Ólomkatonák

Jezovics – aki magát a vezetéknevét, vagyis magát a vezetéknevét is Jézustól örökölte, illetve származtatta – kisgyerek volt. Vagyis volt ő is kisgyerek. Egykor. Vagy fél kettőkor.

Mindenesetre anno, elég régen ott állott kisgyerekként a homálynagy szoba, az úgynevezett „úri szoba” máriaüvegesen átláthatatlan ajtaja előtt – ha kettő-, ha háromévesen és összegubancolódott hajjal, és persze várt. Remegve, rettegve? Boldogan? Későbbi évei során rájött, hogy maga az egész élet – várakozás. Várunk. Hogy eljöjjön valaki, átkaroljon, és megmentsen. Egész életünk bizonyos advent, hogy eljöjjön valószínűleg – maga Godot. Akit a fő-Beckett ír–francia írómester nemes huncutsággal egyszerűen és köznapian Godot úrnak nevez, s aki a hírhozó kisgyerek szavával mindig azt üzeni, hogy „máma nem tud eljönni, de holnap biztos eljön.”

Nos, a két-, usque hároméves kis Jezovics is – feltehetően – erre várt a homálynagy úri szoba máriás üvegajtaja előtt. Godot úr helyett hamarosan a kis Jezovics nyolc esztendővel idősebb bátyja érkezett meg lázas sietséggel, és zsebéből gyors kulcsot csempészvén elő, kikattintotta az üvegzáras ajtót. És bent hideg. Nem fűtötték a hodálynagy és homálynagy szobát. Jégverem volt. A kis Jezovics mégis elszántan lépkedett bátyja kihúzott oldalán. Aki az aranysarkú, hatalmas fekete szekrényhez vezette. Majd még egy kisebb – de szintén arany! – kulcsot vett elő most a másik nadrágzsebéből, és kinyitotta az alant mélyen meghúzódó széles fiókot.

Uramisten! Abban feküdtek vékony cérnaszállal a papundekli doboz aljához láncolt színesbőrűek, az indiánok. A fő fekvő pedig maga Csingacsguk volt, hosszú, hátul befont kékfekete hajjal lovagolva újfekete lován a papírdoboz hősies lemezén.

– Ez Csingacsguk – hajolt a kis Jezovics jéghideg füléhez forró, suttogó szájával a bátyja. – Ez maga az Isten. Nézd a hollófekete hajának ólomhullámait – hiszen ólomkatonák hevertek a doboz alján –, nézd kőkéken éles tekintetét! Ő a fehérember barátja. Testvér. Győzhetetlen, mint Jézus.

– Ő a Jézus? – kérdezte dideregve a kisgyerek.

– Olyasmi – zárta le a fényes piros dobozt nagyvonalúan Riki, az angyal szájú báty. – De ne mondd, hogy láttad előre… az Istent!

Jezovics nem mondta el sohasem. Aztán, ahogy a bátyja eltűnt az örök vadászmezőkön, egyre többet gondolt arra a karácsony előtti délutánra, egyre többet gondolt Csingacsgukra. Aki testvér. Lóval jön érte. Erős, ólmos izmai kidagadnak, csíkosan festett mellkasán gyertyák könnyű fénye cikázik. És megmenti a fehér embert.