Magyar négerek

Zord idő járta. Fújt bizony a szél. Böjti szelek – gondolta Jezovics, ahogy látta sodortatni a végtelen szemetet az utcák során. Böjtmás hava. Idus, ilyen szemétben. Iduska, szegény.

Ekkora szemetet nem látott még Jezovics, pedig sok tavaszelőt megért, még az úgynevezett budapesti tavaszt is, az ostrom idején.

Fölfoghatatlannak tetszett előtte, hogy ennyire el lehet hanyagolni egy fővárost. A havak ronda dombja, a lakosok korgó gyomra egy ütemre emelkedett, valami tűrhetetlenség magasába. Nem tudta pontosan fölfogni Jezovics, miért nem lehetett puhán és idejében elhordani a nagy havat a Duna-partra, ahogy a gonoszos és szidalmazott Kádárék tették, hogy aztán belecsusszanjanak a folyóba a nagy havas omladékok. – Nincs pénzünk több takarításra – hangzott a fővezetőktől, noha Jezovics minden nap látott hat hótakarítót, akinek megvolt a rendszeres foglalkozásuk. Kicsinosított keresztcsíkos, narancssárga munkaruhában elindultak reggel az Alagút egyik végéből a másikba, hat passzív, de katonásan tartott hólapáttal a kezükben, hogy húsz perc múlva, fél óra múlva visszaforduljanak, és a másik kijárathoz vándoroljanak. Rendszeresen és módszeresen tették, vállukon úgy tartották a fegyverüket, mint a szabadságharcos katonák a régi metszeteken.

Ezt látta lenn Jezovics, a koszba fúlt Budapestet.

És látta a kisebbségeket. Egyre több kisebbség lett. Sokan voltak, és nemcsak szám szerint. Mentek az utcán, redakcióban ültek, zenéltek és krampácsoltak, banküzleteket kötöttek és magánrádiókat riogattak, kiküzdötték a jogaikat és éltek vele, mint andalúz legény a hagymás kenyérrel. Egyetemre jártak és folyóiratokat szerkesztettek magyar és idegen nyelveken, mások táncot jártak és betörtek, ismét mások növelték és megsápolták az államadósságokat, privatizálták az energiaipart, hogy svájci bankokba helyezzék el a maguk számára visszaprivatizált bankókat. Már nem is igen volt semmi tárgy, lap, irat, hullámhossz, szatócsbolt, divatkereskedés és hangstúdió, mely ne lett volna a mindenkori kisebbség kezében. Akik – mindenfélék – ártatlan arccal és széttárt kézzel mentegetőztek a másság becsületéért. Oh, oh – gondolta Jezovics –, minő kedves elszemtelenedés, adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Szegény tótok, ha tudták volna, nem is bottal kell az ilyesmit végbevinni.

Jezovics most az ablakban, a koszos Budapesten úgy érezte, még a böjti szelek sem söprik tisztára március idusát.

– Nemde új szabadságharc folyik, új szabadságharcnak kell kezdődnie? – fordult Szakálihoz, aki a szoba másik sarkában gubbasztott, és nem szeretett nyilvános igazságokat hallgatni.

– Hagyd őket. Ünnep van.

– Drága barátom, úgy érzem, egy új szabadságharc kezdődik. Karöltve azokkal a kisebbségekkel, akik nem vitatják el a nagyobbság jogait. Mert ilyenek is vannak. Elérkeztünk oda, hogy minden józan és igazságos ember belátja, a nagyobbság olyan háttérbe szorul e koszos Budapesten, ami szellemi terrorral jár. Végre a nagyobbságnak is rá kell ébrednie, hogy joga van ezen a tájon, ebben az országban, ebben a fővárosban élnie. Saját bennszülötteink lettünk, saját négereink. Huszonöt évvel ezelőtt írtam e verssorokat – akkor is így láttam:

 

„És ezek azok a szemek, az eszkimók, az indiánok égő szemével fölruházott üres magyar tekintetek.”

