Október 23. Genf

Jezovics ködben úszott. Mit ködben? Habtengerben, ragyogó felhők egy helyben örvénylő, dús rengetegében, mint Isten hajfürtjében. Végeláthatatlan, elhömpölygő, de mozdulatlan hó-víz, mi leesni még nem akar, de fönnmaradni alig tud. Na. Ebben úszott Jezovics október huszonharmadikán, mikor is úszna? Mindenki odahaza maradt a szentséges ünnepen, csak ő, mint írókamarai elnök, és a régi írószövetségi elnök utazott el hazájából, noha nem ugyanabból az okból kifolyólag.

Jezovics aránylag nyugodtan, ugyanakkor döbbenten húzott el kicsiny és elrongyolt hazája fölött. Tegnaposan láthatá, hogy vagy nyolcvanezer-hetvenezer ember odahömpölygött az ország csukott háza elé, és nem a „Fel, vörösök, proletárok” kezdetű hattyúdalt énekelték, hanem többrendbéli magánszemélyek kétségbeesett beszédeit hallhatták végeérhetetlenül, s talán a Szózat szavaival rendületlenül is. Gyönyörű színésznő-barátja, ki a téren lakik, persze hogy elcsászkált a térben, a körben egyrészt, hogy látva lásson, másrészt, hogy hallva halljon. Mi lesz?

Mi lett volna? Színésznőnk, a szép, legnagyobb tapasztalata egybeesett Jezovics általános kommunista tapasztalatával: az emberek tikkelnek. Köztudott, hogy a tikk az arc egy-két izmának, de főként a szemnek ideges rángása. Lelkileg ráng ilyenkor az ember, és nem tudja elállítani. Nem valami jó rángás. És szabályozhatatlan. Hosszú évek kímélő életmódjával, vegetariánus koszttal és az aktuálpolitikától való elfordulással lehet – bizonyos mértékig – mérsékelni.

Úgy látszik, a tikk lett Magyarország ellenállási formája. Tikkelnek a miniszterek, egyes osztályvezetők, régi és újabb kommunisták, privatizatőrök, újdondász maffiózók, kikben a lélek háborog. Természetesen a tikk önmagát leplezi le, hiába mondja a tikkelő, hogy ő csupán magánbaja miatt, elhagyott szerelme miatt, gondozatlan gyermeke miatt tikkel – a tikk leleplezi. Hogy, valami bűzlik Dániában.

A mi kis színésznőnk, üde-szép szájával fogmutatva vigyorogva járt körbe a nagy tömeg szélén, és mit tapasztalt? Tikkelnek, de jelenleg nem az egyszerű, hanem a komplikált magyarok. Ezek a kirendelt tagbaszakadtak. Ennyi tagbaszakadtat még nem látott a mi kis színésznőnk, ki parasztkék szemével elég pimaszon nézett végig a kirendelt őrzőkön, akik nem voltak restek tikkelni rá. Elpirult. Nem akart visszatikkelni, csak elámult ezeken a nagy mameluk-katonákon, mennyire lennének erőszakosak a tömeggel, ha ilyen kedvesen tikkelnek közben. Csak nagyon sokára jött rá a kis csodanő, hogy nem egyszerűen és kényszerűen tikkelnek ezek a fekete mamlaszok, hanem tetszésüket kifejezve kacsintani akarnak reá, csak a kacsintás tikkbe szaladt, rángatóztak. Egyáltalán elképzelhetetlenül sokan voltak, minden fára jutott egy. (Még élve, hálaisten.) Ott álltak és kacsingattak az elvonuló szép színésznőre.

– Mit gondolsz, Jezovics, ezek, ha arra kerülne a sor, gumibotoznának azért? Olyan kedvesek. Mosolyganak és kacsintanak, akik ennyire észreveszik, ha egy nőcske elhalad előttük, talán nem ütnek annyira! Bár nagyon morc a felszerelésük. Ezek kommandósok, nemde?

– De-de – bólintott Jezovics, befele fordult, felhői felé. – Nem emlékszel, ki volt a főkacsintó, a nagy évtizedes tikkelő? Aki a tévéből is kikacsintott – ahogy egy törzsfőnökhöz, egy bennszülött és megfélemlített alvezérhez illik? Miközben kedvesen és kedélyesen a zakója vállát rángatta, és „tudjuk mi, hogy a puha valuta nem kemény valuta!” felkiáltással beletikkelt egy ország arcába, és tapsoltak az emberek, mert ez még a Hofi-kabaréknál is jobb vicc volt eredetiben látni a „Főnököt” belekacsintani a nép kedves kék szemébe? Tőle tanultuk.

