Rákosi II

Jezovics, az öreg fejű és szomorú költő hüledezve nézte az országot. Áremelések árvizei törték át az emberi tűrőképesség gátjait, égig érő vízügyi ígérgetések mögött drákói szabályok vonták meg az éltető elemet a lakosság tetemes részétől, álhíreket cáfoltak meglett vízrendészeti szakemberek, nyugtatóan jótékony csapi intézkedéseket vontak vissza naponta rezzenéstelen arcú vízi himpellérek – Jezovics azt se tudta, hova kapkodja a fejét, annyit azonban bizonyosan látott, olyan politika, vízgazdászat folyik, amilyen akar. Volt ebben valami imponáló. A vezetők egyetlen percre sem törekedtek a népség-katonaság megnyerésére, hanem egyenesen a nyűtt emberek arcába mondták rendelkezéseiket. A nép eleinte visszahőkölt. Hogyan van ez? Nem-é demokráciáról és népegyességről volt szó a rendszeri változások hajnalán? Aztán, ahogy telt-múlt a vízkorlátozási idő, a vízivó, vízhasználó lakosság főlehajtva és csöndes megadással beletörődött abba, hogy valódi víz csak a piros súlyú parizerbe kerül, sőt abba is, hogy például nyugdíjas létére, még ezt a vízhúst sem tudja megvásárolni nem létező, de boltban kapható, kétszázféle – köménymagos, szezámos, kukurikus, tömböm-gyöngyöm – kenyere mellé.

Nem lázadt, isten őrizz, hogy lázadt volna, emlékeibe mélyen beleszáradt az ötvenes, majd a hatvanas évek kínzott erezete. Sőt. Valami kontraszelektív emlékezettel mazochisztikusan visszakívánta régi éveinek, kommunista szenvedéseinek költői emlékeit. Egyre bátrabban és harsányabban léptek elé azok az egyedek, pártegyedek és magánegyedek, akik a történelem nosztalgikus törvényszerűségének tekintették a nép üdvös nyomorát – a vezetők orcátlan, de láthatatlan és biztonságos harácsolása már-már a régi rangra emelte pártfényüket.

Jezovics nem figyelt, ahogy sok embertársa, inkább igyekezett egyszerűen dolgozni, végezni a dolgát, ha nem is nagyot, legalább a kicsit – ahogy a cipész cipőt csinál, a szabó ruhát szab –, ő is kisded verseinek és novellácskáinak, belső biológiai költészetének tett eleget csupán, főlehajtva dolgozott. Jezovicsot azonban szerették, ellenségei is gyakorta, így aztán bizalmaskodva beavatták hatalmi titkaikba az elbizakodott népvezetők. Jelezték holmi titkosírás útján: új, valódi választást tartanak a legszűkebb körben, melyre, ha van kedve kívülállóként szemlélődni, szeretettel és titkosan meghívják. A helyrajz pontosan körvonalazva lett, egy eldugott balatoni parton, ahol a hosszú dűnék egyenletes hullámzásában apró barlangbejáraton lehet bejutni a magányosan mormogó nagy fejesek közé, akik újdad vezérüket akarnák megválasztani.

Nem volt mindennapi élmény. Jezovics ámult. A párt nemhogy változott – fokozódott. Szó sem volt szociáldemokrata európaizálódásról – maguk közt fényesen és bátran forgatták vissza a balatoni és országhajózás kormánykerekét. Már a bejáratnál is látni lehetett, ugyanolyan őrök, belbiztonságok, ellenségszimatolók működtek, mint az elhallgattatott föld alatti hangok kapujában annak idején. A szűk barlangos bejáratnál lézeresen kinagyított ellenségképek függtek, papok, írók, mafla munkások, ősgondolkodó parasztemberek arcmásai, akik csak akadályt jelentettek a kommunizmus föld alatti bejáratánál. Mint valamiféle szabadkőművesi páholy homályos találkozóján, régi szertartások gyertyafényes mozzanatai elevenedtek meg a helyre kazamatákban – úttörőnyakkendők lobogtak a viaszos világosságban, párnázott kabátok lógtak a fogasokon, mámorosan nyűtt pártbakancsok voltak a padok alá állítva, mint Van Gogh remekművei. A fojtott lelkesedés légkörében egy nagy és félreesően homályos, ám hangsúlyozott zugban pedig Jezovics nagy és visszafoghatatlan fölszisszenésére maga Rákosi Mátyás függött a homokfal rejtett homlokán. Jezovics beszart. Lehet ez? Mi az, hogy lehet – bólogattak mosolyogva a kiszemelt pártvezetők, akik mindegyike veres úttörőnyakkendőt kötött a régi vezér festékes nyakába, egy pillanatra meghajolva a könnyes ihlet szertartásos melegében. Jezovics elfutott volna, ha lehetett volna. Nem lehetett. Aki látni akar, az nem futhat el. Soha többé.

