Egy alomból valók

Jezovics nem volt hazája ellensége. Ahogy szétnézett – barlangjából –, szédületesen bárgyú és ostoba embereket látott, akik általában egy tál lencséért eladták hazájukat, anyjukat, cimborájukat, ha volt ezekből nekik. Rejtett kamerával ha mendegélne az ember, őshüllőkre, félmajmokra, bősz békákra emlékeztető fejek bukkannának elő – például a metró szállító lépcsején –, de hát az ember nem hord rejtett kamerát magával. Különben is, Jezovics mindig abból indult ki, eme őshülletegek is voltak valaha kis vaspadban üldögélő elemista gyerekek, mint a tisztaság lengedező liliomjai, akikről az Úr gondoskodik kegyelmével, mint azt maga Jézus úr tanítá a halála után nem sokkal keletkezett evangyéliomokban.

Jezovics tehát nemcsak szerette hazáját, hanem hazája balsütetű lakosságát is erőteljes jóérzéssel akarta szemlélni, ha ment ez a gerjedelem, ha nem ment. Gerjedelemből el kellett volna fordulnia tőle – mármint a lakosságtól –, mint önmaga ádáz ellenségétől, hiszen az elmúlt ötven év történelme során csaknem mindig rosszul, balul választott – a németséges odasimulástól az orosz elefántkodásig, és belbalek választásokig, akár szabadságosan tette azt, akár a kádári félpuha diktatúrában. Kivételt képezett 56 fénypillanata, midőn a nagy történelmi ELÉG VOLT! kiemelte e népet a süppeteg balgaságból, és vad önfeláldozással, a hősiség elborult percében fölülmúlta önmagát, elsősorban akkor is a szétzilált hajú kamaszok és vásott arcú munkások elszánt jóvoltából. Lehet, gondolta el nem múlóan szomorúan, ez is csak azért történhetett így, mert olyan rövid volt a pillanat. Aztán gyorsan helyesbítette magát, hiszen ötvenhat után legalább még nyolc évig hősies maradt eme néptöredék, amíg börtönnel, kancsukával, politikai manőverekkel ki nem iktatták belőle e fennkölt érzeményt és becsületet.

Most viszont ingott az ország. Jezovics megint csak körülnézett – nemcsak barlangjából, hanem körbejárva a határmentét –, s azon elég súlyos tapasztalatra jutott, hogy antanti szomszédjaink lesben állanak, résen vannak a „bármikori” elégtételvételre, hogy még egyáltalán e földkerekségen létezünk. Ahogy egyik bő indulatú kolozsvári politikusunk a parlament nyilvánossága előtt futurológiailag és funarológiailag kijelentette: „kétszer már móresre tanítottuk eme barbár, nyers húst nyereg alatt puhító népséget – 1919-ben és 1945-ben –, mégpedig saját fővárosában, avatag fővárosában a mi fővárosunkhoz képest, Budapesten, ha nagyon ugrálnak, megtehetjük ezt harmadszor is!” Hiába tiltakozott a Világszövetség és prominens személyiségek légiója a kormány és az állam elnökénél, ők befele somolyogva, fülük botját sem mozdították, sőt magukban elégedetten vették tudomásul a mi nyavalyás gyengeségünket.

Ezért, mindenekelőtt ezért izgatta Jezovicsot a belső helyzet is, hiszen különben vígan fütyörészve járkálhatott volna Surány kies hóutcáin a Duna nagy balkarja Dnyepert, Dnyesztert, sőt Dont és Volgát idéző vadregényes nyárfás-füzes partján, s jóféle rímeket morzsolgatva tűnődhetett volna a kék azúron átpuházó gyors vattafelhők halhatatlanságán.

