Ufóra várva

Jezovicsnak elege lett Budapestből. A konszernből, a konzervből, a koalícióból, a örökös dilatációból, az önszavazásból, a mahagóni színű miniszteri szobákból, a képviselőnői bokákból, a földuzzasztott önadminisztrációból, a kisemberek ereinek vagdosásából. Térre vágyott. Szabadra.

Reménylette, hogy a folytonosan forrongó „ellenzék”, már azt sem lehetett tudni, kikre értették ezt a műszót, de csak voltak valahol – reménylette, Ópusztaszeren. Ahol régen magyarok laktak, vagyis elterültek, mint a sík maga. Arra gondolt Jezovics, ha már bájos nemzetközi félmanőverrel egyesek és kettesek kiügyeskedték, hogy a század egyik nagy lehetőségét, a világkiállítást lesöpörjék a tervek és a magyar puszták asztaláról, maradt annyi erő a tájban, hol régi vezérek vérüket kupákba csurgatták, hogy magasodva megálljon.

A táj meg is állt. Elterülve, persze, mint eredetileg, huzamos magyari skanzen-kunyhók esztétikailag mélyen érzékeltették, hogy az itteni nép még nem halt ki. Voltak ilyen falusi-halászi házak, s szívszorítóan el lehetett bennük gyönyörködni. Hallani lehetett őslovak nyargalását a szélben, ahogy belevágtattak a mindig ellenálló levegőben.

A táj tehát szép volt, ahogy Jezovics leutazván látta. Van itt hely a nap alatt. Magyari hely. Csak ki kellend egyenesedni – ahogy a nagy homlokú Németh László már 1933-ban látta. Írta. Hogyan egyenesedhet ki a magyarság? – Kérdezte, s miután utánajáró és tanárember volt, hamar felelt is rá: „Hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell felszivattyúznia magába. Van magyar sors, s voltak e sors széljárásában lengő életek: ezeknek az izgalmát és erejét kell áteresztenünk magunkon.”

Huha! – gondolta Jezovics, mert szerette a Nagy Homlokút – eltekintve homályosan fénylő fogalmazásától, mely nyilván azt a célt szolgálta, hogy inkább csak érzékeltesse a bizakodást, mert megragadni tán ő maga sem tudta – s egyetértett vele. Ő is bízott abban, hogy összemagyarodnak azok, akiket kivert mostani első országépítő mozgalmukból, fórumukból, fiatalságukból, demokráciájukból, kereszténységükből, istenükből a nép kádári buzgalma, illúziója és vánnyadt nosztalgiája. Észre térnek.

Nézte Jezovics a teret. A vérhullatót. Az ősmagyarok hősi vezérletének színterét. Mert Németh László 1933-ban még bízott a megújhodásban – ha ezt a szót egyáltalán használni lehet. Ha belegondolunk, folyton megújhodni akarnánk, 1933-ban és 1993-ban is egyaránt megújhodni való helyzet lett. Mi csak mindig megújhodunk? Aztán visszaújhodunk, hogy Németh Lászlónak ötven éven át csípős szellemi ostorral kellett verni hunyászó népét, hogy újhodjon már meg! Bár ő még bízott: „Miben bízhatnak, akik helytállásra erőltetik a magyart?” (Gondoljunk bele, egy nép, melyet állandóan biztatni kell a helytállásra, na de nézzük.) „A lappangó jobbakban… (hol lappanganak?) és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben. (Nos, az érintetlenség a megvalósult szocializmus negyven éve alatt talán inkább hatalmi ágyasságra változott, de ne hamarkodjuk el ítéletünket!) Az utolsó harminc év mozgalmai (1900-1930) átjárták a magyar érzésű művelteket is: ez a réteg már nem néz olyan széles ökör-homlokkal felénk…”

Hűha. Nem könnyű olvasmány. Már akkor? Azóta ezek a magyar érzésű műveltek ökrebbek lettek vagy kevésbé magyarosak? Mindenesetre van (volt) remény, mondja maga Németh László.

