát. Mindenki. Ha belenyomták az olaszt ide az Árpádék, megszerette (és persze ki is élte, élvezte) új-magyar voltát. De a francúz is, az Anjou-s francúzok. Jó ország ez, mondták, lehet itt élni, lakni, lébudkálni.

Csak így a többiek is. Látható, tapasztalható a történelemben, nagy magyarok lettek a németek is. Az osztrákok. A svábok. Bajorok. A Habsburg-monarchia kellemes tanya volt. Jó vágómarha. Jó, vastag búza. S közben ők maguk, németesen, de magyar poéták, hősök, fel- és lekelők lettek, honfiak. És igaziak.

Így voltak, lettek a zsidók is. Sok rossz helyen megfordultak szörnyűséges pogromjaik során, eme tájon ilyen pogromok nem voltak. Ide be lehetett olvadni, mint a jó vajba. Az az intelem, amit Szent István, a vén huncut szerencsétlen és halálos fiához intézett (ott állott egyébként egy szál kőliliommal kőszoborként a kőkezében a piarista gimnázium második emeleti folyosójának baldachinos beugrójában, ha gyermekkori emlékezetem nem csal), az az intelem bevált: fönnmaradni magyarnak, és befogadni magyarnak. Imígy idővel a föntről bezúduló zsidóság is bizony jó hazára lelt a Kárpátok közén, nemcsak mellőzést és méltatlan eljárást kapott, de egy adag bolti sátrat, kis pénzváltó műhelyet, iparosi céhet, ügyvédi-orvosi iroda-zugot… no meg arany vitézségi érmet, negyvennyolcas szabadságharcos kölcsönös és dáridózó szolidaritást.

Nem volt itt annyira rossz senkinek, prosperáltak ebből a bejövők, ki-ki magyarrá lévén. Lassan. Többszörre tán, mint egyéni honfoglalók. Összeélve és összeérve egymással, mint a jó, ízes kompót. Ez lett az a magyar aroma, amit hosszú évezredeken át sajtoltunk, páráltunk finom különböző cseresznyékből, almákból, barackokból, meggyekből, narancsocskákból. Micsoda fanyar bólé, ha elegendő barackpálinkát öntünk alája. Mert az azért köll. Hogy megadjuk az alapízt. Hogy erős is legyen.

Ebből aztán persze az is következik, hogyha már az ember magyar kompótba, magyar bóléba került íznek, zamatnak, alapanyagnak, ezt az ízt ne tagadja-szalassza-nyuvassza. Ennyi becsület a beléje került gyümölcsnek is kötelező.

De mi az, ami ezeket a nagyon különböző ízeket egybetartja, vagyis összegzi, és mi az, ami olyan vonzást gyakorol a béjövendőkre, hogy itt is maradnak (sokszor haszontalanul is és maguk ellenére maguk kárára vagy lébuskálására), miért jó nekünk itt lennünk, futó és első és másodszori magyaroknak? Mi vonz ennyire egy ilyen szerencsétlen tájon?

Bocsánat, hogy kimondom, a hülyeség. A magyar hülyeség. Hogy jó magyar hülyének lenni, van bennük, bennünk fantázia. Hősiesség, hebehurgyaság, nagyralátás, melldöngetés, elszántság, elborulás, zsenialitás és gyagyaság. Igen. Zseniális gyagyaság. Ez talán eme honfoglaló népnek a charme-ja. Másként mért maradtak volna itt ezek a sok népek velünk, beleértve magunk és mindnyájunk jövevény voltát.

Van valami ellenállhatatlan báj az itteni lakosban. Mindegy, hogy hosszú távon azonnal jött vagy később, de ez olyasmi, amit csak a hüvelykujjunk és a középső ujjunk összecsettintésével tudunk igazán kifejezni, igen, van ebben a népségben fantázia. Bizony, lehet bennük, velük, általuk élni katasztrofális balekségük ellenére. De miért beszélnék róluk, mikor mi magunk vagyunk ezek – mindenestül. Hogy írta ezt Gy. T. egy versében?

