A magyarok kimeneteleJezovics mint magyar lakos be volt jőve. Nem volt baja a bejövetellel. Itt volt a Kárpát-medencében. Ide volt bejőve. Hogy mikor? Ki tudja azt. Magáról a honfoglalásról is annyi elmélet keringett, mint szélben a pitypang. Apropó, pitypang. Midőn a kis Jezovics először pillantotta meg eme tejes-mérges növényt, azt hitte ottan a mezőn, hogy ez magyar virág. Jelképszerű. Gyönyörű fehér gömböcske a termése, mely esernyőkből áll. Leheletfinom esernyőkből, melyeket befújva, azaz kifújva miénk az egész rét. Azt hitte Jezovicska, ez a magyar virág, a szétrebbenő, szállongó, szellőben billegő cérnaesernyők kifejezik a magyar sorsot. Ilyen gyermeteg volt a kis Jezovics, de hát a gyermek, ha magyar, gyermeteg, de tán felnőttnek is. Midőn azután gyermekkori barátjával, a nem egészen magyar nevezetű, de magyar identitástudatú Lohner Lacival a rákosi réteket bekószálták, a pitypang tejes száraiból és hajszálgyökereiből kis lábosokban, kis tüzecskéken kis főzetet készítettek s akkoron Jezovicska végleg úgy gondolta: ennek magyar virágnak kell lennie. Midőn utánanéztek, a Taraxacum officinale nevű gyomvirágot a fészkesek (Compositae) csoportjában találták, s rájöhettek megint csak, hogy fészket jelentő, hazát jelentő, de elszálló virág. Ojaj, olyan ez, mint a magyar sors. Meg aztán a főzet! Lacival úgy berúgtak, elkábultak, hogy annyira magyarnak érezték magukat – kóvályogtak. Azt hitték – tudatlan gyerekek lévén –, ilyen a magyar érzet. Kóvály. Bód. Némi részegség, nem tudván, hogy eme tejes nedv mérget is tartalmaz, főzőcskélve drog lesz belőle. Bedrogoztak – magyarán. Midőn pedig megtudták, hogy ez kedveskedve gyermekláncfű is, bizonyosak voltak benne, hogy ez a magyar virág, benne van a lánc szó, mely a folytonosan visszatérő, évszázadosan ismétlődgető rabságra utal, természetesen gyermeki szótárba rejtve. Hiába, ilyen a kicsiny elme! Aztán, hogy voltak, akik eme virágzatot – tévesen vagy népiesen – kutyatejnek nevezték, bizonyossá lettek: ez az! Mindig hallottak a honfoglalás kori lótejről, akkor ez is titokzatosan – magyaros tejre, az identitás magyar tejére utal, megint csak furfangosan, mert eme hazában nem volt mindig egyszerű ennek a megülepedett népnek önmagának lennie. Mindegy. Jezovics be volt jőve, itt volt a Kárpát-medencében, s ő ezen a pitypangon át (is) nagyon magyarnak érezte magát. Úgy érezte magát, ahogy kell egy bentlevőnek. Noha családjainak konkrét bejövetelét nem egyeztette a legmodernebb honfoglalási elméletekkel, hiszen annak is magyarnak kellett (lehetett)-éreznie magát, aki történetesen később, például csak a tizenötödik-tizenhatodik században került eme nagyképű kárpáti sáncok közé. Mint esetleg ő. Az bizonyosnak látszott a kutyatejen és gyermekláncfűn túl is, hogy magyar lett. Volt egy irata, mely azt bizonyította nemes (óh) családjáról, hogy erre a rangra 1668-ban emelték olyan aláírók, mint Pálffy, Wesselényi, Nádasdy, Frangepán, s főleg Zrínyi Miklós, persze aláírva: mi, Lipót császár és király. „… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességével és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…” Ide volt hát jőve. Be volt jőve, ahogy eme februári napon például a Skála Metró alagsorába, ahol kedves kis boltok voltak, többek között egy ugyancsak kedves, gömbölyű fekete asszony ékszeres-, illetve bizsuboltja. Oda járt Jezovics bé, nem magyarkodni tán, inkább elszórakozni a huszadik század tréfás visszásságain. Azt mondja néki a fekete – ugyancsak magyar – asszony, mi a fenét akarnak megint a honfoglalással? Nem volt elég a világkiállítás ezerszázas évfordulója? – Nem is lett világkiállítás – rémüldözött ijedtében Jezovics. – De mit akarnak? Majdnem lett. Ha az az Antall ittmarad, meglett volna. Az is mit akart? Horthyas Magyarországot? – Gondolom, fenéket akart, miből gondolná? – Megrendezte annak az öreg szivarnak a temetését is… visszaállította a Bocskay-egyenruhát az országházban, koronás címert tétetett az épületek fejére. Folyton Don-kanyarozott. Még nem volt elég? Közbülsőleg jöttek a vevők a nyájas asszonyhoz, aki csak Jezoviccsal volt ily kemény, talán szeretetből. Próbálgatta is egy enyhe magyar lányfülbe a szúrós, de csillogó bizsutériát. A leányka forgott a tükörben, szálai-hajszálai repkedtek a huzatban, mint ama pitypang a réten. Azt kérdezte a gömbölyűes eladóasszonytól: – Nem túl magyar ez a fülönfüggő? – Magyar? Miért lenne magyar? Olaszok hozták nekem. – Zöld is van benne, meg fehér, meg piros. – Talán a fordított zászlós színek sorrendje miatt gondolja? Nem, nem magyar ez, nem kell félnie. Nem blamálnám magát ennyire. Meg magamat se. Higgyen nekem, ez általános. – Nemzetközi? – A pihés lány a tükörben forgott, mint a pitypang. – Hát… semleges. Tiszta. – Csakhogy egy angol fiúnak venném, nem akarnám megbántani a nemzetiségét. Huha! Ilyen drága? – Ma már minden ilyen drága! Én nem tehetek róla! Ez a szegény Bokros pedig mindent megtesz, hogy jobb létre szenderítse ezt a nyomorú népet. Kell nekik? Ízlik nekik? – Túl nagy a prés, azt azért lássa be. – És én tehetek róla? Nem itt tartanánk, ha az Antallék tönkre nem teszik a gazdaságot. Kirabolták. Lenyúlták. Széthordták. Nem beszélve, hogy nem értettek hozzá, ez a katasztrófa. – Közelebb hajolt a kis pipitérhez, úgy sugdossa harsányon. – Tudja, kedveském, menne itt azért még így is minden. Van itt ész. Van itt tehetség. Kereskedelem. Irodalom! Mennének a bankok is. Mozognának. – Még közelebb hajolt a pihés fülhöz: – Van egy remek kis színész barátom. Jópofa. Szellemes, mint az istennyila. Nagy játékos. Kis ember, de nagy játékos. Most már szabadúszó, mert nem akar beállni egyetlen honi truppba sem. Szabadgondolkozó, persze. Az mondja mindig, Mancikám, mert Mancikának hív, noha tudja, hogy Agáta vagyok a dédnagynéném után, Mancikám, minden rendbe jönne, ha ezek kimennének. A frufrus pillangónak fölcsillant a szeme. – Kicsodák? – Kicsodák, kicsodák, leányom. A magyarok. Minden menne, mint a karikacsapás. És főleg, tisztább lenne a levegő! A leány akkor már megbillent, és elszállt a főlépcső huzatos levegőjén, mint a pitypang a Kárpátok meredélyén. Talán kiszökkent, balra, egy melléklépcső kanyarában. |