Magánmagyar

 

Ismertem egy tanarat. Morcos, vad kis öregúr volt. Égre állt a haja.

– Ebben a kérdésben mindenkinek kisebbségi érzése van. Minderwertigkeitsgefühl – mondta. – A honérzet pszichológiai fogalom. Nekem is van ilyenem. Eleinte nem volt, mármint kifejezetten honérzetem. Csak voltam, bele a vakvilágba, normálisan, mint minden gyerek. Aztán azt olvastam, hogy sírni kell. Azt olvastam – talán tizenkét éves lehettem –, a tizenkét év úgy látszik, perdöntő, Jézus is ilyenkor ment a zsinagógába bölcselkedni:

 

„A múlt században kezdtük el a jövőnket siratni el Vörösmarty is így fogott eposzaiba és Vachott Arany így kezdte költeni énekeit meg Kölcsey olyan Himnuszt kanyaritott hogy sírt az ország meg Vachott…”

 

Persze, ki ez?

– És én is rádöbbentem – mondta az öregúr. – Nekünk is van hazánk. Haza mindenkinek jár. A magyar szóban benne is van az irány – mint helyhatározó. Jawohl – erősítgette a mondókáját, s öklével egyenletesen, hősiesen, de kedvesen verdesni kezdte az asztalt.

– Hely. Mint olyan. Kuckó. Bebújni. Odatartozni. Meleg. Bebundizni, ahogy tizenkét éves koromban egyik nőlány-barátom sejtelmes mosollyal mondta. Na, ja. „Hogy valahol otthon legyünk benne” – kuncogott az öregúr –, találta telibe Tamási, de ő is odakinn, Amerikában jött erre rá. Akkor rájövünk a hazára. Idegenben. A bajban. Sokkal magyarabbak leszünk. Nézd meg az emigránsokat. Nyüszítenek a honszeretettől, ha be se vallják. Vagy az erdélyiek. Sokkal jobban magyarok, mint mi, idehaza.

A vad kisöreg mindig tövig szívta a cigarettáját, mutatóujja és hüvelykujja közé szorította s szinte a papírt is beszippantotta a tüdejébe. Kinézett a por-polcos, könyvektől rendetlen és zsúfolt szobájából a maszatos ablakon át. Kívülről volt piszkos az ablak, mintha sok eső vagy könny csurgott volna rajta végig annak idején a poros üvegen. De már rászáradt.

– Idehaza szégyelljük. Mint valami sebet, kórt, anyajegyet, ami testünk rossz tájékára öröklődött. Takargatjuk, kasírozzuk, hogy ne lássunk annak, ami vagyunk. – Pötyögtette a hamut lefele a nyűtt szőnyegre, agyontaposott földre, Kaposváron.

– Régi dolog ez. Az itt élő ember kénytelen-kelletlen mindig túlélésre játszott. Az ősmagyarok a kaszaboló keresztények ellenében, az Árpádok alatt egymás szemét nyomták ki a magyaros fönnmaradás hatalmi érdekében, az Anjoukkal pedig jöttek az idegenek befelé. Többet tudtak, s jól beleidegenedtek ide, mégis gyűlölte a honlakó, mert „jött embernek”, „jövött embernek” tartotta őket – ezt még Tömörkénytől hallottam egyszer Vásárhelyen. Na, mindegy. – Pöffent kicsit.

– Török világ. Nem kell mondanom. Túlélni. Ott lenn, magyarul, de nem magyarán. (Ez Szalay Lajos, öreg szobrász-vitéz szava volt.) Mit gondolta az a földember – ezt is Tömörkény mondta, a mi svábunk –, hogy haza, meg hon? Meg Bendegúz? Inkább azt gondolta, krucifix. Krucifix az egész.

Tovább. Habsburgok. Török után betelepítés. Német nyelv. Mikor beszéltek itt magyarul? Csuda, hogy megvagyunk. Munka. Kisebbség. Aztán nagyobbság. A múlt századi németek és zsidók dolgoztak és megragadták a kormányrudat a gazdaságban, politikában, építésben, idővel a kultúrában is. Fölöttük meg lebegett a honeszme, mint egy forgó aranykorona.