Boldogtalan nemzet

Édes Gráci, Galsai Pongrácom, írótársam a számkivettetésben a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hol bárhogy kavarogjanak a dolgok, végül is megnyugovásra és békességre lelnek – mint reményellem, te is –, emlékezel arra, hogy földi létedben milyen dühödt, dühös és ingerült voltál saját népeddel szemben. Ostoroztad, gyaláztad, gúnyoltad – persze jóságból és szeretetből. Ahogy tette a nagy Ady eme fajtával szemben, s ahogy teendjük talán mindnyájan valamivel jobb sorsra érdemes írók, a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened” szokásos kibúvó fordulat szellemében.

Ahogy vasárnapi leveleimet nézem, s ahogy vasárnapi levelezőtársaimat nézem: fölmeredt, fölgerjedt, hatalmas ostort feje körül lóbáló prófétát és apostolt látok, hogy népét korbácsolja. Nem véletlenül. Nagy példaképünk, az ókori igehirdetőkön túl (ez esetben nem a nagy Szovjetunió és prófétái és komisszárjai és párttörténeti talmudológusai, hanem) Girolamo Savonarola, aki alázatos Szent Márk kolostori, firenzei perjelből a bűnös reneszánsz város őrjöngő purifikátorává gerjedt, aki a farsangoló és finom feneküket mutogató ledér nőszemélyeket és viháncoló szajhácskákat, valamint a brokátba-aranyba fulladó korai kapitalista pénzügyéreket és italos vitustáncban fetrengő pergamen bőrű nemesurakat dominikánus csuhájának sodrott övével verdeste.

Tehetnénk mi is. Tesszük mi is. Mint fölgerjedett Savonarolák.

Egyrészt, mert a nép megérdemli. Nemcsak a firenzei érdemlette meg pucér tomporára az ostort, hanem e mai is. Itteni. Magyar.

Most, midőn kihullott harapó fogainak pótlásáért, megrokkant és dülöngélő agyarainak kirángatásáért is pénzt szednek az államilag jóváhagyott és csak magukban lázongó és méltatlankodó fogorvosok, e nép, eme nép hatalmas banzájokat rendez, hogy farsangi bálokon fitogtassa megkorbácsolt fenekét. Most, midőn támolygó és szürke arcú öregegyedek kiosonnak a kifizethetetlen gyógyszerárak nyugatiasra politúrozott patikájából, ahol mosolyogva köhécselő német reklámlányok kínálják nélkülözhetetlenül szőke fűteáikat, vastag aranyláncba burkolt puffatag nőegyedek és vállalkozó, hervatag asszonyok és intelligensre szemüvegesedett, kóróvékony, horpatagon melltelen kékharisnyák árulják elmúlt vagy sohasemvolt bájaikat a jótékony vakok vagy bénák búval bélelt báljain. Hogy a népnek, a népért. A vakokért. A szájjal festőkért. A kuka-kutatókért, akik mínusz tizenöt fokban ősretek, reszkető kezükkel matatnak penészes kenyérmaradékok közt, és a megbuggyant szilveszteri töltött káposztát szürcsölik ki a törött tálak ebek harmincadjára vetett elegáns porcelánjaiból, míg fennhéjázóan pimasz „gazdik” hatalmas termetű, ollós harapású (tehát nincs szabadulás!) rottweilerek fogyasztanak el, rendőri engedékenység mellett, eltévedt kisgyerekeket, és előbbeni porcelán tálakból gyöngéden etetett pittbullok marcangolnak szét büdös ruhájú, menekülő szegényasszonyokat.

Farsang. Micsoda farsang! Van nekünk ilyenünk, mai napság már mindenünk van. Száll a dal és zeng az ének és forog a maskara. Most, midőn százezreket kellene életre galvanizálni a negyedik hónapja tartó, influenzás télben, milliók szorulnának éltető vitamin-blokádra, injekció-kúrára, mi az egymás zsebét fosztogató, félholt bankokat injekciózzuk a marxizmus által annyira kárhoztatott, spekulatív tőke-életre, nehogy átmentett vagyonkáikkal kidőljenek a haramia-sorból. Micsoda farsangi gyógyellátás!

