Bermuda Δ

Jezovics őskolumnista (nem őskommunista, bár közel sem állt távol tőle eme iparág és katakombai ideológia: Rómában, magában a szent városban példának okáért nem hitt, látta ugyan a fenséges romokat, a Traián-oszloptól a Michelangelótól és rablólovagoktól egyaránt megdézsmált márványú Colosseumon, a levegő-egű rendíthetetlen Pantheonig, a „valamennyi istenség” templomáig, ám valódinak és egyetlennek csupán a város menti például Priscilla-katakombát és társait látta, ahol többemeletes mélységben feketén és halottasan, mégis diadalmasan jött létre az üldözött kereszténység, csupán eme földalatti járatokban volt hihető, hogy van és lesz Isten, hogy Jézus gyöngéden kiejtett nevéért százezrek vetették oda testi életüket, Jézusért, aki egyetlen mozdulattal kifordította sarkaiból a csontig kövesedett zsidó törvényt, hogy a bosszú és szabály magosan kegyetlen súlya helyett „az én igám könnyű és az én terhem édes” fából vaskarikáját helyezze az emberi vállakra, hogy a megbocsátás balga és fanyar mérgét oltsa az emberek eldurvult szívébe: ez volt a katakomba, ahogy magába nyelte valódian a közösséget a római katonák üldözései alól és mentette át egy történelmen), nos ez a bizonyos, őskommunizmussal lazán kacérkodó Jezovics lengedezve ébredt az adventi rolók által vékony fénycsíkokká szabdalt nyamvatag és ködköhögő decemberi levegőben.

Kinyújtotta a kezét és remegett. Nem az alkoholtól, már régen nem az alkoholtól, mert infarktusa óta kínos mértékkel akarta (volna) betartani a sörivás és pezsgővedelés parádés mértékét, miáltal kezeremegése belsőleg megállt, most viszont láthatóan remegett a hajnali óra szürke, ám háborgó tengerén.

„Eltűnök” – suttogta maga elé az ágy nagy bárkájának lecsúszott szegletén. Régen figyelmes lett már eme eltűnési jelenségre, hiszen észrevette, hogy a tárgyak eltünedeznek a földrajzilag nagy kiterjedésű lakásból.

Egyik legelső és legfeltűnőbb észlelése az volt, hogy párja ugyan békésen „alfázott” az ózöld, szép mintájú kandalló és a bizonytalanul imbolygó telefonasztalka között mélyedő modern fotelban, melynek óriási előnye volt, hogy aki oda letelepedett, nem óhajtott fölemelkedni, nem óhajtotta mélyen süppedő altáját megemelni, így aztán hamar „alfába” csapott át, nem gondolt semmire, csak passzívan belecselekedett az elébe tornyosuló mélykék otthoni levegőbe; nos kérlelte azt a fontos lélektani és fizikai tárgyat, amit fenti hölgy az előbben még két ujja közt, valóságosan a markában tartott, mármint egyszerűen és közönségesen a kisollót, a körömollót, ami nélkül – mint a demokratikusan megválasztott kormány által is rendeletbe hozott paragrafus kimondja: élni nem lehet, kisolló nélkül ne is próbáljuk megkísérelni a hosszabb életbenmaradást, hisz a fölkunkorodó körömbőr vagy eme enyhe bőrkidudorodáshoz hasonló körömcsökevény egész életre elronthatja az ember napját, karácsonyát, ünnepeit, idegrendszerét, mákos gubáját, pedig az halhatatlan, az maga a halhatatlanság, ahogy édesanyja csinálta, lucsogva, annyira bő tejlével nyakonöntözve, hogy a meggörnyedt kiflidarabok eltűntek a máktenger feketeszeplős tengerén (mennyei íz, az ínyekbe beszüremkedő álmatag és mégis mákonyosan derűs édesség, ami valójában egyszer s mindenkorra a Karácsonyt jelentette, talán még a megszülető kisded pisze orránál is inkább), szóval a körömolló maga a karácsony. Az ünnep. Ha nincs meg a körömolló, akkor az akármilyen békés természetű ünneplő olyan nyakkidudorodó ordításba csap, hogy a szomszédok lehúzzák a rolót, behúzódnak odvaikba, és hányják az egyébként Kisjézus megszületését hirdető mellkeresztet.

– Eltűnt – ejtette maga elé könnyedén a hölgy.

