Kétrét

– Kérlek szépen – mondta Szakáli valóban szakállasan és bölcsen, mint egy rabbi, a földön fekvő Jezovicsnak –, ne fetrengj. Kelj fel és járj. Élni kell. Mindenáron. Még nem törted össze magad teljesen.

Jezovics ugyanis a trapézról esett le. Hozzászokott a mutatványhoz. Elkápráztatta a közönséget. Megjelent a cirkusz porondján, nagy dérrel-durral. Szétnyílt a függöny. Dobpergés. Lebegő kék (világoskék) köpeny, széttárt szárnyakkal. Bejött. Be volt jőve. Állt, majd meghajolt hosszan. Meg volt hajolva. (A Kádár-rendszerben mindenki így jött be a porondra, hozzá voltak szokva az emberek, hogy kétrét görnyednek, már-már ez volt a természetes tartás. Kétrét. Egyrét alig álltak emberek. Az ország úgy járt-kelt, mint egy folyamatos keltetőgép, melyből újabb kis kétrét görnyedt emberkék jönnek elő.)

Mostani kétrétsége azonban gúnyba volt ágyazva, csak a közönség nem vette észre. Előkelő mozdulata a humor palástjával a karján olyan könnyed lett és természetes, azt hihették, ez a valóság. Nem ez volt a valóság, de az emberek csak a kétrétet látták.

Aztán már mászott is fölfelé a kötélen. Villogó ruháján átviláglott a test, a merő izmok kidudorodtak rajta, mintha erős izomköteg-lény lett volna. Nem volt izomköteg-lény, hiszen a világot csak egy ujjal lehet fölemelni. Jezovics otthon, ledugtában ezzel kísérletezett, csak mindig leesett ujjáról a világ. Mindig elölről kezdhette.

Mászott fölfelé a trapéz felé, a kötél elegánsan és talán szintén gúnyosan ingott. A közönség tátott szájjal figyelte, mert Jezovics az igazság fénylő kupolája alatt a végső pont felé kúszott. A kezdőpont felé. Mászott gúnyosan. Grimaszos mozdulatokkal. Lassan megszokták az emberek, hogy grimaszol. Együtt nevettek vele. Tetszett nekik, hogy úgy lehet mászni, gúnyosan. Mintha csak égi létrán menne fölfele.

Tulajdonképpen ez volt az ereje. Még az eredeti szovjet megszállás alatt találta ki. Akkor eleinte szigorúan figyelték, nem is engedték meg a mutatványát. Jött a gyors cenzúra. Komor arcú főfelügyelők – még a gyarmattartók közül – ültek be a próbák nézőterére, és kegyetlenül csóválták a fejüket:

– Na, ezt nem… ezt azért nem – komorak voltak. Aztán ahogy a bohócos Jezovics ment fölfelé, egyre többen elvigyorodtak. A főfelügyelők nejei elkaccantották magukat. Hiába néztek reájuk a komor főfelügyelők. A nejek kaccantottak. Kuncogtak. Nevetgéltek. Lassan a főfelügyelők is elmosolyintották magukat. – Ez a Jezovics, nahát, ez a Jezovics, nem is gondoltuk volna, hogy ez is ember! Másszon még! Lassú mászásodra mindig emlékszünk! – kiáltották be a főfelügyelők. Tetszett nekik lassan Jezovics mutatványa. – És hogy meghajol! Minket üdvözöl?

– Fenéket! – szólt közbe egy alfelügyelő. – Kigúnyol bennünket!

– Nem. Csak másszon. Olyan kacagságos.

És Jezovics, félrevetve a világoskék köpenyt igyekezett fölfelé. Egyik kötéllétrafok a másik kötéllétrafok után. Ide-oda mozgatta a fenekét. Lent derültek. A főfelügyelők feleségei. Kaccantottak. Hiába förmedtek rájuk a férjek, a nejek csak kaccantottak, mert a mutatványos girbegurbált, izgett-mozgott. Tetszett nekik.

– Nem fog ez itt velünk cicázni – mondta az egyik főfelügyelő, és zsebéből titokzatos kis revolvert vett elő. Nem látta senki, a felesége csak kaccantott és kaccantott, arra figyelt, milyen édes ember ez a mutatványos. A főfelügyelő pedig dühös lett. Nem értette. Legjobban az dühít bennünket, ha nem értünk valamit. Gyanakszunk. A revolveres főfelügyelő is gyanakodott. Hogy kinevetik. Lehet, hogy volt is benne valami, de a nevetés engedélye már megvolt.