Ezt ne ostorozza a kis magyar Savonarola? Ennek örvendezzen, ennek a kisnépi, eliti tánci-táncinak? Ez lett a mi zokogó népünkből, a mi hadd-el-hadd magyarjainkból? A mi márvány tekintetű betyárjainkból? Ez lett a százötven éves török-megszállta, kunfajta, nagy szemű legényeinkből? A Rákóczi-kurucok rongyoltan is hős seregéből? A Bocskay-hajduk kistisztviselők lettek? A negyvennyolcas honvédek Bach-huszároknak álltak? A Kossuth-képviselők ferbliznek a mikszáthi parlamenti klubokban? Óh, magyar nép, te. Mi. Ez lett a huszadik századi felvilágosodás Nyugatából, Kosztolányikból, Adykból, Babitsokból, sündörgő-bündörgő ötszáz folyóiratért kunyerbáló önértelmiség?

Persze, hogy dühös a magyar kis Savonarola. Különben is, emlékszel, Grácikám, író-korodból, hogy csak dühből és fájdalomból lehet írni. Ez a mi láva-anyagunk. Már a nagyon nagy és hömpölygő zsenialitással fogalmazó Tolsztoj Leó leírá a Karenina Annában: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A boldog családokról nincs mit írni. Igaz, Gráci? A boldog nemzetekről sincs. Vegyük hát tudomásul, hogy bármennyire igyekszünk is Európa jótékonyan nemzetközi fennhatósága alá, mi még a boldogtalan nemzetek közé tartozunk. Talán ez adja meg – mondanám vigaszul – a mi jelen, és sajnos immár évszázados státusunkat, különbségünket (itt esetleg nem csak mínusz jel értendő) és rangunkat. Ha már muszáj, legyünk kicsinyég büszkék a boldogtalanságunkra, mintha netán tolsztoji érdemekre pályáznánk.

Ezen felül pedig azt mondanám magunknak, magyar kis Savonaroláknak: alant, bennünk, lenn, valahol, ahogy a kádári években szokták mondani: van itt egy nép. Amelyiknek joga van a maga belső, meghitt farsangjára. Hogy kibírta. Hogy kibírja. Most is, folyamatosan. Külön minden rendszertől. Lopóktól, janicsároktól, bankügynököktől, handabanda-művészetektől, árukapcsolóktól, gatyamadzag-szaggatóktól, belterj-brancsoktól, mindenre vállalkozóktól, nemzetközi zsoldosvitézektől, perc-emberkéktől. Van itt egy nép, gyalázható és gúnyolható és ostorozható – ahogy ezt mindennap mi is tesszük magunkkal –, de akit néhanap meg kell simogatni. Meg kell dicsérni. Meg kell veregetni a vállát. Meg kell érinteni. Akinek belül van a farsangja, élete huzatos tánctermében, a fázós lócák között.

Ha az egyik legnehezebb sorsú magyar költő megtehette, azt hiszem, mi is, Grácikám, mai prófétácskák is, megsimíthatjuk egy pillanatra ezt a csapzott nációt:

Grácikám, köszönjük a mandzsúriai virrasztást.

Angyaltalan

Édes-kedves Grácikám, eredeti néven Galsai Pongrác író és dalmester, te is tudod, hogy minden ember mögött áll egy angyal. Védangyal.

Most aztán, gondolom, igazándiból tudhatod, hogy oly gyorsan és számunkra igazságtalanul eltűntél a mennyei Mandzsúria és Iniuria potrohos, rejtélyes és méltatlan ajtajában, hogy fölső lények, istenkék és angyalok értelméről kutakodj ahelyett, hogy a tél hószállingózásában ellibbenő tünékeny csodanői bokák dérharmatos nyomában baktatnál.

Van odafönn angyal? Ezt az egyet sietve üzend meg. Vannak angyalok? Vagy mese az egész? Kitalálás, gyemekkori ábránd, saját magunk találó védelme csupán?