Ez az egész megmaradási komplexum – mert az, komplexum lett, lelki nyavalya –, Szabó Dezső busafejű komorlásai után, ténylegesen 1933-ban éledt újjá igazán, Illyés „Pusztulás” című szociomontázsával, mondhatnánk finomkodva. Hogy a német család nől, gyarapszik, a magyar pusztul, egykézik. (Kodolányi erre ráduplázott az Ormánság holt lelkeivel.) A vidéki magyar, mondhatni, az igazi, vész, veszendő, miközben Budapest már a múlt században elkezdett vízfejesedni és rátelepedni az országra – és már itt is vagyunk a jó kis antiszemitizmus tüneteiben és vádjaiban. Illyést is elkezdték – szegény Illyés, a maga abszolút európaiságával mint antiszemita! – antiszemitizmussal vádolni, de kit nem, a mai napig, aki kiejti szerencsétlenül a „magyar” szót? És – nyíltan vagy titokban – kettészakadt a magyar társadalom, főleg az elit és kultúra. Urbán, népi. Ismerjük. Gyökér és nemzetköz.

Ettől kezdve nincs megállás. Nem is lehet. A körülményes asszimilációsdi nem igazán vált be, vagyis csak addig, amíg a zsidó magyar magyar zsidó volt. Az első világháborúban még vitézkedtek és vitézségi érmeket szereztek – mutogatták is némelyek, mikor karszalagosok kikísérték őket – egyeseket, többeseket – a Dunapartra vagy a vagonokhoz.

A Dunaparton nem lehet asszimilálódni. Hogy az eleven zsidók annakelőtte elkapatták magukat? Of course – mondhatná a magyar, ha angol volna. Persze, az ÁVÓ vagy a párt sem volt igazán tiszta terepe a honérzemény megőrzésének. Nem gondolod?

De minek is az asszimiláció, egyáltalán? Nem jó úgy a német vagy tót, zsidó származék, ahogy van, ha jobb magyar, mint a tős? Ahogy szemléljük, sokszor a zsidó vagy német ember jobban és nívósabban tudott magyar lenni, mint a többi. Az igazi az volna tán: sine assimilatione, sed cum consensu et identitate… – az öreg megint pöffent egyet.

Radnóti írja ezt szívszorító gyönyörűséggel:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegenekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot… Különben magyar költő vagyok… kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok s mást hinni és másképp gondolkodni sem…”

Illyésék – „Pusztulás”, majd az „Új Szellemi Front” óta inkább többé mint kevésbé hurcolták az antiszemitizmus vádját. Ezzel a mumussal ijesztgették és fenyegették azokat, akik „magyarkodtak”. Ők – s aztán még sok millióan persze – otthon vannak, helyben vannak, tehetségesek, országot csinálnak vagy szeretnének csinálni –, az úgynevezett másik tábor pedig ezt rossz szemmel nézi – ők is a saját kisebbségi érzetükkel megverve.

Elkezdődött és folyik a kasír. A nagy kasír. A festés és mázolás – hogy ezt a rettentő foglalkozást említsük. De, tény, hogy tapéta van. Faburkolat.

A nagy kisebbségi érzés, ami természetesen az örökös felek nagyobbsági érzéséből, megalomániájából származik és fordítva, a Minderwertigkeitsgefühl elnevezésű szállodában ahogy Babits írja, persze nem erre, ő ennek istenesen fölötte állt: „Nesz nélkül bomlik a hulla.” Mit nesz nélkül? – Az öregúr vagy a tizedik cigarettáját rángatta a szájáról, úgy tépte le hüvelykujja és mutatóujja közé szorítva, mint egy füstölgő és fájdalmas ragtapaszt, a csikkeket pedig elnyomta, mint egy fehér és büdös férget. – Ordítva bomlik a hulla! Az antiszemitizmus hullája. A népi-urbán ellentét bűvös hullája! Ki kell venni a faburkolat mögül és közösen, egyszer s mindenkorra elégetni.