– És mi a tikk?

– A tikk, kisleányom, ha valamit tudomására akarunk hozni másoknak, amit nem akarunk. Egyesek kacsintásnak álcázzák.

Ezen tűnődött Jezovics a habfelhők fölött, melyek agyát is elborították, ahogy röpült Svájc gyönyörű hegyei mentén. Óh, zökkent egyet a gép, és betonsuhanással megérkeztek a fáin Genfbe, a simába, a tökéletesbe, a bankosba és fölcsiszoltba. Jött is elibé egy nagyon kedves még nem látott barát, vitte-vezette, ellátta, emelte, körbemutatta, lebegtette, fátyolozta, ívelte Jezovicsot és a várost is. Jezovics rémülten látta, hogy a megérkezés pillanatában ez az ember rákacsint. Körbenézett, vajon kinek szól, talán egy ugyancsak szép színésznő szállt le vele a gépről, de nem látta. Új barátja újra kacsintott, mintha csak valami olyan dolgot akarna a tudomására hozni, amit nem akar. Aztán odahajolt Jezovics füléhez:

– Te nem a kommunistáktól kaptad a Kossuth-díjadat?

Jezovics megrémült. Mi ez? Világverseny? Itt is kacsintással leplezett tikkeléssel áll szemben. Nem elég odahaza? Ezt érte el a jótét kommunista rendszer negyven év alatt, hogy még október huszonharmadikán is tikkelni kell? Még annak is tikkelni kell, aki nem akar? Ha nem kommunistául, akkor ellen-tikkelni?

Gyorsan tovasuhant a szép gépkocsi finom rugóin, és hagyta magát Genfnek átadni. Micsoda fáin béke! Micsoda halk nyugalom, acélragyogású tó (még ezt a szót sem merte kiejteni a genfiek előtt, nehogy a nagy Aczélra gondoljanak, nem a vas és acél országra, hanem a magyar-bajszú honmesterre persze), a reformátorok fehéren meredt szobra, akik Illyés gyönyörű versében is ott állnak örökké a magyar kálvinisták és nem-kálvinisták sorsa fölött – uram bocsá! – szemrebbenés nélkül! Gyönyörű volt a város, a vitorlások fölhabzó tömege, a finom kikötő, Rousseau kecses szobra a híd mentén, a régi város magos-ablakos homlokzata, a belváros modern-fekete üvegpalotája beékelve a régi épületekbe, a mosolygó és könnyed szélfuvallat, ami a parkok dús, parfőmmel illatosított füvei közé sodorta a „züm-züm” faleveleket, melyeket aztán reggel porszívóval szedtek össze (még a parkokat is porszívózzák, isten kegyelmével), Byron sziklája, ahonnan sebezve küldé sóhajait a tó fölé a nagy romantikus egy félig véres zsebkendővel átkötvén nagy hajú fejét, az egész finom Genf, hol „élned kell s nem meghalnod”.

A terem nyüzsgött, melyben Jezovics ötvenhatos megemlékezését tartotta, éppen fölívelve ostorozta azokat a hősies kinti zugmagyarokat, kiknek az anyaország még útlevelet sem adott évtizedekig, kik még kacsintva sem érintkezhettek honi kintdolgozóikkal, kik verejtékesen és partizánmód lehettek csak magyarok, s mikor a határon vissza akartak jönni fölszabadulván a rendszeromláskor, és mellbe lökték őket, hogy hanyatt estek a hazaszeretettől, ostorozta őket, hogy legalább, talán, esetleg Illyés Gyulát ne tartsák kommunistának, s közben érezte magán, hogy kacsint! Maga is kacsint! És új barátja visszakacsint az első sorból, és aztán az egész terem elkezdett kacsintani, tikkelni, nehogy félreértsék egymást.

Jött visszafelé Jezovics az agyborító felhők közt az ő kacsintó Magyarországára és az ő legdrágább József Attilája jutott eszébe, akinek kedvenc játéka volt a „nézzünk farkasszemet!” szembenézés. Állítólag mindig József Attila nyert.

Ahogy leszállt a gép, Jezovics nem csókolta meg a beton anyaföldet két térdre hullva, hanem ment egyenesen az EXIT felé. Egy marcona, fekete ruhás kommandós állt az ajtó mellett, rátikkelt a genfi kalandorra, régimód. Jezovics szemrebbenés nélkül lépett Magyarország délutánjába, bár marta szemét a sötétség.