Ismerted a mindig halálba hanyatló Radnótit, vékony arcú és nemes költőnket. Egyszer, amidőn az érdi szálloda-házba menekültél megoldhatatlan anyagi és költészeti és haláli dolgaid elől, s vásott lábunkat lóbálva a hűvösödő teraszon „Száz Dudás” whiskyt ittunk, vastag pohárból szürcsölve a sárga nedűt, hangosan és dühösen, mert nem szerettük, mert petróleum-ízűnek ítéltük minden előkelősége ellenére, és nagy általánosságban az óbüdös barackpálinkát részesítettük előnyben; azon a kora karácsonyi, bundás estén – midőn már kihajítottuk a mindig kedves és mindig szemtelen és folyton és a l’art pour l’art is csúnya nőket hajszoló Szebeni András fotográfust, azon a didergő estén azt mondtad: Te, Tibor, én hiszek az angyalokban. Szégyen, nem szégyen, de így van. Tudod jól, apám annakelőtte pap volt, tőle nyertem ezt a hitet. Legkedvesebb versem is a Radnóti-féle angyal-vers.

És – noha nem szoktál verset olvasni – föllapoztad a költeményt:

Én is így gondoltam. Megnyugodtunk ebben, és röhéncselve szürcsöltük tovább borostyánszínű Száz Dudás whiskynket.

Grácikám, édes barátom, elveszett az angyal. Nincs meg az angyal!

Tudod te is, hogy megváltozott a rendszer. Az a bizonyos, csontot-velőt átitató félelmi rendszer, ami nálunk a Nagy Októberi Forradalom nyomán keletkezett, s amely a kádárizmus vérbe-iszapba áztatott seb-pólyáiba bugyolálódott, az elmúlt. Akár hiszed, akár nem, többpárt-rendszer van, alkotmánybíróság, szójabab, paprikajancsi, hőscincér, amit csak akarsz. A leghevesebb költségvetési parlamenti vitákon elegánsan vagy gyűrötten, szocialista pólókban vagy rikító sárga nyakkendőkben, gumóra kötve vagy jampis háromszögűre, kedves mosollyal alszanak az erre kiképzett jóléti bizottságok és képviselők, hogy aztán fölriadva édesded, a haza sorsán való aggódásukból Teleki téri vadócabb vagy pestiesen gunyorosabb vagy hősiesen magyarabbul földhözragadtabb viccekkel vádaskodjanak és vagdalkozzanak valódi vagy vélt ellenségeik ugyancsak a haza sorsán aggódó, de azért nagy privát pénzeket mohón és kedvesen harácsoló igazságaival szemben. Óh, magyar nép, magyar történelem, magyar padsorok, magyar rendszerváltás.

Mindehhez olyan gazdasági prés járul, ami az állami polgárok torkát szorongatja. Ami a Kádár-rendszer avatag hitelét, de mégiscsak erősítette, az a hol látszat-, hol valódi proletár-promenád volt, az is megszűnt. A vadkapitalista hajszában, hogy a régi szocialistának mondott államrendszerből tőkerendszert passzírozzanak, elfeledkeztek a proliról, a nemesen vett proletárról, a kistisztviselőről, a kisiparosról, a kis emberről. A kis úrról. Gyerekkorunkban a barkochbában volt ilyen szomorú kategóriánk, mikor drágalátos bátyámmal játszottunk: „kis úr?”. És akkor tudtuk, hogy az a sánta Müncz bácsit jelenti, a trafikost, Lepenye urat, az órásmestert, a Lohnert jelenti, a szociáldemokrata ácsmunkást, vagy Csendes Ádámékat a bolgárkertészetből. Ebből a „kis úr”-ból állott az a budapesti kisvárosi-kertvárosi lakosság, ahol gyermekkorunkat töltöttük. Eme kis úrra, akire pedig a szocializmus mint politikai előzmény épített (volna, ha olykor be nem börtönzi őket, mint például a keser-munkásember Lohner bácsit). Eme szociális érzékenység (remélhetően börtöngesztusai is), úgy látszik, mintha hiányoznék a nyugati burzsoádemokráciák utáni iramodásunkból.

Grácikám, arról is kell, hogy értesítselek, hogy a gazdasági présben nemcsak a fent említett történelmi réteg, az úgynevezett „kis úr”, hanem az angyal is elveszett. Az a bizonyos, amit mi a Radnóti-versben Érden, karácsonyi whiskyzésen olvastunk.