Jezovics nézte a levegőt. Ott, lebegve, mint egy élet tengerén a kisolló eltűnt. Keresték, földre feküdtek, a kandalló rései közé martak, a fotelt kibelezték, az asztal szálkáiba hatoltak – a kisolló eltűnt. A távolabbi szekreter összes fiókját kihányták – bár ne tették volna, mert onnan tonnányi, régebben eltűnt és ma már jószerével azonosíthatatlan tárgy, ufótöredékké bomlott filmszalag, nagyítandó kópia, régi karácsonyi csomagokat áthurkoló piros és kék szalag, medvecukor, mély stanicli, elfoszlott nemesi oklevél, töpörödöttre száradt, annak idején életet jelenthetett volna, adattörlő radírgumi és őröletlen mákmennyiség került elő – micsoda gubák lettek volna csinálhatók, ha idejében kerül elő (!) –, keresték a kisollót a szomszédos támpontú vitrin tarkabarka tárgyi világában, ami nyelvét nyújtó márvány kisegérből, soha át nem balanszírozható türelemgolyók vízhengeréből, kínai csészék használhatatlanul csöpp – talán gyerek – ivóedényeiből, csókolódzó fapapucsos porcelán hollanduspárokból és ceruzahegyezőt rejtő, párizsi minivécék bronz küblijéből állott – a kisolló soha a sok karácsonyt követő időkben nem lett meg, nem került elő, valószínűleg a Lakás Bermuda-háromszögében eltűnt.

Utóbb Jezovics rájött, a lakásban, melyet otthonának tekintett, kiképződött a Bermuda-háromszög. Az Ág utca keleti partszegélyétől körülbelül ezer centiméterre a brit szigetcsoport tünedező íróasztalai és kibomló támlájú, virító és magas hátú, fényképen bajadérian jól mutató ásatag székei tájékán, az északi szélesség gangi három és délköri konyhai ötméteres keresztpontján minden tárgy eltűnik. Utóbb vadonatúj, még kibontatlan, celofán csillogású burokban meghúzódó pizsamák, még lábszárukban védjeggyel összefogott szőrös zoknik, halk zsebkendők és fájdalmas és értékes és újraírhatatlan kéziratok tűntek el a puszta levegőben – zsipsz-zsupsz – és főleg a lakás tragikusan kialakult Bermuda-tengerszorosában.

– Nincs meg semmi – meredt maga elé a mélytengeri, vagyis tengeribetegséget okozó, gerinccsigolyameszesedést fokozó bárkaágyon Jezovics Jezovics, belesüppedve az ódon párnák baljós és puha hegyei közé. – Ha belegondolok… Itt tűnik el az egész élet. Kisollók, kilencvennégy golyóstoll, jegyzetek, futball-fényképek a címeres mezzel, Illyés Gyula temetési fényképe, Krúdy Gyula kézírása, apja balatoni verse az őszi szél kavargásáról, Sámuel című unokája kétéves korban lerajzolt lábfeje – a gyerek már tíz –, cipőt vásárolni könnyítendő, Mersits Piroska rajza a nagymarosi öregasszonyokról, akik csak mennek és mennek a nem is létező templomokba az örökre megdőlt domboldalakon, és maga a fogröntgen.

Mert a fogröntgen is eldőlt. Ahogy a fog is. Titokzatos módon a lelet fölemelkedett vagy öt hónappal ezelőtt, és elkapta a lakás Bermuda-árja. A fogorvosnő nagyon kedvesen követelte, hogy tegyék rendbe ezt a fogat –, de nem volt már hozzá röntgen. Jezovics foga kíméletlen fájásba csapott át, algopyrinek és rubophenek és augmentinek kimerültek az ellentámadásban, a fog megingott.

– Eltűnök – motyogta maga elé Jezovics ágybárkájának szögletén lakása Bermuda billenésén. – Kinyíródom. Elpusztulok egy fog, vagyis egy fogröntgen miatt. Már a körömolló eltűnése majdnem hazavágott – az idegi roham miatt. Most a fog. Minden eltűnik. Én is. A fogröntgen is. – És varázserejűen sorolni kezdte unokái nevét, magára olvasott, tudja-e, mint a miatyánkot. „Bea, Barbara, Ditta, Benjámin, Dalina, Kristóf, Johanna, Viola, Sámuel, Lázár, Anna, Máté, Dorka, Flóra, Boróka, Dominika” – egy szuszra verselte elő. Kirohant a Bermuda-pont karácsonyi tájára – és a karácsonyfa tartója alatt ott volt a fa billegését megakadályozó borítékban a fogröntgen.

– Igen. Mindig is csak Jézusra számítottam. Egyetlen biztos pont az élet tengerén. Dicsértessék a Jézus Krisztus. Nemhiába.