Így azonban magánya – barlangja – mélyén is és Surány főutcáján is, a Megyeri Fasorban belényilallt, hogy eme helységszóból képezték az új bankelnök nevét is. Hohó! Talán innen való a bankelnök, hiszen helységnévből szoktak származtatni vezetékneveket, maga édesded jóbarátja Szakonyi Károly főíró is – Némethből változtatván nevét – Szakony községhez fűzte „i” betűjét, gyermekkora setétleges, de szép emlékeként. Talán Surányi is Surányból van való. És Surány szép, Surány kies és kellemes, talán még szülőfalunak is, hiszen eme település már a század elején keletkezvén alkalmasnak minősülhet bárkinek, még egy bankelnöknek is neve felvételére – hacsak nem eredetileg is Surányi valaki. Mindegy. A fölvett név se rossz, ha jó helységből származik.

Izgatta Jezovicsot a névkeletkezés, sőt, mint fentebb kifejtettük, maga a belső politikai egyensúly, mely esetlegesen kivédheti a külpolitikai egyensúlyvesztést is. Szaladt hát Jezovics egyik félmodern, jó baloldali emberéhez, egy biztonsággal nem ellenséges érzelmességű félbankárához, informálódni. Eme tehetséges közgazdász – most elég sok van belőlük – a községből való névkeletkezést egyetlen kézmozdulattal gyermekinek minősítve lesöpörte, Jezovicsot azonban izgatottságában derűs mosollyal megnyugtatta.

– Ne félj. Amíg engem látsz. Ne féltsd se magadat, se az országot. Megy a dolog. Szemmel tartjuk a szocialistákat. (Jezovics, a neonaiv antipolitológ bámuldozott, miért kell szemmel tartani egy koalíciós partnert, azt hitte, együtt kell dolgozni vélük. Nyelte – az információt.) Hiába ugrálnak. Erősködnek. Nélkülünk semmire sem mennek. Nem veszik őket komolyan, nézz végig rajtuk a pólóikban, gyűrt harisnyáikban, félpiszkos cipőikben. Itt nem számít az abszolút többség gyönge ötvennégy százaléka. Parírozniok kell! Mi tettük őket szalonképessé azzal, hogy annak idején beemeltük őket a Demokratikus Chartába. Mit akarnak? Békesit kinyúvasztották? Nem volt jó? A tahóknak! A pulóvereseknek! Garanciát követeltünk!

– És megkaptátok?

– Apa… mi az, amit mi meg nem kapnánk? Itt van az új két pénzügyi ember. Megnyugtató. Egyensúly. Belpolitika. Külrendszer. Csatornák. Szakma. Ez szakma, barátom!

– Az előző pénzügyminiszter nem volt jó szakember?

– Ne naivkodj! Ezek az újak egy akolból valók!

Jezovics hazaszédelgett Surányba, a nagy Duna mentébe. Nézte a tél elfodrozódó nagy vizét, amint az elvonuló vontatók nyomában partra sodródott. Mintha a víz kisodorta volna a könnyű parafadugókat, félgallyakat, repedt ajtódeszkákat.

– Alom? – tűnődött Jezovics. – Egy szülésnyi? Egy közös ólotthon? – Írt egy darabot „Fészekalja” címmel, ami egy ember-madárcsaládot jelentett. – Ilyesmi? Egy állat-brancs? Társaság? Közös múlt? Akkor megnyugodhatunk, valóban. De az előző szakember nem abból az alomból való volt? Hazaszaladt Jezovics, fölverte értelmező szótárát, mintha az ország élete függött volna tőle. Ott volt a szó.

„Alom. Főnév. Nagyobb háziállatok istállóbeli, pihenő- vagy fekvőhelyéül leterített szalma vagy avar. Alomtrágya = almos.”

– Alom – ismételgette maga elé Jezovics, és tűnődve nézte a Duna balkarját, ami a surányi partot elválasztotta Magyarország baloldalától. – Alom. Akkor megnyugodhatunk. – Nézte a vizet, ami a történelem kifogyhatatlan erejével folyt tovább.