Angyaltalan lett a korunk. Angyal nélküli. Nem csupán a külső körülmények sivárak és ijesztően nyomorítók, hanem az emberek belseje roppant meg. Már nem bírja a páncél. Ha külföldi érkezik a régi vidám barakkba, a gulyást ma már nem (vagy éppen sehogy sem) szürcsölő elmúlt (ide ne tegyek kérdőjelet?) kommunizmusba, szörnyülködve kérdezik, mi történt az emberek, a kis urak arcával? Mi ez a ránc-tömeg? Ez a lehajló fej, megtört nyak és megtört tekintet, a villamosokon kik ezek a szürke emberek?

Tudod, a legkétségbeejtőbb, hogy az angyal veszett ki mögülük. A kedvük epés, vitriolos mocsarába fúlt, vagy egyszerűen elillant, mint jókedvünk tele. Hitre, fajra, pártra, nemre való tekintet nélkül szomorúak lettek az emberek. Kedvetlenek, bágyadtak, hitevesztettek.

Mint az üldözöttek. Mint akik állandóan veszélyben vannak az adóprések, a gyógyszeraggodalmak, az állásgondok veszélyében. Mintha nem történt volna meg a rendszerváltás fölszabadulása. Mintha nem föl, hanem leszabadultak volna, egyre lejjebbi és lejjebbi bugyrokba. És nemcsak a hajléktalan, a hontalan, a home-less, a pária. Mindenki pária-szagú és pária-sorsú lett, akinek van állása, akinek nincs, lelkileg mindenki pária lett.

Az érdi karácsonyi alkonyatban idézett Radnóti-vers így fejeződött be:

Grácikám, mandzsúriabéli rokonom, kérlek, most karácsonytájt emlékezz hozzám és hozzánk való jóindulatodra, s nézz utána kezdő kérdésemnek.

Ugye, van odafönt angyal? Nemcsak mese az egész? Ugye nem kell végleg angyal nélkül élnünk? Rosszkedvünk telét egyetlen tündérmosolygással tündöklő nyárrá változtathatja át?! Idézd ránk a gyermekkor belső ragyogását, emberi tartásunk líráját oly csodálatosan megelevenítő amerikai Thomas Wolfe regényének hipnotikus címét: „Look Homeward, Angel!” „Nézz vissza, Angyal!”

Szagtalan

Kedves Gráci!

Kedves Galsai Pongrác, drága égi barátom, ki immár ötödik éve gubbaszkodol egy pufók felhőn, és könnyed fitymálással figyeled az alattad elforgó fene-kis Magyarország fondorlatosan újkori történelmét, el sem tudod képzelni, mi folyik a mi veszendő, különleges és kétségbeejtő országunkban, közelebbről például Pest megyében, még közelebbről Dabassáriban, egy kétségbeejtő falvacskában.

A kereszténységet nem kellend néked közelebbről magyaráznom, hiszen magad is papgyerek voltál. Atyád, a nagy hevületű és nagy műveltségű katolikus pap bácsi, megelégelvén az egyházi rend könnyed igáját, húsz évi papkodás után civil pályára tért, hogy néked, e rakoncátlan író-gyereknek életet adván dörmögős, boldog-boldogtalan házasságban tengesse hosszanti, maradék életét.

Jól tudod hát, aki kereszténynek keresztelkedik, az is marad az idők végezetéig, mikorand az Üdvözítő eljő ítéletet tartani, és jobbjára állítandja a jókat és baljára a gonoszokat. Aki bekerül a keresztény eszmekörbe, ott is marad. Ahogy mesélted, atyád, a régi pap sem bírt elszakadni a szent mesék és fájdító igazságok katolikus körétől. S bár néha öklét emelendé a morcos ég felé, utána beroskadt karosszéke imádságos öblébe. Egyet azonban mindenképpen és szerfölött megőrzött a kereszténységből: nem engedte gyalázni a másik vallását, származását, szívét-szagát! Ordítva kergette ki azt a kerti munkást, aki sunyi megjegyzést tett a „boltos büdös zsidóra”, hogy fölemelte egy fillérrel a tojása árát. „Büdös maga, aki elrészegeskedi a családja verejtékes élelmét!” – mondá öreged.

