Disznóölés

A régi kör. A régi társaság. Jezovics reménykedett. Hogy megint összejön.

A Balaton volt második gyerekkora. Szülővárosa után szülővárosa, boldogtalanul boldog úrfikora után egyszer-boldog férfikora. Nem csak maga víz, a régi Zamárdi, hol a parton lelógó hajú fűzfák alatt rebbenve várt rá a nedves szájú Ildikó ötévesen és véglegesen, beteljesíthetetlenül és egész életben fölöslegesen. Nem csak a sikátoros Keszthely Marseille-s picinyre zsugorított elidegenedésével, nem csak Szigliget a halovány-piros, kék szemű leány absztrakt-modern kerítéses házával, nem csak az alsóőrsi hajókürt vagy a lovasi kert, ahol még bátyja nagy hanggal kiáltotta át a vizet, hogy aztán megbicsakolva eltűnjön a kék párák között.

Maga Veszprém. Élete könnyed fellegvára, ahol először ötvenegyben várt reá a rákosfalvi gyerekbarátságból kisvárosi gyermekorvossá vedlett Egenhoffer-Hófekete Pierre, a vasútállomás vasoszlopának dőlve s bizonyos mértékig csontrészegen, hogy aztán bebanditizálják és bekurjantsák eme dombok legszebb városát. Veszprém, melyben ennekelőtte már a piarista gimnázium válogatott futballkapusaként vendégeskedett a morc refektóriumban buktába fojtva halhatatlan röhögésüket – aztán mindvégig Veszprém, a nagy színházi csapat. Élete, utókora. Megannyi színdarabja, megannyi felejthetetlen színésze. A zseniálisak, a küszködők, a színészház, az örökké fönnmaradó színészbüfé Saci oltalmában, ahol is minden gondolat telibetalált, úgy hittek a 89-es változásban, fehérek és feketék, kommunisták és hithű keresztények, együtt.

Természetes, hogy repesett a szíve, mikor értesítették, hogy találkoznak. Megint. Ahogyan a gyűrt arcú, zseniális Szoboszlai alsóőrsi kertjében szoktak volt régi-nyaranta összejönni, most megint összejönnek a régiek, télen, perzselősen és vidáman. Telefonok, táviratok, levelek, egyeztetések, tárgyalások, pontosítások, hogy ekkor és ekkor, a színház kőudvarából kiindulva Borbiczky immár vígszínházi színész kertjében, hogy megtartsák régen szokásos, rendes évi disznóvágásukat. Jön mindenki, aki él. Aki csak él, mondhatnánk, hiszen Jezovicsnak is múlhatatlan szépségű emlékei voltak belerejtve ebbe a társulatba és ebbe a városba. Aki él – itt megállt egy pillanatra Jezovics agyában a vén gondolat –, hiszen egyik legkedvesebb fiatalunk, Várnagy Zoli éppen ebben az évben immár kihullott a sorból.

Elsőre kis hír érkezett még decemberben, hogy két alapvető házaspár elutazik a Tátrába, már be van fizetve, nem érnek rá. Tolódik. Január 6, Vízkereszt vagy amit akartok. Jezovics már föl volt öltözve, mikor felhívták, a vendéglátó megbetegedett, ne vágjon neki a havas útnak. Igya meg odahaza a barackpálinkáját, ha van, ha nincs, gördítse szőke whiskyjét torka mélyére.

Vidám volt a hír, Jezovics nekilátott csöndes whiskyjének, de tűnődő élete infarktus utáni belső csöndjében nem engedhette át magát teljesen az alkohol hatalmának, segítséget akart hívni a fogyasztáshoz, de akkor már a többiek különböző téli programokban merültek mélyebb áramokba.

Ivott hát Jezovics, fölitta magát az emlékezet gyönyörű meredélyére. Ahogy idősödött, magyarán öregedett, egyre nagyobb erővel szállta meg ama gondolat, hogy a hosszú távú életévekben a barátság az egyetlen maradandó érzemény. Nem úgy, mintha a szerelem vagy a rokoni érzelem elmúlandana, vagy háttérbe szorulna, de a barátság felidézi a gyerekkort. A fiatalkort. A repesést. Hogy együtt. Mindazt, ami annyira hiányzik ma Magyarországon. Pártok, elvek, szervezkedések, szavazások és ócsárkodások és duzzogások helyett szabad együttlét. Tordy örökké rohanó színészete és lüktető munkálkodása, Demjén Gyöngyvér halk mosolya, Puti tökéletes biztosítása és biztonsága, Borbi megkapó férfiassága (igazán megkapó, hiszen valóban ő „kapta meg” és vitte el a veszprémi kórházba, mikor torokgigáján akadt meg a söröspohár íves darabja, hogy bő és végzetes vérrel szétszabdalja a nyelvét, a sötét lépcsőházban az ügyeletes orvos rémülten nézte a vér szivárgását, és mondta: „ez nem hozzám tartozik, ez a gégészetre…”; ahol eztán egy etnikai kisebbség, magyarán afrikai orvoska kilenc öltéssel összefűzte a nyelvét, hogy másnap is helyt tudjon állni saját színdarabjában, mert Pozsgay Imre volt bejelentve színházlátogatásra, s ő ezredesi ordítozását zárt szájjal végezte, nehogy kibuggyanjon a vér előadás közben, de mindegy), a kedves csapat, a feleségek, Hegyeshalmi igazgató úr örökké fanyarul, de lelkesen, Horvai, a nagy rendező a fővárosból, a színpadmester és a műszak és az egész menazséria, a halkan osonó Kőmivesék, Paál Isti, az ország legeredetibb rendezője, Hullan Zsuzsáék hajnali paprikás rántottái – távol Bencze Feri félarccal mosolyog, istenem, az egész menazséria ott lesz, mint egy mennyei találkozón és halhatatlan disznóvágáson, együtt, ami azt jelenti, még van magyarországi hangulat, vagy egyenesen Magyarország. Jászai Laci is eljön, állítólag, mindent benevető hangjával.

Állítólag. Mert a találkozó elmaradt. X nem ért rá, Y későig játszott, Z elutazott. Csak a telefon fekete csöndje és egy fanyar dísztávirat érkezett.

„Mindenki nem ér rá. Disznóölés magában megtartva. Lényegében csak a disznó ért rá. Ő is várt benneteket. A böllér leszúrta. Kóstolót küldünk. Éljen Magyarország!”