Tetszik érteni, Szakáli úr? Nagy István, derék-nagy festőnk képeiről írt verssorok. Akkor – gondoltam – így lehet „politizálni”. Békés eszközökkel, a csöndesen dúló kádári rendszerben. Ahogy Martin Luther King tette a maga négereiért. Vívta a szabadságharcát. Vívta, csöndesen és békésen, ahogy Gandhitól és Thoreau-tól tanulta. Passzív és tiszta ellenállással. Mint magunk a magunk kereszténységével. De meddig lehet kereszténynek maradni? Szakáli úr?

– Mi mégsem vagyunk négerek – motyogta szakállát borongatva a társ.

– Martin Luther King is Jézusra hivatkozott, hogy szeresd a másikat, mint felebarátodat. Meddig lehet leköpve, legyalázva élni a saját hazádban, Szakáli úr?

– Más volt az, Jezovics, más dolog volt… Amerikában… a négereknek…

– Igen. De megfordultak a dolgok. Ma már hol tud olyan bíróságot találni, aki a jóképű Simpsont elítéli, akármi lenne az igazság? Ugyan! Pedig Martin sem így kezdte! de egyszer aztán eljutott egy pontig.

– De Jezovics, mindenki egyformán szenved ebben az országban!

– Önnek, uram, az Úr megadta a vakság kegyelmét. Ha már itt tartunk, ön is emlékszik bizonyára Németh Lászlóra, aki a „Kisebbségben” című röpiratot írta, melyben kifejté, hogy a magyarság lett a magyarság legnagyobb kisebbsége. Önmaga kisebbsége lett. Ezen a koszos Budapesten (is). Olyan új buszokat fognak szervezni, új iskolákat, melyeken – már csak anyagi okokból is – jótét és balfácán magyar gyerekek nem utazhatnak. Nem hallott még ilyen járatokról?

– Nem figyelek erre, Jezovics.

– Emlékszik Montgomeryben, ebben az ötvenezer fekete fős amerikai kisvárosban arra az esetre, amikor letartóztatták a Rosa Parks nevű fekete bőrű varrónőt, a Színes Bőrűek Előrejutását Segítő Nemzeti Unió titkárnőjét? Nem emlékszik. Maga ezekre nem emlékszik, ne haragudjon. És mi volt a letartóztatás oka? Súlyosan megsértette azt a szegregációs rendelkezést, hogy adja át a helyét egy fehér embernek, és takarodjék az autóbusz végébe, „ahol a feketék helye van”.

– És, Jezovics? Mit akar itt a feketék forradalmával? Örüljünk, hogy összeférünk!

– Németh Lászlónak sem bocsátották meg soha, hogy ki merte mondani azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a magyarok kisebbségben élnek a saját hazájukban. Gondolható volt, hogy a rendszerváltozással ez megváltozik. Aczél a forró vasfedő alatt tudta tartani ezt a feszültséget, talán szocialista hitével, talán jól megfontolt vaspolitikájával, talán bölcs előrelátásával, mennyire veszélyes egy nemzeti kultúrát kisebbségben, „négypercesekben” tartani az órákra nyúló, ócsárló és gúnyolódó műsorokkal szemben. Aczélnak volt esze, uram!

– Most mi leszünk a kisebbség – mondta halkan nevetgélve Szakáli, bár fájt a szíve, hiszen békepárti volt.

– Elérkezett egy pont – mondta Jezovics halkan –, amikor egy megalázott náció elveszti a türelmét. Békéjét. – Lenézett Budapest koszos utcáira, melyeket sajnos a böjti szelek sem tudtak megtisztítani. – Mit mondott Martin a bebörtönzött titkárnő és hátra ültetett négerek ügyéről? „Elképesztően türelmesek voltunk… de ma este azért jöttünk ide, hogy levetkőzzük azt a türelmet, amely mindennel szemben türelmessé tehet bennünket, kivéve a szabadságot és az igazságot.” Ez az a pont.

Szakáli lehajtotta a fejét, és képzeletében Petőfit látta, amint hólapát fegyverével a vállán, sárga csíkos munkaruhájában végigballag az Alagúton, s valami Nemzeti dalt motyog maga elé kissé másnaposan.