Ugyancsak vaskos sétabotjával támadt – vérmes ember lévén – a járdán büdös-parasztozó csipke-alsószoknyás úriasszonyra, akit nyakon ért egy trágyát szállítmányozó fuvaros félrebillenő és illatos leve. „Büdös maga, asszonyom, aki illatos budoárjában nem veszi észre, hogy ebben az illatárban a fél ország éhen hal!”

Imígy jó édes atyád, aki bizonyára azon is fölkapta volna a botját és fejét, amit egyik kabaré-klubunk televíziós szobájában hallottam éppen a Dabassári iskolabotrány közvetítésekor a heveskedő polgármesterre megjegyezni: „büdös keresztény!”

Forognak az idők. Emlékszel, az elmúlt negyven évben könnyed keresztény-üldözés folyt, helyesebben idővel csak üldözés, hiszen jó néhányan igyekeztek kiegyezni a kommunistákkal az őskereszténység szellemében, talán még a szabad szerelmet is bevették volna templomaikba, ha hatalmukban megmaradhatnak. Ám a többség, a tűrő, gyötrött, elszánt és fájó többség megmaradt hite ösvenyén. Kibírta. A futást megfutotta, a hitét megtartotta, de nem várt rá az örök élet koronája – ahogy a nagy szervező Pál mondja –, hanem ebben az új rendszerben inkább a megaláztatás várt reá. Az, aki keresztény volt és maradt – lemaradt. Valahogyan terhére vált az új értelmiségnek, terhére vált a modern gondolkodóknak. Manapság alig van nagyobb sértés és megvetés, mint ha azt mondják valakire: keresztény. Benne foglaltatik mindaz, ami a többség: elmaradott, alázatos, bugyuta, bárgyú.

Ugyanilyen hírbe keveredik mindenki, aki régi, egyházi iskolák, épületek visszatulajdonlása ügyében eljár. És ebben van valami szomorú igazság. Az életet, a múltat nem lehet kárpótolni. Se egyénileg, se társadalmilag. Nincs kárpótlás. Maga a vallás azért eszelte ki vagy mondjam kedvesebben, hiszi a másvilágot, hogy a földi borzalmak és egyenlőtlenségek rehabilitálódjanak a mennyei igazságtételben. Te már tudod, hogy van ez odafönt? Idelent: nevetséges és borzalmas. Negyven év alatt ma már minden egyes épületbe befészkelte magát a világi jelenlét. Hiába birtokolt az egyház sok ezer iskolát: a civil társadalom, amelyik ezekben élt vagy éppen pöffeszkedett mint pártiskola, nem akarja visszaadni az ezerévesnek, amit negyven éve a magáénak élt meg. Beleélte magát a falakba. Ehhez járul még a „keresztényüldözés” mai formája: elmaradottnak, bugyutának, bárgyúnak tartani mindazt, amit egy vallási iskola taníthat. Dabassáriban még lebüdös-keresztényezhetik az ámuló gyereket, akit a szülei netán az úgynevezett katolikus iskolába járatnak. Ahogy ellenfeleik mondják: „elkötelezetlen” iskolába akarnak járni, s nem akarják magukat az elmaradott és kártékony hittannal vagy istenszemlélettel fertezni.

Azt hittük, mikor még éltél, ha egyszer megváltozik a rendszer, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Nem állt vissza, Gráci. Olyan ős-dühök, ős-gyűlöletek, lebüdösözések kelnek életre, amilyenekről fogalmunk se volt. Az emberek kifent bajonettel a kezükben járnak, hogy bármikor belemárthassák ellenfeleikbe.