A rítus folytatódott. Némán és egyszerűen, de Jezovics hamar megértette: végleges és hathatós vezért akarnak választani. Az öt marcona férfi nem nézett egymásra, már tudták, a belső pártbizottság most leszámolva kiszámol: kit emelnek fel, kit ejtenek a régi módszerek szellemében. Akármennyire fegyelmezték magukat, hamarosan habarcsoló értekezletbe csaptak át önjelöltségük gyilkos feladatában és tudatában. Egyikük erélye azonban gyorsan rendet teremtve megjelölte a posztot, a címet, a nevet, ami csendet teremtett önkörükben. Rákosi II. Ez a rang. Ki legyen? Ki lehet? Ki méltó? Ki képes? A régi pápa pedig elhízott és elhúzott szájjal mosolygott kakofón utódaira. Ki legyen Rákosi II? Aki termetben ráüt? Aki pártmódszerekben? Hajthatatlanságban? Taktikai érzékben? Aki inkább a szervezésben, aki inkább a vezetésben jeleskedik? Aki okos, művelt vagy aki inkább ravasz és éles elméjű? Aki kérlelhetetlen vagy aki egy lépés előre – kettő hátra sakkban nagy játékos? Aki őshívő vagy aki egyszerűen hasonlít rá? Mosolygós vagy faarc? Kedélyes vagy mohó, gyomorbeteg vagy inkább nagyevő? Szerény vagy sugárzóan gőgös?

A gyertyák laza fényében ott imbolygott az öt jelölt. Jezovics látta, nem egykönnyen fognak megegyezni. Az egyik sokkal magasabb volt vezérénél. A másik hajasabb. A harmadik szikárabb, életkeserűbb. A negyedik hájasabb. Az ötödik olyan volt teljesen, de szűrtebb, visszafogottabb. Egymásra néztek aztán, bólintottak és mindegyik, egyenként megcsókolta a nyakatlan, veres nyakkendős vezért. A levegő remegett, nyilvánvaló volt – egyik sem enged a szerepéből. Választani kell. A legfiatalabb szorgosan és szervezetten egy kalapért indult. A nagy testű intett, előbb választói cédulák kellenek. A homokfiókból egy ötvenegyes Szabad Nép-et húzott elő sárga áhítattal. A lap szélét tépte végig, öt darabkára. Hirtelenjében nem volt ceruza. Tanácstalanul néztek egymásra, majd a legokosabb fölemelt egy csöpp gallyat a homokföldről, és a gyertya lángjánál megpörkölgette, a tenyerén próbálta ki az írást, majd elkért egy papírszeletkét, és azzal a pörkölt gallyal nagy nehezen, reszketeg kézzel fölrótta a nevét fekete betűkkel. A másik vörösre izzította az ágat, félrebillent fejjel, kissé áhítatosan írta alá, egy csöpp keresztet rajzolva a neve kacskaringójába. A harmadik indulatosan jött, átszakítva a régi papírt tette le neve jegyét. A negyedik hebehurgyán, duzzadtan, alig fért a papírhoz. A szikár úgy írta alá, hogy el se lehetett olvasni jószerével, kiről is van szó.

Fölébe hajoltak. A félsötétben nem tudták elolvasni a neveket, de a legszervezettebb munkás már hozta is – Rákosi régi fekete kalapját. Abba dobták a neveket. Rohantak vele mohón a barlang fényes bejáratához. – Ki húzza ki? – kérdezték, de a szél kikapta a cédulákat, és szétfújta a homokos parton.

Jezovics úgy látta, végül a víz nyelte el őket.