Nem kell mindig és állandóan és folyamatosan kasírozni. Vannak ellentétek? Legyenek. Nagyok? Óriásiak. Nem kell minden itt élőnek egy csoportba tartoznia. Humbug. Hamis. Kasír. Ízetlen. Az emberek a saját csoportjukban, társaságukban, brancsukban, családjukban érzik jól magukat. Lehet, külön a másik csoporttól. Pszichológiai vizsgálatok, kísérletek bizonyítják. Ott tudják hát igazán megélni, kifejteni magukat, s ha van, és annyi, amennyi – magyarságukat. Nemcsak az idegen szép, a saját is. Ezért még nem kell megölni a másikat. Sőt. Talán még érdekesebb, s talán hasznosabb is lehet így magyarnak lenni.

A tömeg a veszély, fiam. Amikor egy-egy eszme tömegbe áll. De az ember – a jobbágy (a mai is), az orvos, a lócsiszár (a tegnapi is), az eszterganő [tegnap találkoztam egy munkás magyarral (!)], mert ilyen is van, méghozzá nőben, aki Somogyvámoson él, hatszáz négyszögöl kertben megtermeli magának és gerincműtétes, de jó erőben lévő férjével négy gyermekének (ő már nem vész ki!) az egész évit húsban, zöldségben, lefagyasztva két négyszáznegyven literes mélyhűtőben – ott van lefagyasztva hősiesen az egész magyarság – s él, „habár üres a kamra”.

– Pöffenés. – Túlél? Vagy él? A falusiak városinak tartják, ő egyszerű munkás –, igaz, vidéki-falusi szülőktől. Magánmagyar. Joga van? Egy magyarul beszélő, évszázadosan magyar földmúltban, embermúltban, kultúrmúltban élő emberasszonynak joga van azt érezni magáról, hogy magyar, még ha ki sem tűzi melle bimbajára a kokárdát? Mindenkinek joga van, hollandnak, románnak, angolnak saját maga lenni, és szívére tett kézzel énekelni a himnuszát, alias a nyílt fogsorú amerikai elnökök?

Csoda-szó mai napság a civil társadalom. Sajnos, ez esetben, nem magyar találmány. Az európai jelszó: szabadság-jólét-szolidaritás. De – ahogy ezt ide szlengesítették bölcs és nyegle barátaink: „Ez nem így működik.” A világ átalakulása – Kelet-Ázsiától, Afrikán, Amerikán át Dél-Amerikáig – már csak technikai fejlődése révén is fölmondta az európai társadalmi vallás e szentháromságát. Illúzió, óeurópai műszó. Nincs már ilyesmi: civil, cívis, polgár, burzsoá, s főleg paraszt sem. Új népség lesz. „Új nép másfajta raj.” Idehaza, talán, esetleg, netán, hogy ne mondjam: ember-magyar. Van ilyen? Lesz ilyen? Lehet ilyen? Legyen. Akár egy egész ország – nota bene – magyar ország lakosa. Azt hiszem, itt mindenki magyar (lehet), aki magyar akar lenni.

Külön is lehet élni, de egybe-gondolkodni. Ez nem béke. Ádáz, de legyen becsületes „küzdés maga” – ahogy Madách írá.

Ne vitassuk el senkitől honérzeményét. A ha tisztességes játékszabályokat. Ha-ha. – Köhentett, röhentett. – Akár ebbe a csapatba tartozik, akár abba. Ebből még valami becsületes játék is kisülhet.

Én a magánmagyarban hiszek. Szervezetek, szervezkedések, sütemények, intézmények és hirdetmények nélkül.

 

„És tudni minden magyarázat nélkül fiai e hazának… És tudni nem alávalóbbak vagyunk mint a román a holland és akkor is megmaradunk ha magunk nem is akarunk Talán kicsit elegánsabban csak úgy mint magyar a magyarban s mit ránk kentek a századok lemossuk a gyalázatot!”

 

– mondta az öregúr, és utolsó cigarettáját, mi a hüvelykujja és mutatóujja körmére égett, úgy tépte el ráncos, de finom bőrű ajkáról, mint a parazsat.

– Megégettem a számat. A fene egye meg.