Kérlek, ott fenn a felhőn, intézkedj. Már csak mint papi gyerek is. Minden az embereken múlik. Nem az eszméken. Az eszmék elfajulnak, bosszúra, elégtételre szomjasak. Intézd el, hogy az a nagy többség, amelyik még reménykedik a keresztény igazságokban és értékekben, valamilyen minimális megbecsülésben részesülhessen. Ne legyen szégyen kereszténynek se lenni. Ne legyen arany érdem sem, arany miseruhák tömjénfüstös forgatagában, de ne legyen leköpnivaló, megvetendő politikai köpönyeg.

Székesfehérváron jártam a minap, ahol a város vezetői és az egyháziak is azt tartják: emberi megértéssel minden tulajdonviszony megoldható. És Székesfehérváron ez a nehéz álom meg is valósult. Vigyázni kell. Minden ember felelős, aki szítja a gyűlöletet, aki lebüdösözi a másikat. Ebben az országban együtt kell élni – jogban és igazságban – szagtalan zsidónak, szagtalan parasztnak és szagtalan kereszténynek.

Az ellenállás öngyilkosságai

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonnyal már körötökbe érkezett a költő, akiről ma írni akarok néked. Beballagdált saját égi balladájába, fából faragott királyi fejét kissé félrebillentve, éjezüst haját meglobogtatva – ménesen és szélesen, mint örökké vágtatni vágyó paripa –, mégis lassú láb-billegéssel már elérkezett a fönti mennyei birodalom nagy Nimród resztorántjába, mely csupán a mi Nádor utca-sarki földi vendéglőnk égi mása. Könyököltök, mi? Rákönyököltök a láthatatlanul nagy tölgyfa asztal vastag lapjára, és rendelitek és nyakaljátok a sok gyomor-lyukasztó, szívszakasztó mennyei rizlinget.

Jócskán meghaltatok. De immár nincs gondotok e lenti-alanti tülekedésre, melybe magatok is belepusztultatok. Vidáman koccintotok az örök messzeségből előbandukoló jövevényre, Nagy Lászlóra, ki előbb indult és előbb érkezett nálatok, hogy elvegye az Úr kezéből az öröktől néki készített koronát.

Ennek a nemzedéknek a tagjai – közvetlenül vagy közvetve – bizony mindannyian öngyilkosság áldozatai lettek. Belehaltak a korukba. Nemcsak a fizikai életkorukba, hanem a századukba. Így Kormos István, Kondor Béla, Latinovits Zoltán vagy Nagy László.

„Sok lassú méreg által pusztulunk el” – írja egy költő, hiszen valóban mérgek, drogok, alkoholok, szenvedélyek, mohóságok által tartjuk fenn életünket s ezekbe pusztulunk is belé. Hiszen nem lehet ép ésszel elviselni a létet. A magánlétet sem. Maga az élet is maga ellen dolgozik, a század eleji Freud Zsigmond már harsányan tanítá, hogy az életösztön ellenében jó erővel dolgozik a halálösztön. Ahogyan asszimiláljuk magunkhoz a világot, a fönntartó anyagot, úgy disszimuláljuk is, lebontjuk magunk vázlatát. Természetes. Ez az élet és ez a halál. Nemcsak Freudtól, régtől tudjuk ezt.

Van azonban egy furfangosabb végzet is. Az a kor, amibe születtünk. Ezek a befele forduló tőrök, magunkba fúródó kések, a kor belénk fúródó pengéje. Melyek ellen csak az alkotás és az önpusztító szembeszállás páncéljával tudunk védekezni. (Ezek az öngyilkosság, hogy úgy mondjam, kifinomultabb változatai. Nem a pillanatnyi elkeseredések kis revolvergolyói – mint mikor Németh László Gödöllőn meglőtte magát Démusz Elláért, karcnyira megsebezve halovány mellkasbőrét, nem a kis Dosztojevszkij-hősök bállongósan szívfacsaró revolver-hadonászásai az „Ördögök” című regény megkönnyezhető lét-történeteiben, nem. Ezek nagy, valódi és kikerülhetetlen öngyilkosságok.)

Az ellenállás öngyilkosságai. Az ember nemcsak szellemével, lelkével, hanem fizikumával is ellenáll. Még ha nem akar is. Az igazság megfeszül, mint a bármikor elpattanó húr. A zsigerek, a belsőségek is ellenállnak.