Jezovics pedig nézett. Az új egyesülős pártokra, kik netán „kiegyenesíthetik” a magyarságot. Jöttek is a vezérek ide, Pusztaszerre. Nagy köpönyegben. Finoman. Nem lökdösődtek, Jezovics úgy látta, udvariasak, előre engedik a másik vezéreket. Főleg a vércsurgatásra. A kupa hamar megtelt, újabbakat kellett hozni. Abba is ment vér. Vér volt (van?) elég. Álltak a vezérek. Ahogy látszott, többnyire ló nélkül. Hangoztattak. Körültekintettek. Mintha stratégiát beszéltek volna meg, de nem szóltak eleinte egymáshoz. Inkább csak egymás füléhez hajoltak, mintha némafilmben játszanának.

Hűha. Gondolta megint Jezovics. Ezek azok a Németh László-i „cserélt lelkek”, a „lappangó új nemesség”? Álltak ott. A közös kupába való vércsorgatás után megint álltak. Néztek körül erősen.

Mire várhatnak itt a pusztában? – tűnődött Jezovics. – Németh László szellemére? Ránk férne. Az egyik alvezér löttyösen meglódította a vállán lévő lebernyeget, mérsékelt haját finoman fölborzolta a szél. A vele azonos pártállású másik fél-vezér apró ujjaival kotorászott a szélben, mintha légi babot számolna, talán azokat a Németh László-i cserélt lelkeket, vagy immár holt lelkeket, akik nem szavaztak reájuk. Ez a kisvezér ingerült volt, kedvesen hepciáskodott, mindent jobban tudott, mint eladdig, nem is ment vissza a helyére, de követelte, hogy újabb vért csurgassanak. Sajnos, kell a vér. Megint ment a véradás, ha szabad ezt a kádári kifejezést ide ráncigálnunk. Aztán álltak. Állni nagyon tudtak, de újabb kisvezér lépett a kupák elé. Ennek energikus haja volt, a régi magyar szél nem tudott beléje kapaszkodni, nem úgy, mint az előzőnek, aki már kopaszkodni kezdett, de haja szállt (vala). Ez a rugós hajú kisvezér a vércsurgatás után hátralépett, látván, nem várnak vezéri teendők reá.

A többiek is csurgattak. Kupák jöttek, kupák mentek. Jezovics nem tudta megítélni, tulajdonképpen mit csinálnak? Mit akar ez a (vér)szövetség? Arcuk már markánssá vált, elszántaknak is látszottak.

De Jezovicsnak belefájdult a feje a magyar-várásba.

– Csináljanak már valamit! – kiáltotta oda dühösen a kapongó nagy szélbe.

Nem csináltak semmit. Hiába a Németh László-i felhívás. Aztán Jezovics rájött. Önmagukra vártak. A fiatalabb, a kopaszabb, a rugós hajúbb, a bergengóci, a huncutabb. Beálltak a pózba, ahogy a festményeken látták. Igen. Mindegyik vezér akart lenni. Kicsit kackiásan az egyik, hátrébb húzódva, taktikusan a másik, a harmadik tömötten és szakállasan.

Egy vezérre vártak. Aki összefogja őket. Mert láthatóan és egyelőre szét voltak esve ott a pusztában a nagy, lengő ég alatt. Ennyi év – gondolta Jezovics kissé keserűen.

Kémlelték a horizontot. Feltűnik-e? Le-e? Lovon nem jöhet, mert nem bírják kivárni, se ők, az alvezérek, se a nép. Talán Mercedesen jön? Az eget is kémlelték. Űrhajón?

Jezovics rájött, ufóra vártak. Hogy leszáll közibük. Mert maguk közt nem találtak. Hiába vetették ki kockán, mindig az egyes jött elő. Az meg nem volt köztük.

Egy elménc fotós megörökítette is fejüket magasba emelve, később sokszorosították, és Szegeden lehetett kapni húsz forintért a pártszövetségekben. „Ufóra várva” – az volt ráírva.