Honfoglalók

Jezovics – gyerekkorában – ültön ült egy forró padlás nyári homályában, és régi kacatok között turkálva, sárgult papírok közt matatva vevé elé eme gyönyörű kalligráfiával telerótt papirost:

„… és akkor előrukkoltak vala a lovaikkal a rettentő szorosból. Horkantottak a lovak. Prüszköltek, mellső patájukkal kapálták a talajt, minthacsak előre megdolgozták volna. Vagy! Ami még furcsább, nem akaródzott volna nekik béjönniök ezen a nagy kilátású Vereckéből áttekinthető területre.

– A fene egye meg! – horkantott maga a vezér is – még a ló sem akar bemenni ezen új országba? Mit gondolsz, Ond, te társvezér?

Odaugratott melléje a nagy szemöldű Ond.

– Álmos?

– Hagyjuk. Nincsen.

– Menjünk tovább. Itt vészjósló a helyzet. Alig van fű a völgyben.

– Menjünk át Tiszántúlra. Le. A birkáknak fű kell.

Eléugrott Töhötöm.

– Semmiképp! Lapály. És? Hol ered a Tisza? Miénk lesz?

– Tele van kanyarokkal. Nincs ott se fű, csak víz. Vízből nem tudunk megélni!

– Jobb volna lecsúszni a Délvidékre. – Egy másik szól bele.

– Itt a legrosszabb egész Európában. Apropó, Európában vagyunk már?

– Ne sürgessetek, csak ne sürgessetek, a fene egye meg! Nyakunkon a besenyő. Űz. Európa vagy nem Európa, valahol csak meg kell állni! Nem futhatunk a világ végéig!

– Egyetértés, egyetértés! Az a legfontosabb… – mormogta maga elé Előd, Álmos sorsán tűnődve.

– Az megvan, az megvan – intette le az öreget Árpád, lovát előbbre nyekkentette. – Menjünk a hegyek közé, Tokajba.

– Úgy van! Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél! Lesz ilyen verssor, érzem a levegőben – tódított egyet Kond. – Majd hozatunk vesszőt Frankhonból. Szeretem a bort. Oda menjünk.

– Mindjárt – szól komoran maga elé Árpád. – Csak ne sürgessetek.

– Álmos hol van? – kérdezte megint Ond.

– Hagyjatok most Álmossal! Mennünk kell. Vagy mégse?

– Itt akarsz megállni? Zegzug. Nyaktörő utak. Asszonyainknak nincs papucscipő. Szerintem le kellene húznunk Bulgáriáig – mondta Tas.

– Agyonvernek. Agyon fognak verni – búslakodott Huba. – A bulgárok erősek. Feketék. Mokányak a lovaik.

– A mi lovaink nem mokányak? Csak össze kell fogni.

– Az meglesz, az meglesz. Ne itt álljunk meg. Ezt a Tiszát még szabályozni kellene. Most nincs rá időnk. Menjünk a Dunántúlra.

– És a német–római birodalom? Az semmi? – Huba megint eltűnődött, lova helyett maga rágta a füvet.

– Gyerünk. Ránk szárad a kacagány. Dögmeleg van.

– Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is. Ne menjünk egyenesen Erdélybe?

– Örök gond. Majd lassabban. Egyelőre a Csallóközbe kellene eljutnunk – Árpád kantározott.

– Nincs ennél egy jobb hely, gyerekek? – Töhötöm megtörölte izzadt szemöldökét. – Elvégre, nagy a világ.

– Mi meg kicsik vagyunk – Huba rámordult.

– Jó. Nézzük meg a Csallóközt.

– Legelőin a fű kövér? Én legszívesebben Budapestre mennék. Ott kell lennie valaminek. Nagy életre vágyom. Nem füvekre, zabra, birkára.

– Megmaradni, csak az a fontos, semmi más. Megmaradni.

– Az sem mindegy, hogy hol.

– Mindegy. Álljunk meg itt. Hegy is van, víz is, völgy is. Mi a nyavalya kell még?

– Én nem szeretem a hegyi éghajlatot. – Tas köhögött.

– Nekem allergiát mutatott ki a táltos a parlagfűtől. Menjünk oda, ahol nincs parlagfű.

– Emberek, hát valahol meg kell telepedni! Ne vacakoljunk! Elmúlik az egész élet! S nekünk még ezerszáz év múlva is életben kell maradni!

– Egyetértés, gyerekek, egyetértés… – motyogta maga elé Előd.

– Ne kárálj folyton. Persze hogy egyetértünk! Meg se maradnánk!

– Hohó! Itt van a Balaton, nem messze! Idegenek! Vékony gall leányok! Tünde római vesztaszüzek itt fürödhetnek.

– Nem jó. Ott túl ferdén hull a napsugár a vízbe. Inkább Erdély!

– És a törökök!?

– Hol vannak azok még! Arra ügyeljünk, hogy ne mindenkit irtsunk ki az Árpád-házból. Kellenek kis Árpádok. És sok ló. Sok kis ló.

Csöpp ember kecmergett elő az egyik hegyoldali barlangocskából. Lassú és hosszú szakállát simogatva lopakodott elő a rengetegből.

– Nem akarom megzavarni eme nagy tanácskozást a hon foglalásának földjén, hiszen magam alig vagyok méltó ilyen nagy legényekkel egy tálba vért ereszteni. Ösmerem a környéket. Régi bőrkereskedő vagyok, s szerzek egyet s mást, ha kell. Jöjjenek, jó vitézek. Lehet itt élni. Ügyesség. Fondor. Furfang. Ki kell cserélnünk a tapasztalatainkat. Nekem is van, maguknak is van. Együttműködés. Egy nép magában, akárhol, sehol sem tud megélni. Egy imidzset kell nekije csináltatni. Itt van a barlangműhelyem, öt perc. Gyors fotó, akár mezítláb is. Ráállnak majd a birkabőrre. Imidzs, uraim, imidzs! Mi elkészítjük öt perc alatt.

És Árpádék bementek a barlangba.

Ezeregyszáz év után kijöttek belőle, s nem ismertek magukra.

– A fontos, hogy élünk – szusszant egyet Jezovics ükapja. Az is valami.”