Kedves Gráci! Így halt meg Nagy László. Ezt írtam halála pillanatában, s ezt írom ma is. Ezüst reinkarnációja földi ünnepén.

Ezt írtam halála órájában, és nem mondom, hogy ámen. Említenem se kell, hogy az Élet és Irodalom akkori mesterei – jobbak és rosszabbak is akadtak –, megkímélendő Nagy László emlékét, nem közölték a verset. Ezért akartam néked most Mandzsúriába s nekünk itt, a félholt Magyarországon most elüzenni ezt néki.

Mit írt Babits Mihály? „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Így él a költő. És így hal meg. Saját szervezete – olvashatjuk Nagy László keserűen monoton és hősies naplójából – telik meg mérgekkel, az ellenállás sóival. A költő lassan átveszi korának mélyingereit. Átveszi, magába olvasztja, beleküzdeti magát kora mérgeibe. Teste, mint valami irodalmi test, beleéli magát kora poklaiba. József Attila nagyon tudta ezt, nagyon szenvedte, nagyon meghalta. „Aki dudás akar lenni…” Nem hiába írta-vérezte hozzá Nagy László egyik legszebb versét, hatalmas siratóját, remény-kereplőjét.

„Hiszen te tudtad: / dögbugyor a vége e pokoli útnak… mért játszott a szíved te szerencsétlen”? – és „s árván, idétlen / emberségre, hű szerelemre étlen / villámló tálból eszed a halált.”

A kor fekélyei között az irodalmi test, a költő teste lassan öngyilkos test lesz. Meghal. Megöli magát. Ha nem vonatkerekekkel, nyakcsigolya-reccsenéssel, mint a fő-test, a Fő-Ellenálló József Attila és sorozott társai a halálban, B. Nagy László, Latinovits Zoltán, akkor a belső vérzés öngyilkoló sebeivel. Kondor Béla, Kormos István sebeivel.

Ilyen sebekbe halt bele a fából faragott fejű királyfi-Nagy László. Hiába etette lyukas sebeit sűrű szalonnás-tojással, hiába itatta lyukas mélyeit öklendeztető-hánytatós karcos boraival – a test már ellenállt. Az életnek. Annak a kornak, melybe született, mely várományos népkirályfivá avatta, hogy aztán a belső sebek, hogy aztán a dacos elhallgatások, elmarjult igazságtalanságok önmagát vérző páncélja mögé lökje.

Baudelaire is tudta ezt:

A zokogó pokol, vagy a vörösmartys zokogó malom Nagy Lászlóban nem csupán az alkotás bálványáért zakatolt elgyötört szívében, hanem azért a tájért, ahol és amelyért született. Azokért a földszagú emberekért, akik közt termett. Akiket pillanatra fölemelt, hogy annál mélyebbre alázzon a cselvető, mesét dünnyögő fasiszta kommunizmus, hogy József Attila jós-szavaival éljünk. Nagy László ezért halt meg. Az irodalmi test ebbe az ellenállásba lyukadt bele.

Ebbe halt bele Nagy László. De fohászaival is a reményt esengte. A nép-reményt. A Színészkirályért való gyászában túl a mindenkori gyávákon – hiszen… „van ki egy életet pitizve kitölt” így kiált „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, / hozzám vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király/ / Vicsorogd rám a reményt…! miképpen / élve is, magadnak sereget csinálj…”!

Ilyen remény-sereggel gondolunk Nagy Lászlóra. Nemzedék-nyomról-nemzedék-nyomra lépve, mindennapos öngyilkosságunk halogató reményében, vallván vallja e kíntól bélyeges sereg, s mondom magam: „Nagy László hiába halt meg, / Nagy Lászlóból dől a fény…” És: „Nagy László meghalt rendesen. / Így szoktak a kardjukba dőlni / akik nem tudnak elidőzni / egy sima fekhelyen. / Nagy Lászlónak le kellett hullania, / mint zászlónak a török végről, / hogy harangozzanak, gondolkozzanak / emberek az emberiségről.”

Ezt írtam halála óráján. Ezt mondom színezüst reinkarnációjában. Fohászkodván az ő versével: