Sajt, ó, szabadság!

Jezovics, a kallódó költő és neoplatonista ábrándozó – természetszerűen – naiv ember volt. Azért kényszerült eme pályára (költészet), melyből megélni nem, ábrándozni és márciusolni viszont lehetett.

Március lévén ő is – mint annyi magyar – visszakallódott az 1848-as szabadságharchoz. Ha csak reá gondolt, elborítá arcát a vér. Mint magyarnak, eme kis csonkaország többségi lakosának. Már csak annál fogva is, hogy dédnagybátyja, ki a szép Máté névre hallgatott, igen sokat tett a szabadságharc idején a német kisebbség magyarsága érdekében. Ő fordította – többek közt – német nyelvre a híres tizenkét pontot. Benne volt a Pilvaxban, a hősies társaságban, s érezte még Petőfi posztónadrágjának társaságát maga mellett, ahogy Klauzálét, Vasváriét, Rottenbillerét is. Micsoda idők! Ahogy Máté Petőfi atillájának karjára tette a kezét, vagyis nem csak az atilla, hanem maga Petőfi karjára: ez volt a történelem. Máté részt vett a tizenkét pont kinyomtatásában is, midőn Heckenastnál kikövetelték a kiáltvány megjelenítését. Kikövetelték a sajtószabadságot.

Megilletődve állt a Rózsák téri sarokház előtt, melynek második emeletén lakott egykoron Máté, a magyaros hős. Könnyezett. (Nem Máté, ő már nem élt, pedig százhárom évig húzta. Jezovics nem tudta megvárni, huszonöt évet késett.) Jezovics könnyezett. Az emlékektől. Hamarost föl is kereste egyetlen rokonát, aki még tudott valamit Mátéról, a rokon maga is kilencvenegy évvel bírt. De jól emlékezett Mátéra, aki egyetlen délután megőszült, mikor a császáriak keresték, és pikával átszúrták a dunyhát, mely alatt ő – szomorúan és ideiglenesen – meghúzódott. Ez a kilencvenegy éves mesélte Jezovicsnak:

– Máté – a mi Máténk – szarkasztikus ember volt. Lelkes, de szarkasztikus. Talán tőle örökölted ezt a fonák tulajdonságot. Nos, a mi Máténk azt mondta, járkált egyszer föl s le Sándorral, a mi lánglelkű Sándorunkkal a Rózsák téri fák alatt, még sárga keramitkockás tér volt, kopogtak a lépteik, a második emeleti ablakok is rezegtek Sándor és Máté cipőlépteitől….

– És mit mondott Petőfi?

– Azt akarom mondani. Ne siettess. Elfelejtem. Ja, igen. Járkáltak a Rózsák téri fák alatt a keramitkockákon, ahogy léptek, a cipőik koppanására összerezdültek a második emeleti ablakok, volt olyan ablak, ahonnan bodorított szőke nők néztek alá a két nagy férfiúra…

– És mit mondott Petőfi?

– Ne nyaggass! Azt mesélem. Kopogtak a cipők, akkor nem csizma volt rajtuk, hiába ábrázolják csizmásan és kandúrosan Petőfit a képek, ez esetben, a Rózsák téri fák alatt nem csizmában volt, hanem vékony, de erős talpú cipőben, és zengtek a lépteik a sárga keramitkövezeten, sok ablak kinyílt, és buksi szőke fiatalasszonyok néztek alá a fölhevült két nagy férfiúra, mert föl voltak, ugye hevülve, léptek…

– És mit mondott Petőfi?

– Hogy a szabadság nem elvont fogalom, a szabadság sajt. Olyan, ami ehető. Szaga van, illata, fanyar, keserű, büdös, finom és átható. Ne ringassuk magunkat illúziókban! Ezt mondta Petőfi.

– Sajt?

– Igen. Igenis. Azt mondta, sajt. Szóval, élelem, ehető. Nem csupán azért hajszolják az emberek, hogy szabadnak érezzék magukat, hanem, hogy elteljenek vele, érezzék, egyék, táplálják magukat. Ezért akarják a hatalmukba keríteni. Nem holmi illúzióból…

Jezovics eljött a vénembertől, maga elé motyogott, ahogy a cipői kopogtak a keramiton. Mert neki is volt cipője, és ő is keramitúton jött. A vénember még utánakiáltott a második emeleti ablakból, ami ugyanolyan magasságban feküdt, mint annak idején Máté bácsié, csak nem a Rózsák terén, hanem a Klauzál téren, akiből azóta, érthető módon nemcsak tér, de utca is lett.

– Petőfi tudta ezt! Nem úgy, mint ti! A szabadság nem elvont fogalom!

Aha – morfondírozott Jezovics, ahogy lassan a Petőfi térre ért –, természetszerűen ő is tér lett. És idő. És utca. – Aha – morfondírozott maga elé Jezovics, ahogy visszaidézte a három évvel előbbi Petőfi teret, március tizenötödikéstül, a kis, de szívós tömeg arcástul, a leányos képű fölső polgármester gyér, szállékony hajástul. A Főleány – mármint legfelső székesfővárosi vezető – a szabad szélben folyton haját igazgatva fenyegette népét – népünket? – hogy „fagyos szelek járnak”! „Veszélyben a sajtószabadság!” A kis tömeg – nálunk állandóan van valami jelentős kisebbség, mely a nagyobbság állapotában akar leledzni – halkan éljenzett. A rádió vette, a tévé közvetítette (sajtószabadság, ó!), amint a leányos arczú fölső polgármester elég erélyesen, gyalázta a rádióban, tévében uralkodó antalli állapotokat. Éneklősen beszélt, újabban mindenki éneklősen beszél, aki Pestre téved – minapában egy vidéki költőnk ismerte be, húsz éve jött föl, és már maga is énekel. Fölkapja a szóvégeket –, reá ragad az emberre, ahogy ő mondta.

Főleányunk énekelt, és a haját könnyedén borzoló szellőben állandóan kisimítva azt homlokából, sajtószabadságot követelt. Hamar meg is kapta. Mostanság ezt az éneket hallani a rádióból és tévéből – már csak éneket hallani. Most nem szól a sajtószabadság megsértéséről. Most nincs megsértve. Sem ő, sem a sajtószabadság. Mert a szabadság ehető, igen nagy falatokban is. Ezeket tetemes számlák bizonyítják, nagy pénzösszegekről, melyeken jelentős mennyiségű sajtot lehet vásárolni.

Jezovics bólintott maga elé, nézte a csizmás költő levegőbe lendülő kezét, és elszántan ívelő száját. – Aha – motyogta maga elé Jezovics. – Ebből a szájból énekelték ki a sajtot! Pedig mennyire szorította, mint egy erős, fiatal varjú!

Fő, hogy szabadság van – gondolta Jezovics. A kisebbség szabadsága is szabadság. Vagyis sajt, ahogy Petőfi mondá. Amint kihullott a szájából, hazavitték, megsütötték, s ez az ici-pici kisebbség megette.

A látszat szerint ízlik neki. Mert nem akar adni belőle.