Holtvágány

Lehullott a hó. Jezovics, a vén balfácán ezt mindig olyan eseménynek tekintette, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mit közömbösen? Még idősödvén és fehérülvén is az ablakban állt és áthadonászott a szemben lévő rozzatagul csüngő erkélyekre, ahol mogorva tréningruhás vasmester rendezte – egyébként örökké – elrendezhetetlen bútortöredékeit, madzagait, holt cserepeit. A Magánkövér pusmogva dühöngött maga elé, mintázva életünk örök elrendezhetetlenségét. Szidjuk, de meg nem oldjuk. Azonkívül…

…meg volt sértve. Jezovics hamarosan belegondolt, ez a Magyarország, erkélyestől, hógolyóstól, postásostól és írókámostól sosem fog működni. Nem és nem. A zöldséges, a telefonszerelő, a miniszter, a sintér, még a régi párttag is meg van sértve. És sértődéséből kifolyólag, lefekszik otthon a díványára, vagy ha többet iszik a kelleténél, a padlatára, és nem dolgozik. Tojik dolgozni, bocsánat a kifejezésért, mert őt megsértették. Valahol, valamikor, valakik. A kommunisták a jobbosokat, a liberálok a szenteket, a polgárok a munkásokat, a tisztek a bakákat. Mondom, lefekszik a parkettára, és beint. – Ezt nektek, Magyarország!

Most is, ahogy áthadonászott és átkiáltott a szemben lévő erkélyre Jezovics, látta, a Magánkövér directement elfordul, háttal áll, nem figyel oda, csak ne lássa a lelkesedő integetést. Jezovics nem átallott átkiáltani:

– Magánkövér úr! Helló!

– Nekem ne hallózzon itt, kérem!

– Akkor jó napot! Jó reggelt, itt a tej!

– Hülyéskedni akar?

– Dehogyis, Magánkövér úr…

– Sosem voltam úr!

– Akkor elvtárs!

– Minek néz engem? Kommunistának? Dolgoztam Inotán, de kényszerből, és 1982-ben, érti, 1982-ben odavágtam a párttagkönyvemet, mert láttam, vesztébe viszik ezt az országot az adósságaikkal a kommunisták. Különben is, én fumigáltam az egész pártot, párttagdíjat sem fizettem, én egy fityinget sem nyertem azzal, hogy párttag lettem volna, vagyis voltam, de távolságtartón, meg különben is, ahogy mérnök lettem, szakember lettem és nem kommunista, én megálltam a helyemet a szakmámban, hidakat építettem meg vasutat, a börzsönyi kisvasutat én mentettem meg, mert a liberálisok el akarták adni az amerikai nagytőkének, persze, idegen befolyás alá, de én magyar ember maradtam, tisztes alföldi gyerek, aki a magam erejéből küzdöttem föl magam az egyetemig, tehát nem akartam soha, hogy nemzetközi tőkés csoportok kezébe kerüljön az ország – és a kisvasút! Magyar voltam. De a magyarok is megsértettek, nehogy azt higgye, hogy nem! Azok talán a leginkább, mert vártam, jön ez az újfajta rendszerváltás, vagy rendszerváltozás – mert az előző kormány…

– Mindig az előző kormány…

– Igen! ez egy láncreakció! Grósz–Németh–Antall–Horn!

– Nofene. És melyikre van megsértődve?

– Mindegyikre! Mindegyik megsértett! Ide nézzen! – föltűrte az ingujját, hogy mutassa sebhedett fél karját. – Alig maradt karom! A kisvasutat akartam megállítani, mert búcsúutat rendeztek neki a Kádárék!

– Azok is megsértették?

– Azok is! De ha így egymásutánban nézem, talán azok a legkevésbé! Azok kitüntettek! Huszonöt évvel ezelőtt élvasutas lettem. Meg arany munkaérdemrendes lettem. Meg tiszteletbeli kismozdonyvezető!

– Akkor mit várt a rendszerváltozástól?

– Mit vártam, mit vártam! Hogy rehabilitálnak!

