Karambol

Jezovics egy süteményt nézegetett. A sütemény őt ábrázolta, törött-börött, hasas figura volt, egyik keze leesett már, fél szeme még őrizte a virágbogyót, a másik szeme elhullott a nagy húsvéti kavalkádban. Húsvétra kapta ugyanis Jezovics önmagát – süteményben. A sült anyag ügyetlenül őrizte Viola onokája kis ujjait, a rásült tojásfehérje peckesen fénylett jobb combján, a bal ugyanis le volt harapva.

Maga Jezovics harapta le a jobb sült tészta combot, aztán megrémülve abbahagyta, talán meg kelletnék őriznie a kislány által formált embert. Így teremthette Isten porból az első Ádámokat, talán nem is sokkal tartósabb anyagból.

Jezovics boldog volt Viola című unokájával. Viola hableánynak született, valami Andersen-meséből. Már két hónapos korában, élénken homályos szemében olyan fények villantak Budakalászon, ahol nyomorúságos albérletben kezdték életüket az olajkályha fojtogató bűzében és tócsáiban, olyan fények villantak-csillantak, melyekből látható volt, ez a lány meselány. Azóta is. Nem él – száll. Múltkorában Jezovics már elnézegette a kisgyerek tízéves vállát, valóban látott valami kis dudort, ami arra utalt, anderseni angyalszárnyak türemkednek a bőr alatt.

Jezovicsnak – süteményben – bensőséges és átható kenyérszaga volt. Ehető, fogyasztható kenyér lett belőle a kis kockás papírszalvétával bélelt fonott kosárban, igazából csak a haja helyére és a szakálla gyanánt fölsütött köménymagból lehetett ráismerni. Mert ennyi azért kell.

Jól töltötte az időt e balgatag költő Violája társaságában. Furcsamód alig szerette a gyerekeket – közönségesen. Titokban és belülről persze mindenkit erősen lefényképezett belső villanójával és lelki vakuja kék fényében minden unokának külön „lelete” volt. Röntgenlelet, a szeretet vákumjában idevilágítottak a gyönyörű kis vonások, gyönyörűek, mivel többnyire lányok voltak, legalábbis tíz-öt arányban vezettek a versenyben a kisfiúkkal szemben. Na, mindegy.

Viola zongorázott. Fogai kicsinyt előbbre állottak a szájából – pikánsan is –, fölnézett az elszálló időbe, mint angyallány, Andersen dédunokája, és zongorázott. Mélatagon, mégis erősen. Saját szerzeményecskéi voltak, Jezovics ott állt a hangszer mellé dőlve, mint egy öreg hősszerelmes, és ingatagon dilve-dőlve, keze lebegő mozgásával érzékeltette Violájának az ő szerzeményének lehető újabb és újabb ritmusát, lengését, vagy csendecskés fortisszimóit. Ketten alkották a zenei előadást a hevenyészett óbudai lakás dúlt bútorai között, s Viola zongorázott.

Jezovics vagy harminc esztendeje fordított egy Rilke-verset, melyet azóta is sokat zümmögött magában.

 

„Pezseg a nyár. Fáraszt a délután ma. A lány beszívta inge friss szagát, és belejátszott bódult futamába a valóság utáni kósza vágy, hogy holnap eljöhetne, vagy ma este, vagy itt is volt már, csak elrejtezik, s az ablakból hirtelen fölfedezte, mindent megértve, kényes kertjeit…”

 

– Jezovics mormogta ezt a verset, és Violát látta benne, a boldogtalanul-boldog, örök kékségű lányt, aki itt zongorázik, akibe majd belészeretnek, akit majd odahagyhatnak, akiből kiszeretnek, jön az örökös női körforgás, aki folytonos, lobogó lelkesedését – úgy rohant át az úttesten, mint úszó angyal – még Jezovics apjától örökölt örök derűben, féltette ezt a meselányt, aki itt zongorázik mint az örökkévalóság előszobájában vagy verandáján lelke „kényes kertjei” fölött, merengve és éberen a tovalebbenő idő kékségében. Jezovics szerette volna megóvni ezt a tízéves teremtést a jövendőben reá zúduló csalódásoktól és balszerencsétől. Viola zongorázott, ő meg állongott a dőlt zongora mellett, és eszelős karmesterként lengedezett ide-oda, mint a szárán kórósodó hagyma, így játszottak ők ketten, amikor Jezovics, ki maga is álomlovag volt és vadhagyma és – utóbb – sütemény, elszállt.

Akkora vad lökés érte jobboldalról, mintha űrkabinban rengett volna, a kormányt mintha kitépték volna a kezéből, és bődületes csattanással átütötték az úttest másik oldalára, ahol egy újabb rettentő ütés érte az autóját, ő meg vadul markolta a kormányt, és csodálkozott, hogy életben van. Mi ez? „Rendüljön meg a velő agyadban.” Mintha megcsavarták volna a testet, nyaktól az ágyékáig, és fölfüggesztette volna valamilyen elég kíméletlen bakó, s ő csak egy függelék lett volna, térde alá bevágott a műszerfal rádiótartójának az éle, a lábszárcsont hasogatott, de élt.

A Csalán utcán kapaszkodott föl, nagy út elébe terült, s ő boldog volt, violástól, unokástól, egyetlen másodpercig, boldog volt a maga időfogságában is, midőn a történelem kereke mint őrült szerencsejáték visszafelé forgott, de ő boldog volt, teljesen érthetetlenül, midőn a csökött kis benyílóból, melynek neve sincs, a Kapy útról zuhanva ágazik alá, hogy kettőszáz méter után bevágódjék a Csalánba és Jezovicsba, onnan érte a mérhetetlen ütés, az élesen lerohanó ellenséges autó, balra akarván kanyarodni belerohant Jezovics oldalába, arcába, térdébe, kocsijába. – Elég sebesen jöhetett – bódult mélán magára a magára ébredt Jezovics, és csodálkozott, hogy élt.

– Látod, Papuli, ez a kis-Jezovics, ez a sütemény-ember mentett meg téged. – Viola kék szeme ellengedezett megint jövője kék homályában, álmatag andersenizmusát megcsavarta, mint egy bomló zászlót. Szép volt. Jezovics nevetett, noha nem tudott már nevetni. – Tudod, mit olvastam a Bibliában tegnap? Azt a Jákobos történetet. Jópofa. Ahogy birkózik az angyallal. Vagy Istennel birkózik? Emlékszel erre a részre?

– Emlékszem – mondta Jezovics, a bólintás még nehezen ment. – Emlékszem rá, és emlékszem rád, és mindig emlékezni fogok, ameddig élek – gondolta Jezovics, apját látta a leányban, annak kék szeme visszarezgett a gyerek tízéves tekintetében. – Emlékezni fogok Istenre, a te birkózó Istenedre is, csak…

Viola odahajolt hozzá.

– Tudod, mi a történet vége? „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” Jópofa, nem?

– Jó – felelte Jezovics, és nézte a sütemény-Jezovicsot, akit nem szabad megenni. – Nagyon jó.