Azonban előkerült a kis revolver. A főfelügyelő finoman tartotta maga elé, befektetve kabátkönyöke rejtő öblébe, mintha csak félrebillent fejjel tűnődne. Hosszasan célzott, és akkor dördült el a pisztolyka.

A golyó elszállt a mutatványos füle mellett. Súrolta a cimpát, Jezovics megperdült, érezte a golyóbis égetését. Félkezére esett a létrakötélen, és azon csüngve rángatózott ide s tova. Mint egy táncban. Lebbent föl és lebbent le. Újabb kis golyó röppent, az meg a halántéka mellett szállt el, megpörkölve szállongó haját. Megint csak elkapta a fejét, és rángott ide s tova. Nevetett. Vele a közönség. A nejek különösen. Hahotáztak. Micsoda tánc a trapézon! A pisztolyos kis főfelügyelő ismét lőtt és lőtt. A feszülő dresszben rángatózó Jezovics viszont ide-oda ugrált a kilőtt golyók ütemére, olyan hatalmas indiántáncban, hogy nem lehetett elállítani a tapsorkánt. Már nem is hallatszott a sok lövedék pattanása, csak a taps. Arra rángott a mutatványos Jezovics.

Körbelőtték. Ám elfogyott a lőszer. A golyó. A golyóállomány. Utóbb már csak egyfolytában hozatták és hozatták a revolvertárakat, óriási kocsik gördültek a cirkusz elé, a katonák rajokban rakodták le a farekeszeket, melyekben a lőszer volt. Utánpótlás. Végeérhetetlen kocsisorok álltak a ponyva körül, tele-tele lőszerrel, érkeztek Üzbegisztánból, Kazahsztánból, az Uralon túlról, Ukrajnából és Vlagyivosztokból áradtak a töltények, öntötték a lőszert.

A revolveres kis főfelügyelők csak töltöttek és töltöttek, volt, aki könnyedén, volt, aki hosszan célzott és lőtt. Durr – Jezovics pedig a hágcsón, majd a trapézon lengett és cikázott és perdült és muzsikált a levegőben a teste, rángatózott és röpült – alant pedig kaccantottak az asszonyok. Mert az asszonyok szeretnek kaccantani.

Nem tudták leszedni. Egy egész birodalom célzott, a mutatványos perdült. És az egész birodalom tölténykészlete kevés volt ahhoz, hogy Jezovicsot leszedjék.

Ez volt az ő dicsősége. A tánc vibrálása, a humor magatartása. Mert a humor megöli a gyilkost, pártodra állítja az embereket, mert a humor mozgása a szeretet viháncolása. A gyilkosok feleségei szerették Jezovicsot, Jezovics viszont szerette a játékot.

Aztán megváltozott a rendszer. Mindenki komolyan vette magát. Karót nyelve pörgött a trapézon, életre-halálra szánt arccal lengett és vad pofával szaltózott a komor társadalom fölött, elszánt, hithű tekintettel meredt a fölső célra, mely Isten szemének tetszett a cirkusz vászonponyvája mögött. A levegő is megdermedt. A nézők ijedt arca beledermedt az ínséges levegőbe. Nem volt már kedvük mosolyogni sem. Még a hitveseknek sem.

És akkor Jezovics újra a porondra állt, levetve a kék köpenyt (világoskék!), (AMI EGYEDÜL AZ ÉG JELE) és nekiállt fölmászni és (lövésemlékei szerint) izgetni-mozgatni a farát, és dőltek a nevetéstől és megint kezdtek fölszabadulni az emberek, a golyók emlékein fölmászó Jezovics mutatványára, mikor földördült a mindent eldörrentő taps, és Jezovics elbillent. Zuhant – a szeretet háló nélküli áramában lefelé. Ott feküdt most a második szabadon választott kormány idején a cirkusz piszkos porondján. Ott állott fölötte a fenti Szakáli.

– Kérlek szépen, ne haragudj, senkinek sem könnyű. A közönségnek sem. Mi ezt tudjuk. A humor megtartása az egyetlen, ami legyőzhetetlen. Kelj fel és járj.

– Ne félj – mondta Jezovics, megigazítván kissé törött karját.