K. J., az orgazda

Az öreg professzor megfogta Jezovics kezét, és levezette őt a Nemzeti Múzeum alagtermébe. Nagy, sötét belső sikátorokon, salétromos falak mentén, „U” alakban kitáruló, hatalmas helyiségbe jutottak.

– Ez az… Itt vannak… A földön, a falakon, polcokon, holt tárlókban, roskatag szekrényekben… Ezt kérdezted, nem? Mesélted, hogy a minap volt nálatok egy gázszerelő, ügyes fiatal, negyvenéves mester. Eleven eszű, jókedvű. Lecsónak hívják? Mindegy. Mikor aztán kérdezted, mit jelent neki az, hogy itt él, hogy magyar, azt mondta, neki aztán semmit. Nem érdekli. Nem is tudja, mit kezdjen vele…

Itt vannak. Jószerével, minden. Ezek a dolgok. Volt egy öreg ószeresnek álcázott ember, eredetileg műszerész, de fiatal korától politizált. Afféle fattyú-gyerek volt, senkije – talán egyszerűen ki akart válni, tűnni, hatalomra vágyott, ambiciózus volt, esetleg, mint a te jóeszű szerelőd. K. J.-nak hívták.

Beöltözött és járta a lakásokat. Először a munkásokhoz ment, mintha csak ő is az lenne. Lopott tőlük. Eleinte kis tárgyakat, fényképeket, töredezett erdélyi dédszülőket, egycentis havasokat a fotókon. Népnek való sámlikat, gyerek-fababát. Itt vannak, nézd.

Aztán másokhoz is járt. Nyűtt parasztokhoz, hajlott hátú öregasszonyok házikendőjét hozta el. Szépen szegett kendőket, gyerekfőkötőket, komatál alá való hímzett kis terítőket. ringy-rongy dolgokat, avítt selymeket. Volt az egyik dohos szobában még egy régi Nagy-Magyarország, színes hegyekkel, a hegyek gyomrában lerajzolt ásványokkal, a hegyek taréján pedig rengő terebélyű erdőkkel. Ellopta tőlük. A régi kukoricafosztások összehajló duruzs-szagát. A szagot! A szép kislányok égő szemét, dallamos száját, az illatot! Dörmögő közösséget, amibe beállított egy-egy félöreg juhász, hogy nézze őket. A könnyeket ellopta! Amiket a Don-kanyari halottakért sírtak, eltűnt apáikért, testvéreikért! Idenézz! – Hatalmas uborkásüvegekre mutatott, melyekben immár zöld víz állott. Mintha szemek rengetege tükröződött volna bennük.

A szart ellopta a tőzegkupacok oldalából, melybe annak idején Sinka István fekete bojtár beleásta magát a téli éjszakában, hogy meg ne dögöljön. Látod, itt van ez a hatalmas szarkupac.

„…odaballagtam a ganédombhoz s elkezdtem a széleit tépni, hogy én bizony keressek benne egy kis szárazat tüzet gyújtani, még akkor is, ha a körmöm leszakad Jó ideig működtem ott s össze is gyűjtöttem egy félölnyi száraz ganét, amit meg lehetett gyújtani. Hónaljig nyúlkáltam bé a szarvas oldalába s egyszer, mint valami földi idvezülés, langyos gőz csapta meg az ujjaim hegyét. A ganédombnak a szálasabb belső része a beléhullott sok őszi esőtől újra korhadni kezdett. Óh, egek, hogy micsoda vájkálást vittem én ott véghez, kézzel, lábbal és botvégivel! Olyan lyukat vájtam a ganédombban magamnak, mint egy nagy karosszék öble. Az összegyűjtött szárazabb ganéval kibéleltem és beleültem. Úgy trónoltam ott benne, mint a magánosság és árvaság éjszakai fejedelme. Meggémberedett tagjaimat kellemesen átzsiborgatta a ganédomb langyossa.”

Na. Ezt is ellopta az ószeres. Aztán már nemcsak maga járt a házakhoz, lakásokba. Volt kit béreljen. Mindenki, aki nem akart magyar lenni. Semleges akart lenni, mint a te Lecsód, vagy idegen. Idegennek lenni jó – nem a tiéd a „balhé”. Titkos embereket bízott meg – kirabolta az országot, a lélekből a lelket.

Finom orvosokhoz osontak be, ellopni szemükből a kíváncsiság csillogását – nézd körül a dohos falakon a visszfényt –, ráijeszteni a kezükre, hogy remegjen a műtőben. Alárendelődjenek. Sorban. Gerincet törni. Főorvos alá adjunktust, az alá segédorvost, az alá gyakornokot. Volt egy kis piros tokban igazolványuk – ezzel zsarolták őket, ahogy egyik orvosprofesszor-társam mondta, mint a maffiában. Aki nem felejtette el a trágyadombot, a Tiszát, a kukoricást, a három színű zászlót, elveszett. Vagy a fia, lánya, felesége. Ugyan, a te Lecsód! Hozd ide! Itt megláthatja. Hol tanulta volna Magyarországot?

Az iskolában? Ahová komisszárok osontak, hogy végigverjenek azoknak a lábaszárán és ágyékán, akik csak dúdolták is a Himnuszt? Ugyan! Itt vannak a kották foszlányai, fölkenve ragasztóval a falra! A tanárok régi tankönyveiket a pincékben dugdosták, itt vannak e… megrohadva, mint a Sinka szartelepe! Legjobb tudósaink Móriczot, Németh Lászlót égettek a Nemzet Könyvtárában. Ha leülsz melléjük, még mindig árasztják a füstszagot a kabátujjukból a modern irodalom előadóestjein! Szagold! Szagolja a te Lecsód! Őt hibáztatod? Itt van egy szar-nemzedék, mely nyakig ült – nem a Sinka fenséges ganédombján, hanem – a félelem, a karrier nemzetközi párttrágya-telepén.

Nézd meg. Itt vannak a cigányok rézveretes lószerszámai, éneklő hegedűi, mennyi gyönyörűre vájt fateknő, kis kacskaringókkal. Elorozták őket. Ahogy Aczél mondta: Barátocskáim, maguknak nem a zsidók lesznek a legnagyobb gondjuk, hanem a cigányok! Majd másfélmillióan. Emlékezzenek rám! A magyarság ellenében. A cigányra mondta, aki olykor magyarabb, mint mi vagyunk!

Zsidók, ugyan! A legfondorlatosabb előnyökkel, cselekkel – itt vannak a hüvelykszorítók, spanyolcsizmák, megfélemlítő iratok: hohó! Ti akartok magyarok lenni a magyarok között? Hol végzitek? A Dunába lőve! Azok csak bámultak, évszázadok óta magyarok vagyunk! Együtt haltunk meg az Isonzónál, a szabadságharcban… együtt csináltuk Budapestet! Itt van, tessék. Kilopták a lelkükből az azonosulás minden költészetét, vérvádakat koholtak az ÁVO kínzókamráiban. Ki akarták tagadni őket a magyarságból. Megnézte ezt a te Lecsód, miért vonakodnának ilyen identitást keresni, egy magyar csokorba ülni?

Nézd ezt a termet. Színültig azzal, amit a főószeres és társai elloptak, a nemzetből a nemzetet, a lelkünkből a lelket. Kádár Jánosnak hívták, műszerész volt és nem volt hazája.

Ne csodálkozz azon, ha Lecsót nem érdekli, mi a magyarság. Egyszer talán rádöbben, itt, az Elsüllyedt Nemzeti Múzeumban.