– De mit rehabilitálnak? Maga jól megvolt a Kádár-rendszerben, nemde?

– Nem érti maga ezt! Vagy nem akarja. Én már a fölszabadulás után meg voltam sértődve! Igazam volt? Az egész szovjet ügy, az úgynevezett fölszabadulás ellenemre volt, hiszen tudja, mit műveltek a szovjet katonák, különösen vidéken! Ötven hektó borunkat itták meg, de még ha megitták volna, kieresztették a földre! És végighajkurászták a falun a húgomat, tíz évig feküdt ideösszeomlásban az erőszakoskodás után! A Rákosi-rendszerben nem mehettem egyetemre, mert kuláknak számítottunk, csak hatvanöttől végezhettem el az egyetemet, először a marxistát s csak utána lettem mérnök, kerülőúton! Mit gürcöltem! – rázta a szőnyegét a szép hóban bandukoló háziasszonyok lazán dauerolt fejére. – Voltam paraszt, munkás, később értelmiségi, aztán kisvállalkozó, műszaki értelmiség, majd adminisztratív dolgozó… szóval szenvedtem. Végig. Végestelen végig… És ezért, azt hiszem, joggal várhattam volna, hogy rehabilitálnak!

– De maga végigélte ezt a korszakot…

– Végigéltem, de hogyan? Alig van autóm, kis nyaralóm, három gyermekemnek úgy kapartam össze a lakáskákat, és most itt vagyok.

– Hol?

– Ezen az erkélyen, barátocskám! – Ütötte az előtte düledező fémrudat. – Mert mi jött még? A hídépítőktől átraktak a vasútmérnökökhöz! Én át akartam ívelni a történelmet! És közben benne kellett pöfögnöm!

– Nem robogott?

– Robogtam-e? A kisvasúthoz kerültem, ez a legnagyobb sérelmem! Ha már vasút, legyen nagy! De én egy holtvágányra kerültem, érti? Dugszerelvényre, zsákutcás vonalra! Erre voltam való? Kisvasút?

– De magyar, nem?

– Magyar? De mikor? Hova dughattam a magyarságomat negyven évig? Még a kismozdonyon is csak vörös zászló lenghetett! Egyszer próbáltam, mert én próbáltam! – áthadonászott a düledező erkélyen Jezovics felé –, én igenis próbáltam magyar maradni, de ebben az országban nem lehetett egy magyar zászlót sem kitűzni a mozdonykára! Ezért vártam én a rehabilitációmat az új rendszertől 1990-ben! Bajok árján jutottam ide.

– Mint mindenki. Ez volt a történelem maga. Nem gondolja?

– Nem gondolom – acsarkodott vissza a kisvasutas. – A szomszédomat kétszer kitüntették csillaggal, háromszor kereszttel, sőt aranymozdony-díjat is kapott! Pedig alám volt beosztva! És folyton az adminisztráción dolgozott! Ő kapott kis aranymozdonyt a nyugdíjba menetelekor!

– Nézze, hogy hull a hó! Gyönyörű, nem? Kezdődik az advent.

– Micsoda?

– Advent. A várakozás ideje. „Rorate caeli desuper, et nubes pluant justum…” „Nyíljatok meg, egek és felhők, harmatozzátok az igazságot…”

– Fütyülök a hóesésre, barátom! Nekem abból is csak károm származik! Nézze ezt a sok kacatot, nem tudom letakarni…

– Az élet egész raktára, nem?

– Most ezt is betemeti a hó! Fütyülök a hóesésre, a várakozásra, magára Jézus Krisztusra is, aki majd ide lépked láthatatlanul a hóba! Ugyan!

– Pedig talán ő az egyetlen, aki nem sértette meg.

– Késő, barátocskám. Nyugdíjban vagyok. Megdöglök. Beboríthat a hó. Mellékvágányon jártam. Ezt kaptam a történelemtől. Már csak azt a kis aranymozdonykát szeretném, amit a szomszédom kapott! Nem megy, nem is füstöl, de fütyül. Kis finom hangot ad. Ezt intézze el nekem. Maga. Vagy az a Jézus.