Hej, te bunkócska

Jezovicsra rászakadt az éj. Abban fuldokolt, mint sötét tóban, s úgy bukkant fel alóla, mint az elütött matróz. Fetrengett álmában, verejtékben ázott, kapkodott a levegő után. Csapkodott a párnák közt, mikor teljes erőből megszólalt a csengő.

– Ki az? Jönnek értem? – Jezovics egy pillanat alatt negyven évet zuhant vissza, ahol pribékek állnak az éji ajtó előtt, mihamar betaszítják az egész falat és rárontanak és földúlják a lakást, kiforgatják minden elemi viszonyából.

Rohant, fölszakította a bejárati ajtót, kitárta, mint egy égi sebet, a látogató mögött fölragyogott az éles hajnal.

– Én vagyok, ne haragudjék, iderohantam – mondja a törékeny nő, szövetkabátja agyon volt áztatva könnyekkel. Barna szeme is vízben ázott, mint rossz mosóporban, szinte bedűlt az ajtón. Jezovics átkarolta, bevezette, leültette a nagyasztalhoz, némi teát öntött beléje, megsimította a kezét.

– Nem tudom, mi történt… – az asszony lehajtott fejjel beszélt. Aztán fölkapta a tekintetét. – Nézze már meg… nem járnak az utcán járőrök? Katonák? Szuronyosok? – Alig nyögte ki a szavakat.

Jezovics – maga is a maga rémálmai nyomása alatt, a hosszú ablakhoz őgyelgett és nézte a lenti utcát, kutatta a néptelen kis parkot.

– Pufajkások. Olyan vattaruhában voltak – nyögött, kis patak ereszkedett a szeme alá. – Ne haragudjék… hogy idejöttem.

– Fenéket haragszom – mondta Jezovics, és ahogy a legkritikusabb helyzetben szokásos volt a túlélő szocializmusban, nem a bajon gondolkodott, hanem azon, miért affektál ez a kicsi asszony. Hirtelen még azt sem tudta eldönteni, helyes-e a haragudni igét ikesen ragozni, olyan kimódoltnak tartotta, ahogy a nő ismételgette. Miért nem beszél ez normálisan?

– Ne haragudjék – folytatta elcsukló hangon a kis barna asszony –, forradalom volt. A tömeggel együtt mentünk a nagy térre, talán a Köztársaság tér lehetett, aztán egy lépcsőházba sodródtunk, de olyan erős volt a fegyverropogás, csak behúztuk a nyakunkat, de mire fölemelem a fejemet, a magas lépcsőn egy kis szőke gyerek feküdt agyonlőve. Ömlött a homlokából a vér. Szép fürtös haja volt, emelni próbáltam, de visszahanyatlott. Hogy lehet az?

– Nem tudom – nyögte Jezovics, rémülten a lenti utcát pásztázta a szemével.

– Meghalt. Higgye el. A tömeg nyomult és őrjöngött, próbáltam a fürtös kis gyereket a testemmel védeni. Ne haragudjék…

– Neem… – nyögött idétlenül Jezovics, hiszen ismerte ezt az asszonyt, kedvelte, barátjuk volt, különben a rémes történet annyira belepasszolt a saját éjszakai álmába, hogy csak hallgatta a szöveget.

„Hej, te bunkócska, te drága, hej, te eleven fa gircses-görcsös ága… te drága…” – énekelt hirtelen fejhangon az asszony, Jezovics kétségbeesve nézte. – „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban…” A nő énekelt, harsányan, ülve az asztal mellett.

– Ne… – tette maga elé a kezét Jezovics, mintha félne a daltól, mintha valami nagy bajt akarna megakadályozni.

„A fülembe dalol az a bús régi dal… kicsordulnak a könnyeim sorban…” – És valóban, folytak az asszony arcán a könnyek.

– És képzelje – gyűrte le megindultságát a kis nő –, ezek után behívattak az irodára, mert tudja, én óvónő vagyok, és behívattak, és a párttitkár azt mondja, újra alakul a „Bunkócska” műszak, és aki nem akar belépni, az kiléphet… és ott volt Irma néni, a szikár, pergamen arcú vezető óvónő, és hozzá fordultam, Irma néni, de látja, meghalt az a kis szőke gyerek, lelőtték, nem alakíthatjuk meg a „Bunkócska” brigádot „nem brigád, hanem műszak” – javított ki a kefe hajú párttitkár, mindegy az, mondtam én, meghalt a kisgyerek, mire Irma néni hozzáfűzte, „természetesen, megalakul az Úttörőszövetség”, de meghalt a gyerek, mondtam, lelőtték, látták önök is, hogy még a vére is folyt, de akkorra már az Irma néni jó hangosan a „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajakáról ki se fogy a nóta…” így énekelte, én mindig azt hittem, „az ajkáról” van, de ezek szerint ajakáról… ez lehetetlen… tessék már mondani valamit!

Jezovics állt. Nézte ezt a kis barna asszonyt. Tördelte az ujjait, hátralépett, megint az utcára sandított, nem járnak-e a fegyveresek?

– Tessék mondani, mi lesz itt? – a kis asszony beleremegett a kérdésbe –, meghalt az a gyerek…

– Nyugodjék meg – mondta hirtelen Jezovics, a kis nő karját simogatta, maga sem tudta, miért nem azt mondja, nyugodjon meg, a nyugodni ikes ige? villant át rajta, és ordítani kezdett. – Nem történik semmi! Érti? – Üvöltött. – Nem hátrálunk! Hova hátráljunk még? Vége! Elég volt! Nincs már mögöttünk, csak a fal! Minket is agyonlőnek a fal mellett! Mi van még mögöttünk? Micsoda? Csak a gödör! Milyen bunkócska? Nem megyünk egy lépést sem hátra! Elég volt! Ez a mi hazánk!

Jezovics föltépte a negyedik emeleti ablakot, kiordított az utcára: – Nem hátrálunk! Értitek? Nincs már mögöttünk semmi, csak a fal! Egy lépést sem hátrálunk!

A kis asszony lefogta a hadonászó Jezovicsot, hátulról átkarolta, csitítani próbálta, rácsimpaszkodott a hátára.